Jó későig maradtam fönn, csak zongoráztam a csatornák között. Hihetetlen szar volt a műsor, nem is tudom, miért erőlködtem, hogy ne aludjak be. Aztán elkaptam valamit. Hihetetlen arcok nyilatkoztak, és kiderült: egy hosszú hajú, már nem is olyan fiatal srác (hát igen, korombeli, aki még megérte az arany időket) elindult, hogy felderítse, miből is lett a Heavy Metal. Na ez ugye beindította megint a vezérhangyát, jó sok dolog fordult meg a fejemben (mert ugye hely, mint azt már többször is kifejtettem, aaaaz van benne bőőőven).
Leírom a saját történetem. Tacskó koromban Dolly Roll-on nőttem fel. Több koncertjükre is elkönyörögtem magam. (Cserénfára is, az akkor még virágzó motocross centrumba, a kaposvári Sportcsarnokba stb.) Még dedikált fénykép is hentereg valahol. Sose volt valami nagy sikerem a csajoknál, ezért elfordultam a nyálas szövegektől, később meg is utáltam őket rendesen. Csak a szöveget, a zenét nem. Anno karatézni jártam, volt egy karatéstársam, Pikler Balázsnak hívták. Ő adta kölcsön az első kazettákat (akkor számítógép csak a mesében létezett, MP3-ról nem is beszélve. Walkman csak a húdegazdagoknak.) Ami ugye akkor ment: Pokolgép ( még a Kalapács Józsival), Ossian, Edda, Moby Dick, Iron Maiden, Helloween, és egy-két olyan nehezen beszerezhető dolog, mint Overkill. Beindultam, hogynamostantólakkorrockerleszek. Emlékszem, egyszer az egyébként utálatos énektanárnő azzal állt elő, hogy tartson már valaki kiselőadást a modern, ma divatos zenei stílusokból is, jelentkezőket vár. Az osztály nagymenője, Fülöp Jancsi jelentkezett, ő a RAP elkötelezett híve volt (1988 környékén járunk!!), meg Queen-t, Modern Talking-ot hallgatott. Én meg ugye azokat a zenéket, amiket én tekintettem normálisnak, amik abban az időben kicsit ugyan kevésbé, de divatban voltak. Hát naná hogy nem maradhattam le én se. Édesanyám anno a suliban dolgozott, könyvelt. Az órám után (Hajj, életem első órája volt, de nosztalgikusan emlékszem vissza rá!) a tanerő bement édesanyámhoz, és azt mondta neki: „Terikém, mért nem adja ezt a gyereket tanárnak? Olyan órát tartott, hogy le a kalappal!” Ezt persze csak azután mesélte el anyu, hogy fölvettek Győrbe a mérnöktanár szakra…
Szóval divatok és egyéni korszakok jöttek-mentek, a Metal maradt. Közben nem vetettem meg, ha a rádióban épp jazz ment (apámat rendkívüli módon idegesítette), amíg volt Slágerrádió, azt is szívesen hallgattam, volt egy Jean-Michel Jarre korszakom, egy időben megállás nélkül Hobót hallgattam, mostanában szívesen hallgatok klasszikus zenét is, de csak ha a Star Trek filmzenékről van szó. Utolsó előtti mániám, ami asszem ki is fog tartani egy darabig, a dark. My Dying Bride, Nevergreen. Ezek sajnálatosan jól passzolnak általános, jónéhány éve jellemző hangulatomhoz.
Nemrég unalmas lett a bejárkálás a kaposvári elkerülőn Toponárra, mer ugye a sváb spórol, csak 60-nal megy, azt is a kicsi kocsival, mer az kevesebbet fogyaszt! Baromi unalmas egy idő után. Amíg a nyelvvizsgára készültem, angol nyelvi kazetta ment benne (igen, retró kocsihoz retró hangzás passzol, nem ám az hogy sajnálom a pénzt a cuccot megvenni hozzá, ááááá nem), és rájöttem, hiányzik a zene. Nem is lenne más sanszom zenét hallgatni csak úgy. Amikor lementünk Pécsre egyéb okból, fölkerestük Bélafi Dávid barátomat, akinek korábban elküldtem a kazettáimat (ha történtetek magammal valamit, legalább jó helyen legyenek a kazik, ha már ennyi lóvét b.tam el rájuk, úgyis nála is ott a retrókocsi a retróhangcuccal, nála is csak a hangulat kedvéért, nem ám azért mert neki sincs pénze ááááá dehogy). Válogattunk, mi jöhet, mi maradjon. Akkor jöttem rá, mennyi mindent hallgatok. Előkerült a Sting, Ennio Morricone, Phil Collins kazettám (viszont sok nem, amit már Dávid se kapott meg, kótya vetye). Amikor az Omega Gammapolis és Az arc albumához értünk, úgy nézett rám, mint a véres hurkára: „Nekem nem kell ennek a Dachau-szökevénynek semmije!” Ejha, észre se vettem, csak a zenére figyeltem… az meg jó… Szóval elkezdett zavarni, hogy nem szól jól a cucc a Marutiban. Sebaj, ennek is utánanézetünk! Addig fölmászok párszor a Youtube-ra, meg tolom az mp3-akat este, ha a csajok már alszanak…
„Nézd, ez nem más, mint a Föld és az Ég, a Tűz, s a Víz, ha összeér. És együtt lassan összeáll: ennyi a HEAVY METAL!”
Leírom a saját történetem. Tacskó koromban Dolly Roll-on nőttem fel. Több koncertjükre is elkönyörögtem magam. (Cserénfára is, az akkor még virágzó motocross centrumba, a kaposvári Sportcsarnokba stb.) Még dedikált fénykép is hentereg valahol. Sose volt valami nagy sikerem a csajoknál, ezért elfordultam a nyálas szövegektől, később meg is utáltam őket rendesen. Csak a szöveget, a zenét nem. Anno karatézni jártam, volt egy karatéstársam, Pikler Balázsnak hívták. Ő adta kölcsön az első kazettákat (akkor számítógép csak a mesében létezett, MP3-ról nem is beszélve. Walkman csak a húdegazdagoknak.) Ami ugye akkor ment: Pokolgép ( még a Kalapács Józsival), Ossian, Edda, Moby Dick, Iron Maiden, Helloween, és egy-két olyan nehezen beszerezhető dolog, mint Overkill. Beindultam, hogynamostantólakkorrockerleszek. Emlékszem, egyszer az egyébként utálatos énektanárnő azzal állt elő, hogy tartson már valaki kiselőadást a modern, ma divatos zenei stílusokból is, jelentkezőket vár. Az osztály nagymenője, Fülöp Jancsi jelentkezett, ő a RAP elkötelezett híve volt (1988 környékén járunk!!), meg Queen-t, Modern Talking-ot hallgatott. Én meg ugye azokat a zenéket, amiket én tekintettem normálisnak, amik abban az időben kicsit ugyan kevésbé, de divatban voltak. Hát naná hogy nem maradhattam le én se. Édesanyám anno a suliban dolgozott, könyvelt. Az órám után (Hajj, életem első órája volt, de nosztalgikusan emlékszem vissza rá!) a tanerő bement édesanyámhoz, és azt mondta neki: „Terikém, mért nem adja ezt a gyereket tanárnak? Olyan órát tartott, hogy le a kalappal!” Ezt persze csak azután mesélte el anyu, hogy fölvettek Győrbe a mérnöktanár szakra…
Szóval divatok és egyéni korszakok jöttek-mentek, a Metal maradt. Közben nem vetettem meg, ha a rádióban épp jazz ment (apámat rendkívüli módon idegesítette), amíg volt Slágerrádió, azt is szívesen hallgattam, volt egy Jean-Michel Jarre korszakom, egy időben megállás nélkül Hobót hallgattam, mostanában szívesen hallgatok klasszikus zenét is, de csak ha a Star Trek filmzenékről van szó. Utolsó előtti mániám, ami asszem ki is fog tartani egy darabig, a dark. My Dying Bride, Nevergreen. Ezek sajnálatosan jól passzolnak általános, jónéhány éve jellemző hangulatomhoz.
Nemrég unalmas lett a bejárkálás a kaposvári elkerülőn Toponárra, mer ugye a sváb spórol, csak 60-nal megy, azt is a kicsi kocsival, mer az kevesebbet fogyaszt! Baromi unalmas egy idő után. Amíg a nyelvvizsgára készültem, angol nyelvi kazetta ment benne (igen, retró kocsihoz retró hangzás passzol, nem ám az hogy sajnálom a pénzt a cuccot megvenni hozzá, ááááá nem), és rájöttem, hiányzik a zene. Nem is lenne más sanszom zenét hallgatni csak úgy. Amikor lementünk Pécsre egyéb okból, fölkerestük Bélafi Dávid barátomat, akinek korábban elküldtem a kazettáimat (ha történtetek magammal valamit, legalább jó helyen legyenek a kazik, ha már ennyi lóvét b.tam el rájuk, úgyis nála is ott a retrókocsi a retróhangcuccal, nála is csak a hangulat kedvéért, nem ám azért mert neki sincs pénze ááááá dehogy). Válogattunk, mi jöhet, mi maradjon. Akkor jöttem rá, mennyi mindent hallgatok. Előkerült a Sting, Ennio Morricone, Phil Collins kazettám (viszont sok nem, amit már Dávid se kapott meg, kótya vetye). Amikor az Omega Gammapolis és Az arc albumához értünk, úgy nézett rám, mint a véres hurkára: „Nekem nem kell ennek a Dachau-szökevénynek semmije!” Ejha, észre se vettem, csak a zenére figyeltem… az meg jó… Szóval elkezdett zavarni, hogy nem szól jól a cucc a Marutiban. Sebaj, ennek is utánanézetünk! Addig fölmászok párszor a Youtube-ra, meg tolom az mp3-akat este, ha a csajok már alszanak…
„Nézd, ez nem más, mint a Föld és az Ég, a Tűz, s a Víz, ha összeér. És együtt lassan összeáll: ennyi a HEAVY METAL!”
