Jó dolog ez a fotózás, időnként olyan előadásokra jutok el, amik választ adnak a "nemértemméééért vagyilyenhülyeeeee" típusú szituációra. Szóval az előadást Dr. Ábrahám István tartotta, és a stressz hatásáról tartott igen emlékezetes előadást. A figyelemfelkeltést hatásosan azzal kezdte, hogy lejátszott egy videót egy frissen kiemelt emberi agyról, rajta megmutatva a különböző részeket amiről beszélni fog. Kissé megdöbbentő, hogy csupán két marék véres kocsonyás massza az összes érzelem, értelem és a központi idegrendszer, úgy kompletten.
Ami különösen megmaradt, ahogy ez a jóféle tanárember klasszul elmagyarázta korunk legnagyobb problémáját, a tömegesen képződő alapfunkciós lények (eszik-alszik-hö?) létezésének okát. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én megőrülök az olyan alapfunkciós lényektől, akik nulla motivációval követelik a nekik kijáró alapszolgáltatásokat az élettől, miközben láthatóan nem értik az összefüggéseket, és hiába is magyarázod neki el huszadszor a bármit, az nem megy át... Hiába figyelmezteted, csak tekeri az ösztönylény verklit, és ássa a gödröt maga alatt. Rendszerint ezeknek a lényeknek a személyisége terhelve van még azzal, hogy semmire sincs motivációja, egyszerűen nincs életcélja. Nemhogy saját vállalkozás, de még olyan szinten se hogy a családját legalább érzelmileg ellássa és ne csak a külvilágnak éljen, hogy mennyire frankó minden, miközben leginkább kínjában üvöltene céltalan életétől, és másban/máshol keresi a hibát, mert magában nem találja, és eszébe se jut, hol kéne keresni... Szóval kitermelődött egy végtelen ostoba és motiválatlan réteg, azokkal az alapfunkciókkal, hogy humanoid, tud beszélni és vannak alapigényei, de ezen kívül más nem sok. Se alkotási vágy, se motiváció, se inspiráció, a bónusz, hogy gondolkozzon és önként teremtsen/alkosson valamit, az pedig főként zéró szinten áll nála.
Szóval van ez a nagyszerű kis szerkezet, agynak hívjuk, vezérli az alapfunkciókat (lélegzés, emésztés, alvás, stb) és a másik részében képződnek az érzések, a gondolatok, a motivációk, vagyis teret ad a léleknek. Ez a kis kétmaréknyi véres mócsing is túlterhelhető, mert az idegsejtek tűréshatára is véges, és nincs fájdalomreceptor, ami azt mondaná, háló, most már ne tovább, elfáradtam, jöhet az izomláz!
Az idegsejtek csak csöndesen pusztulnak, az idegsejtek közt kialakult hálózatok és vele együtt az emlékek/tapasztalattal szerzett tudás szépen csöndesen elmúlnak.
Az agyunkat többféleképpen is pusztíthatjuk: közismert módja a pia, egy kiadós berúgás/detox túra köztudott, hogy lepusztítja az idegrendszert, és mi kóbor civilek tudjuk már azt is, vietnám óta, hogy a háborús stressz/ a tartós életveszély is kinyírja az agyat. De az már nem tudjuk, hogy az információval való túlterhelés is pusztítja, csak másként. Az amigdalát, az érzelmi tudatunk központját az állandó életveszély gyakorlatilag képes teljesen eltüntetni, és maradandó, vissza nem fordítható érzelmi károsodást, később a társadalomba beilleszkedni képtelen veteránokat eredményez. A pia évtizedes alkalmazásának ékes példáival biztosan találkozott már mindenki: a rettenetesen elbutult, ösztönlény szintjéig aljasult piaszagú humanoidból elég sok szaladgál.
A központi idegrendszert viszont túl lehet terhelni még információval is. Az éjszakába nyúló internetezések, a kifulladásig lövöldözős játékok, a tévé, és millió kocka tökéletesen alkalmas arra, hogy csöndesen belopakodó alattomos gyilkosként, apránként kinyírja az idegrendszer finom hálózatát, a személyiséget. Szimplán túlterheli Izaurákkal, mentésre váró kutyákkal, állandó terrorveszéllyel és vámpírokkal, romantizált erőszakkal, olyan információkkal, amik valójában nem szükséges stressz okozók, de mégis állandóan fel kell őket dolgozni, terhelve, majd lassan túlterhelve az agyat. Ahogy magyarázta az előadó a témát, megvilágosodtam, hogy miért van az, hogy régen még a Derrickben a félelmetes zongorafutamokkal tűzdelt sötétebb képi jeleneteknél már lehugyoztuk a bokánkat erőteljes reszketés közben, ma meg már egy alien kell, akár két emeletet átmaró savhatású nyállal, hogy némi nemű érdeklődést keltsen a mozivászon előtt ülőben. Generációk agya terhelődött túl mindenféle felesleges információval és vizuális szennyezéssel, és egyre erősebb, egyre durvább téma kell, amitől még felfigyel a már eltompított idegrendszer. Ezzel párhuzamosan minél tompább, minél érzéketlenebb az agy, annál durvább és annál brutálisabb információval kell tovább terhelni, ami persze még jobban pusztítja a központi vezérlést, mert még durvább stresszt kell feldolgoznia. Az agy pedig egy csodálatos szerkezet, a túlélés a számára legfontosabb, ezért a személyiségtől vesz el erőforrást: a személyes, egyedi gondolatok szép lassan elmúlnak, az alkotási vágy, a motiváció lassan kihuny, de a tüdő dolgozik és a szív keringet, a vese meg ürít... a lény megmarad, alap ösztön funkciókkal, a személyiség elmúlik.
Generációk nőttek fel tévén és most épp egy újabb generáció nő fel már tévével ÉS internettel túlterhelve.
Az eredmény pedig első kanyarban az iskolapadban jelent meg, a tanárok világszerte észrevették. Egy csomó olyan diák, amelyik tátott szájjal ül az órán, nulla érdeklődést, aktivitást mutatva. Képes visszaböfögni az agyába töltött és számon kért információt, de másra nem alkalmas. Nem kooperatív, nincsenek saját gondolatai, nincs inspirációja, nincs célja, nincs alkotási vágya, csak úgy ott van az iskolában, mert valahol lennie kell, időnként feltörő érzelmeivel kezdeni mit nem tudó humanoid. Rendszerint ösztönvezérelt, könnyen irányítható, sőt igényli az irányítást mert saját motivációi nincsenek, de komolyabb feladattal/felelősséggel nem terhelhető, közel ön- és közveszélyes kényes szituációkban. Az ő agyában felborult már az egyensúly, hogy melyik az értékes információ: még egy élet a lövöldözős játék közben, vagy lemenni tejért a boltba, mert mindjárt zárnak, és üres a hűtő és nemsokára éhes/szomjas lesz. A munkaerőpiacra lépve sokat nem lehet velük kezdeni, mert nem lehet rájuk bízni se döntést, se folyamatot, de még alaptevékenységet se. Borzalmas jel ez egy elöregedő társadalomnak.
A napokban András, a 18 éves gyakornokom mesélte elkeseredve, hogy a barátja megkérdezte tőle, hogy elmehet-e vele valamit elintézni, és tökre örült neki, hogy együtt mennek. Aztán a buszmegállóig eljutva a barát meggondolta magát, hogy van valami számítógépes játék, amin most hirtelen hú de el kell intéznie valamit, és az fontosabb, mégis hazamegy játszani. András háromszor kérdezett rá, hogy de tényleg, bekapcsolhatod később is a gépet, biztos, hogy meggondoltad magad? A srác valóban meggondolta magát, András meg azóta csak haverjának tartja, rossz volt látni az elkeseredését... sajnos a probléma valóban létezik, generációk életét keserítve meg, már most.
A legszomorúbb, hogy ez a tendencia világszerte növekvő. Azokban az országokban, ahol tombol az információs forradalom, a prérire kitett okostelefonos lény két napon belül meghal mert nem tudja hol találhat vizet és mit ehet meg, ha a telefonja lemerült és nem talál választ az interneten. Nem önálló. A technológia felülkerekedett az emberen. A sáros őserdőben szaladgáló fekete kis purdék túlélési esélyei jóval magasabbak, mert az ő agya nem a candy crash sagával és izaurával van tele, hanem azokkal az információkkal, amivel kunyhót tud építeni és tudja hol talál kaját, hol vannak a többiek és képes aktívan összefogni társaival, szociálisan érzékeny, és alkotó, tevékeny.
És hogy a probléma ne legyen egyszerű, az így felnövő generáció előtt egy gyorsan demenssé váló, és elég gyorsan alzheimeresedő idősebb generáció jár. Az okokat nem tudjuk miért, hogy a sok tartósítószer, vagy a mozgásszegény életforma, vagy a tévé már ennyire az agyukra ment, nincs válasz, csak a kész tények.
Tehát lesz egy csomó gyépés fiatal és egy csomó leépült öreg, néhány teherviselő középkorú és majd ezt hívjuk társadalomnak. A statisztikák pedig ordenáré módon emelkednek és nem a jó irányba: a tudósok már kongatják a vészharangokat. Nem a legnagyobb baj a klímaváltozás, az előtt jóval lesz más jellegű civilizációs katasztrófa, és tizenéven belül felborulhat a még kényes egyensúly. Az utolsó órában vagyunk, azt mondják az okosok.
De van remény, hogy az emberiség nem hal ki. Vannak még egymással kooperáló aktív embercsoportok, kicsinyke szigetek az emberóceánban akik életképesek. Az ő agyuk még nincs túlterhelve, aktívak és alkotóak, produktívak. Akik látják a tendenciát, és próbálnak küzdeni ellene. Nagy a tét, és nincs összeesküvés elmélet, hogy irányítva vagyunk, hanem mi magunk irányítunk tömegesen a választásainkkal. Amikor a kezébe nyomunk tinédzser gyermekünknek egy drága okostelefont mondjuk az közös hétvégi kirándulás helyett, amikor azt gondoljuk, hogy akkor adunk ÉRTÉKET neki, amikor értékest adunk át, magunk helyett, az együtt töltött idő helyett, a jó érzések helyett, a gondolatok, és alkotó tevékenységekbe való belevonás, a tevékeny és alkotó élet megmutatása helyett.
A megoldás amilyen egyszerű, olyan nehéz: a mikrokörnyezet a meghatározó, hogy miként éli az ember az életét. Hogy mivel terheli túl a saját és gyermekei agyát, hogy milyen értékeket mutat neki. A választás lehetősége a miénk. Hogy mennyire függünk a technológiától, az egértől, és a klaviatúrától, a tapifontól, és mennyire engedünk ösztöneinknek, hogy új és frissebb még több információ kell, a mi döntésünk, a mi választásunk. Nem a tévé a gonosz és nem az internet a hibás, ha nem mi magunk, amikor nem tudunk felállni, és kikapcsolni a gombot, kiválasztani, melyik információ a fontosabb: az új okostelefon/laptop/tévé mindenkinek a családban vagy a közös családi nyaralás....
Vagy kitalálni, hogy ma mit kéne alkotni mindezek olvasgatása helyett....
Na tűnés, keress inkább egy könyvet, vagy menj el kirándulni, vagy főzz valami finomat és ne kukkolj tovább itt a gondolataim között!
Ami különösen megmaradt, ahogy ez a jóféle tanárember klasszul elmagyarázta korunk legnagyobb problémáját, a tömegesen képződő alapfunkciós lények (eszik-alszik-hö?) létezésének okát. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én megőrülök az olyan alapfunkciós lényektől, akik nulla motivációval követelik a nekik kijáró alapszolgáltatásokat az élettől, miközben láthatóan nem értik az összefüggéseket, és hiába is magyarázod neki el huszadszor a bármit, az nem megy át... Hiába figyelmezteted, csak tekeri az ösztönylény verklit, és ássa a gödröt maga alatt. Rendszerint ezeknek a lényeknek a személyisége terhelve van még azzal, hogy semmire sincs motivációja, egyszerűen nincs életcélja. Nemhogy saját vállalkozás, de még olyan szinten se hogy a családját legalább érzelmileg ellássa és ne csak a külvilágnak éljen, hogy mennyire frankó minden, miközben leginkább kínjában üvöltene céltalan életétől, és másban/máshol keresi a hibát, mert magában nem találja, és eszébe se jut, hol kéne keresni... Szóval kitermelődött egy végtelen ostoba és motiválatlan réteg, azokkal az alapfunkciókkal, hogy humanoid, tud beszélni és vannak alapigényei, de ezen kívül más nem sok. Se alkotási vágy, se motiváció, se inspiráció, a bónusz, hogy gondolkozzon és önként teremtsen/alkosson valamit, az pedig főként zéró szinten áll nála.
Szóval van ez a nagyszerű kis szerkezet, agynak hívjuk, vezérli az alapfunkciókat (lélegzés, emésztés, alvás, stb) és a másik részében képződnek az érzések, a gondolatok, a motivációk, vagyis teret ad a léleknek. Ez a kis kétmaréknyi véres mócsing is túlterhelhető, mert az idegsejtek tűréshatára is véges, és nincs fájdalomreceptor, ami azt mondaná, háló, most már ne tovább, elfáradtam, jöhet az izomláz!
Az idegsejtek csak csöndesen pusztulnak, az idegsejtek közt kialakult hálózatok és vele együtt az emlékek/tapasztalattal szerzett tudás szépen csöndesen elmúlnak.
Az agyunkat többféleképpen is pusztíthatjuk: közismert módja a pia, egy kiadós berúgás/detox túra köztudott, hogy lepusztítja az idegrendszert, és mi kóbor civilek tudjuk már azt is, vietnám óta, hogy a háborús stressz/ a tartós életveszély is kinyírja az agyat. De az már nem tudjuk, hogy az információval való túlterhelés is pusztítja, csak másként. Az amigdalát, az érzelmi tudatunk központját az állandó életveszély gyakorlatilag képes teljesen eltüntetni, és maradandó, vissza nem fordítható érzelmi károsodást, később a társadalomba beilleszkedni képtelen veteránokat eredményez. A pia évtizedes alkalmazásának ékes példáival biztosan találkozott már mindenki: a rettenetesen elbutult, ösztönlény szintjéig aljasult piaszagú humanoidból elég sok szaladgál.
A központi idegrendszert viszont túl lehet terhelni még információval is. Az éjszakába nyúló internetezések, a kifulladásig lövöldözős játékok, a tévé, és millió kocka tökéletesen alkalmas arra, hogy csöndesen belopakodó alattomos gyilkosként, apránként kinyírja az idegrendszer finom hálózatát, a személyiséget. Szimplán túlterheli Izaurákkal, mentésre váró kutyákkal, állandó terrorveszéllyel és vámpírokkal, romantizált erőszakkal, olyan információkkal, amik valójában nem szükséges stressz okozók, de mégis állandóan fel kell őket dolgozni, terhelve, majd lassan túlterhelve az agyat. Ahogy magyarázta az előadó a témát, megvilágosodtam, hogy miért van az, hogy régen még a Derrickben a félelmetes zongorafutamokkal tűzdelt sötétebb képi jeleneteknél már lehugyoztuk a bokánkat erőteljes reszketés közben, ma meg már egy alien kell, akár két emeletet átmaró savhatású nyállal, hogy némi nemű érdeklődést keltsen a mozivászon előtt ülőben. Generációk agya terhelődött túl mindenféle felesleges információval és vizuális szennyezéssel, és egyre erősebb, egyre durvább téma kell, amitől még felfigyel a már eltompított idegrendszer. Ezzel párhuzamosan minél tompább, minél érzéketlenebb az agy, annál durvább és annál brutálisabb információval kell tovább terhelni, ami persze még jobban pusztítja a központi vezérlést, mert még durvább stresszt kell feldolgoznia. Az agy pedig egy csodálatos szerkezet, a túlélés a számára legfontosabb, ezért a személyiségtől vesz el erőforrást: a személyes, egyedi gondolatok szép lassan elmúlnak, az alkotási vágy, a motiváció lassan kihuny, de a tüdő dolgozik és a szív keringet, a vese meg ürít... a lény megmarad, alap ösztön funkciókkal, a személyiség elmúlik.
Generációk nőttek fel tévén és most épp egy újabb generáció nő fel már tévével ÉS internettel túlterhelve.
Az eredmény pedig első kanyarban az iskolapadban jelent meg, a tanárok világszerte észrevették. Egy csomó olyan diák, amelyik tátott szájjal ül az órán, nulla érdeklődést, aktivitást mutatva. Képes visszaböfögni az agyába töltött és számon kért információt, de másra nem alkalmas. Nem kooperatív, nincsenek saját gondolatai, nincs inspirációja, nincs célja, nincs alkotási vágya, csak úgy ott van az iskolában, mert valahol lennie kell, időnként feltörő érzelmeivel kezdeni mit nem tudó humanoid. Rendszerint ösztönvezérelt, könnyen irányítható, sőt igényli az irányítást mert saját motivációi nincsenek, de komolyabb feladattal/felelősséggel nem terhelhető, közel ön- és közveszélyes kényes szituációkban. Az ő agyában felborult már az egyensúly, hogy melyik az értékes információ: még egy élet a lövöldözős játék közben, vagy lemenni tejért a boltba, mert mindjárt zárnak, és üres a hűtő és nemsokára éhes/szomjas lesz. A munkaerőpiacra lépve sokat nem lehet velük kezdeni, mert nem lehet rájuk bízni se döntést, se folyamatot, de még alaptevékenységet se. Borzalmas jel ez egy elöregedő társadalomnak.
A napokban András, a 18 éves gyakornokom mesélte elkeseredve, hogy a barátja megkérdezte tőle, hogy elmehet-e vele valamit elintézni, és tökre örült neki, hogy együtt mennek. Aztán a buszmegállóig eljutva a barát meggondolta magát, hogy van valami számítógépes játék, amin most hirtelen hú de el kell intéznie valamit, és az fontosabb, mégis hazamegy játszani. András háromszor kérdezett rá, hogy de tényleg, bekapcsolhatod később is a gépet, biztos, hogy meggondoltad magad? A srác valóban meggondolta magát, András meg azóta csak haverjának tartja, rossz volt látni az elkeseredését... sajnos a probléma valóban létezik, generációk életét keserítve meg, már most.
A legszomorúbb, hogy ez a tendencia világszerte növekvő. Azokban az országokban, ahol tombol az információs forradalom, a prérire kitett okostelefonos lény két napon belül meghal mert nem tudja hol találhat vizet és mit ehet meg, ha a telefonja lemerült és nem talál választ az interneten. Nem önálló. A technológia felülkerekedett az emberen. A sáros őserdőben szaladgáló fekete kis purdék túlélési esélyei jóval magasabbak, mert az ő agya nem a candy crash sagával és izaurával van tele, hanem azokkal az információkkal, amivel kunyhót tud építeni és tudja hol talál kaját, hol vannak a többiek és képes aktívan összefogni társaival, szociálisan érzékeny, és alkotó, tevékeny.
És hogy a probléma ne legyen egyszerű, az így felnövő generáció előtt egy gyorsan demenssé váló, és elég gyorsan alzheimeresedő idősebb generáció jár. Az okokat nem tudjuk miért, hogy a sok tartósítószer, vagy a mozgásszegény életforma, vagy a tévé már ennyire az agyukra ment, nincs válasz, csak a kész tények.
Tehát lesz egy csomó gyépés fiatal és egy csomó leépült öreg, néhány teherviselő középkorú és majd ezt hívjuk társadalomnak. A statisztikák pedig ordenáré módon emelkednek és nem a jó irányba: a tudósok már kongatják a vészharangokat. Nem a legnagyobb baj a klímaváltozás, az előtt jóval lesz más jellegű civilizációs katasztrófa, és tizenéven belül felborulhat a még kényes egyensúly. Az utolsó órában vagyunk, azt mondják az okosok.
De van remény, hogy az emberiség nem hal ki. Vannak még egymással kooperáló aktív embercsoportok, kicsinyke szigetek az emberóceánban akik életképesek. Az ő agyuk még nincs túlterhelve, aktívak és alkotóak, produktívak. Akik látják a tendenciát, és próbálnak küzdeni ellene. Nagy a tét, és nincs összeesküvés elmélet, hogy irányítva vagyunk, hanem mi magunk irányítunk tömegesen a választásainkkal. Amikor a kezébe nyomunk tinédzser gyermekünknek egy drága okostelefont mondjuk az közös hétvégi kirándulás helyett, amikor azt gondoljuk, hogy akkor adunk ÉRTÉKET neki, amikor értékest adunk át, magunk helyett, az együtt töltött idő helyett, a jó érzések helyett, a gondolatok, és alkotó tevékenységekbe való belevonás, a tevékeny és alkotó élet megmutatása helyett.
A megoldás amilyen egyszerű, olyan nehéz: a mikrokörnyezet a meghatározó, hogy miként éli az ember az életét. Hogy mivel terheli túl a saját és gyermekei agyát, hogy milyen értékeket mutat neki. A választás lehetősége a miénk. Hogy mennyire függünk a technológiától, az egértől, és a klaviatúrától, a tapifontól, és mennyire engedünk ösztöneinknek, hogy új és frissebb még több információ kell, a mi döntésünk, a mi választásunk. Nem a tévé a gonosz és nem az internet a hibás, ha nem mi magunk, amikor nem tudunk felállni, és kikapcsolni a gombot, kiválasztani, melyik információ a fontosabb: az új okostelefon/laptop/tévé mindenkinek a családban vagy a közös családi nyaralás....
Vagy kitalálni, hogy ma mit kéne alkotni mindezek olvasgatása helyett....
Na tűnés, keress inkább egy könyvet, vagy menj el kirándulni, vagy főzz valami finomat és ne kukkolj tovább itt a gondolataim között!
