Minden alkalommal, amikor a világhálón megjelenik egy olyan képsorozat, hogy ilyennek látnak mások, én meg ilyennek látom magam, mindig eszembe jutok. Elgondolkodom, hogy valójában mennyire igaz az, hogy az ember sokszor nem úgy ítéli meg magát, mint a külvilág.
Legutóbb például akkor jutott ez eszembe, mikor a fodrász ismét valami olyan hajkoronát varázsolt a fejemre, amilyen a hetvenéves konyhás néniknek van. Talán kár volt elárulni a korom. Azután már hiába mondtam neki, hogy valami bohókás, fiatalos, könnyen kezelhető hajat vágjon, amivel nem néznek majd férfinak akkor sem, amikor épp leveszem a bukósisakot.
Amikor megláttam magam a tükörben, ez a képsorozat pattant ki a fejemből:
Most meg, hogy jobban megnézem ezt a képet, igazából valamiben mindenkinek igaza van... csak nézőpont kérdése.
(A képen nem az a frizura látható...)
Legutóbb például akkor jutott ez eszembe, mikor a fodrász ismét valami olyan hajkoronát varázsolt a fejemre, amilyen a hetvenéves konyhás néniknek van. Talán kár volt elárulni a korom. Azután már hiába mondtam neki, hogy valami bohókás, fiatalos, könnyen kezelhető hajat vágjon, amivel nem néznek majd férfinak akkor sem, amikor épp leveszem a bukósisakot.
Amikor megláttam magam a tükörben, ez a képsorozat pattant ki a fejemből:
Most meg, hogy jobban megnézem ezt a képet, igazából valamiben mindenkinek igaza van... csak nézőpont kérdése.
(A képen nem az a frizura látható...)