Eltelt ez is. Hát, érdekes volt...
Idén csak 3 pirós konténer volt, így kevesebb macera volt, és rádöbbentem, mennyire üres is a karácsonyom... A kezdeti bosszúságot Söndör megalapozta a 30 éves sütő/főzőlap végletekig történő berhelésével, aztán csak az lett a vége, hogy 23-án beállított egy új tepsivel és főzőlappal. Szóval 24-n futottam még hajnalban egy kört a dió/mák/sütnivalóhús bevásárlással, lesütöttem a 11 rúd beiglit, meg egy nagyobb császárhúst sörrel öntözgetve, közben kirontottam a konyhából kétszer a daruskocsikat navigálni úgy 30 km-el odébb (nehogy már könnyítve legyen a program). Aztán négy nap múlva konstatáltam, hogy ha akarok vinni a beigliből Pacikónak, akkor el kell dugjak belőle, hogy megmaradjon, tehát jól sikerült a narancsos-diós, almás-gesztenyés és banános-kókuszos, a szokásos diós, mákos felhozatal. Idén sikerült elkerülni a borzalmas bevásárlóközpontokat, csak egyszer szaladtam bele valami űbergiccses plázába ahol 15 perc után a hajam hullott a tömegtől és a fülem jojózott a karácsonyi daloktól. Az ajándékokat idén megbeszéltük, hogy minimál lesz, én könyveket próbáltam választani mindenkinek, és úgy tűnik sikerült eltalálni a személyre szólót. Meg csináltam ilyen egyedi kis kézi mécsestartókat, jó érzés volt velük bindzsizni.
Söndörtől kaptam két doboz bonbont, egy nagyobbat meg egy kisebbet. Hát no, nem pörögte túl a dolgot...
Az egyik aranyos kolleginától egy kézzel készített karácsonyfadíszt, a másiktól néhány szem házi mézes puszedlit, jópofán karácsonyiba csomagolva. Tökre szeretem az ilyesmit, ezekben benne van az ember szíve, keze munkája.
25-n elnéztem a családot, ahogy a tévé előtt heverészve majszolják a beigliket, és jóformán egész nap alig szólnak egymáshoz - vagy csak nekem tűnt úgy? A távkapcsoló izzott a kezükben, én pedig felkullogtam a fércbukra és végiggörgettem mindenki karácsonyfáját/vacsoráját... Aztán megkérdeztem sötétedés előtt, hogy jön-e velem valaki a Macit megsétáltatni karácsony alkalmából, és azokkal a fájó sóhajokkal, amikkel elindultak, hát no, megfordult a fejemben, hogy visszaküldöm őket, ha ez ekkora teher... de karácsony volt, nem szóltam be, értékeltem a gesztust amivel megindultak, és fél inkább óra múlva inkább visszafordultam velük, hogy ne vacogjanak. Leheveredtek a tévé elé a beiglis tálcával, és másnapra már alig volt a 11 rúdból.
Aztán 26-n nagycsaládi ebéd az anyósnál, a hagyományos politikai rendszer és jelen nem lévők szapulásával. Ekkor megfordult a fejemben, hogy vajon ha én nem vagyok itt, akkor mit mondanak énrólam? Aztán végiggondoltam, hogy valójában rohadtul nem érdekel, bármit is gondoljanak... nem kell velük együtt éljek, tehát nem számottevő a véleményük.
Aztán végre 27-e lett és elkezdődött a konténerezés, le az áruért, ki a faházakat, ki az árut, stb. Jólesett végre csinálni valamit, bár volt aki megint belerakta a nehezítést a rendszerbe. A teherautó csak berántva indult, két nappal előbb kellett visszavinni és persze december 31-ére a létfontosságú teherautó kérdést nekem kell 30-n megoldani, így hát megoldottam. Kértem még egy embert hozzá segíteni rámolni, és szilveszter éjjel negyed 10-kor már otthon ücsöröghettünk. Ha hallgatok Söndörre, még hajnali kettőkor is úton lettünk volna, vagy plusz másfél nap napközbeni szaladgálás, és a rizikó, hogy feltörik valamelyik konténert éjjel a benne tárolt cuccokkal.
Ünnepi hangulatom egy szikra nem volt. Eltelt... Régóta volt ilyen hűvös karácsonyom.
Amikor a kis kézi készítésű karácsonyi gömböt nézegettem, meg majszoltam közben a mézeskalácsot, akkor eszembe jutott a Mama.
Úgy odabújtam volna hozzá, mint régen, attól karácsony lett volna....
Elmúlt már az ártatlanság kora.
Idén csak 3 pirós konténer volt, így kevesebb macera volt, és rádöbbentem, mennyire üres is a karácsonyom... A kezdeti bosszúságot Söndör megalapozta a 30 éves sütő/főzőlap végletekig történő berhelésével, aztán csak az lett a vége, hogy 23-án beállított egy új tepsivel és főzőlappal. Szóval 24-n futottam még hajnalban egy kört a dió/mák/sütnivalóhús bevásárlással, lesütöttem a 11 rúd beiglit, meg egy nagyobb császárhúst sörrel öntözgetve, közben kirontottam a konyhából kétszer a daruskocsikat navigálni úgy 30 km-el odébb (nehogy már könnyítve legyen a program). Aztán négy nap múlva konstatáltam, hogy ha akarok vinni a beigliből Pacikónak, akkor el kell dugjak belőle, hogy megmaradjon, tehát jól sikerült a narancsos-diós, almás-gesztenyés és banános-kókuszos, a szokásos diós, mákos felhozatal. Idén sikerült elkerülni a borzalmas bevásárlóközpontokat, csak egyszer szaladtam bele valami űbergiccses plázába ahol 15 perc után a hajam hullott a tömegtől és a fülem jojózott a karácsonyi daloktól. Az ajándékokat idén megbeszéltük, hogy minimál lesz, én könyveket próbáltam választani mindenkinek, és úgy tűnik sikerült eltalálni a személyre szólót. Meg csináltam ilyen egyedi kis kézi mécsestartókat, jó érzés volt velük bindzsizni.
Söndörtől kaptam két doboz bonbont, egy nagyobbat meg egy kisebbet. Hát no, nem pörögte túl a dolgot...
Az egyik aranyos kolleginától egy kézzel készített karácsonyfadíszt, a másiktól néhány szem házi mézes puszedlit, jópofán karácsonyiba csomagolva. Tökre szeretem az ilyesmit, ezekben benne van az ember szíve, keze munkája.
25-n elnéztem a családot, ahogy a tévé előtt heverészve majszolják a beigliket, és jóformán egész nap alig szólnak egymáshoz - vagy csak nekem tűnt úgy? A távkapcsoló izzott a kezükben, én pedig felkullogtam a fércbukra és végiggörgettem mindenki karácsonyfáját/vacsoráját... Aztán megkérdeztem sötétedés előtt, hogy jön-e velem valaki a Macit megsétáltatni karácsony alkalmából, és azokkal a fájó sóhajokkal, amikkel elindultak, hát no, megfordult a fejemben, hogy visszaküldöm őket, ha ez ekkora teher... de karácsony volt, nem szóltam be, értékeltem a gesztust amivel megindultak, és fél inkább óra múlva inkább visszafordultam velük, hogy ne vacogjanak. Leheveredtek a tévé elé a beiglis tálcával, és másnapra már alig volt a 11 rúdból.
Aztán 26-n nagycsaládi ebéd az anyósnál, a hagyományos politikai rendszer és jelen nem lévők szapulásával. Ekkor megfordult a fejemben, hogy vajon ha én nem vagyok itt, akkor mit mondanak énrólam? Aztán végiggondoltam, hogy valójában rohadtul nem érdekel, bármit is gondoljanak... nem kell velük együtt éljek, tehát nem számottevő a véleményük.
Aztán végre 27-e lett és elkezdődött a konténerezés, le az áruért, ki a faházakat, ki az árut, stb. Jólesett végre csinálni valamit, bár volt aki megint belerakta a nehezítést a rendszerbe. A teherautó csak berántva indult, két nappal előbb kellett visszavinni és persze december 31-ére a létfontosságú teherautó kérdést nekem kell 30-n megoldani, így hát megoldottam. Kértem még egy embert hozzá segíteni rámolni, és szilveszter éjjel negyed 10-kor már otthon ücsöröghettünk. Ha hallgatok Söndörre, még hajnali kettőkor is úton lettünk volna, vagy plusz másfél nap napközbeni szaladgálás, és a rizikó, hogy feltörik valamelyik konténert éjjel a benne tárolt cuccokkal.
Ünnepi hangulatom egy szikra nem volt. Eltelt... Régóta volt ilyen hűvös karácsonyom.
Amikor a kis kézi készítésű karácsonyi gömböt nézegettem, meg majszoltam közben a mézeskalácsot, akkor eszembe jutott a Mama.
Úgy odabújtam volna hozzá, mint régen, attól karácsony lett volna....
Elmúlt már az ártatlanság kora.
