Szeretett fővárosunkban nap, mint nap érnek bennünket olyan hatások, melyek az érzelmi sivárság és az elhidegülés felé vezető út alapját szolgáltatják. Az már szinte lerágott csont, hogy figyelmetlen és agresszív emberekbe botlunk lépten-nyomon (de jó volna némelyikbe belerúgni!).
Nem szeretnék senkit sem megbántani, de úgy tapasztalom, hogy minél nagyobb egy város, annál több a szemét! És ez a szemét itt a szó minden értelemben megmutatkozik.
Szóval, szinte elkerülhetetlen, hogy ne érjenek minket negatív hatások, de számomra van egy közülük, amit nehezen tudok megemészteni. Történetesen a kéregetőkkel való találkozás hatását.
Nem az ilyen-olyan alapítványoknak „gyűjtő” emberekre gondolok (hogy milyen sok hiperpigmentált magyar állampolgár van közöttük!), hanem azokra, akik nyomorúságosnak látszó állapotukkal próbálnak meg hatni az emberek lelkére.
Sokan vannak és sokféle módszerrel próbálkoznak a „túlélésük” érdekében. Biztos vagyok benne, hogy sokukat pusztán „alkalmaznak” valamiféle embernek látszó élőlények, de abban is biztos vagyok, hogy vannak köztük olyanok, akik „magánzók”.
Igazából nem a látványuk zavar leginkább, mivel a szegénység, a nyomor, a nélkülözés nem tűnik el a Világból azzal, ha őket eltüntetik a közterületekről. A legnagyobb problémám azzal van, hogy mit vált ki (vagy inkább nem vált ki) mindez az evolúció csúcsát jelentő gondolkodó magyar emberekből.
Vannak, akik elfordítják a fejüket és mennek tovább. Vannak, akik adnak valamit, csak hogy előbb szabaduljanak. Aztán van olyan aki a „Dolgozzál inkább!” felkiáltással rendezi le az egészet. De leginkább azt látom, hogy az emberek már nem reagálnak. Könnyebben átnéznek egy ilyen emberen, mint a BKV valamelyik járművének összefirkáltkarcolt ablakán. Talán még embernek sem tekintik őket.
Mindezek tükrében tegnap adtam magamnak egy piros pontot az alábbi cselekedetemért.
<O</O
A Kosztolányi Dezső téren történt, hogy frissen vásárolt (sajnos nem volt annyira friss) vaníliás és kókuszos csigáim társaságában gyalogoltam az egyik buszmegálló felé, amikor megálljt parancsolat nekem a gyalogátkelőhely jelzőlámpájának piros fénye + az éppen arra száguldó fekete Merci „M” osztály egyik képviselője (kb. 80 kmh-val). Kihasználva a kínálkozó lehetőséget, mellém lépett egy férfi (40 és a halál közötti lehetett) és a megjelenését mindenképpen felülmúló udvariassággal megkért, hogy vegyek neki fél liter tejet és két zsemlét, mivel két napja nem evett. Gondolkodás nélkül nyújtottam felé a kókuszos csigát, amit egy perccel korábban még magam sem értettem, hogy miért veszem meg, hiszen annyira nem voltam éhes. A férfi elsőre visszautasította a csigát, mondván hogy az nekem is biztosan kell, de mikor megemlítettem, hogy sietek a buszra, akkor már elfogadta (és meg is köszönte). Átérve az időközben veszélytelenné váló gyalogátkelőn, visszatekintettem a túlsó oldalra és elégedetten nyugtáztam, hogy az ember beleharapott a kókuszos csigájába.
Most már csak arról kell meggyőznöm magamat, hogy az első harapást követte még több is és nem a közeli kukában „landolt” a pékáru. (Jobban belegondolva, ez utóbbi esetben sem biztos, hogy kárba veszne, mivel meglehet, hogy egy gyűjtögető életmódot folytató embernek éppen az lenne a vacsorája.)
<O</O
u.i.: Sajnos az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy én is egész jól „szocializálódok” a Budapesten eddig eltöltött éveim alatt és bizony sokszor én is csak egy vagyok azok közül, akik inkább elfordítják a fejüket…
Nem szeretnék senkit sem megbántani, de úgy tapasztalom, hogy minél nagyobb egy város, annál több a szemét! És ez a szemét itt a szó minden értelemben megmutatkozik.
Szóval, szinte elkerülhetetlen, hogy ne érjenek minket negatív hatások, de számomra van egy közülük, amit nehezen tudok megemészteni. Történetesen a kéregetőkkel való találkozás hatását.
Nem az ilyen-olyan alapítványoknak „gyűjtő” emberekre gondolok (hogy milyen sok hiperpigmentált magyar állampolgár van közöttük!), hanem azokra, akik nyomorúságosnak látszó állapotukkal próbálnak meg hatni az emberek lelkére.
Sokan vannak és sokféle módszerrel próbálkoznak a „túlélésük” érdekében. Biztos vagyok benne, hogy sokukat pusztán „alkalmaznak” valamiféle embernek látszó élőlények, de abban is biztos vagyok, hogy vannak köztük olyanok, akik „magánzók”.
Igazából nem a látványuk zavar leginkább, mivel a szegénység, a nyomor, a nélkülözés nem tűnik el a Világból azzal, ha őket eltüntetik a közterületekről. A legnagyobb problémám azzal van, hogy mit vált ki (vagy inkább nem vált ki) mindez az evolúció csúcsát jelentő gondolkodó magyar emberekből.
Vannak, akik elfordítják a fejüket és mennek tovább. Vannak, akik adnak valamit, csak hogy előbb szabaduljanak. Aztán van olyan aki a „Dolgozzál inkább!” felkiáltással rendezi le az egészet. De leginkább azt látom, hogy az emberek már nem reagálnak. Könnyebben átnéznek egy ilyen emberen, mint a BKV valamelyik járművének összefirkáltkarcolt ablakán. Talán még embernek sem tekintik őket.
Mindezek tükrében tegnap adtam magamnak egy piros pontot az alábbi cselekedetemért.
<O</O
A Kosztolányi Dezső téren történt, hogy frissen vásárolt (sajnos nem volt annyira friss) vaníliás és kókuszos csigáim társaságában gyalogoltam az egyik buszmegálló felé, amikor megálljt parancsolat nekem a gyalogátkelőhely jelzőlámpájának piros fénye + az éppen arra száguldó fekete Merci „M” osztály egyik képviselője (kb. 80 kmh-val). Kihasználva a kínálkozó lehetőséget, mellém lépett egy férfi (40 és a halál közötti lehetett) és a megjelenését mindenképpen felülmúló udvariassággal megkért, hogy vegyek neki fél liter tejet és két zsemlét, mivel két napja nem evett. Gondolkodás nélkül nyújtottam felé a kókuszos csigát, amit egy perccel korábban még magam sem értettem, hogy miért veszem meg, hiszen annyira nem voltam éhes. A férfi elsőre visszautasította a csigát, mondván hogy az nekem is biztosan kell, de mikor megemlítettem, hogy sietek a buszra, akkor már elfogadta (és meg is köszönte). Átérve az időközben veszélytelenné váló gyalogátkelőn, visszatekintettem a túlsó oldalra és elégedetten nyugtáztam, hogy az ember beleharapott a kókuszos csigájába.
Most már csak arról kell meggyőznöm magamat, hogy az első harapást követte még több is és nem a közeli kukában „landolt” a pékáru. (Jobban belegondolva, ez utóbbi esetben sem biztos, hogy kárba veszne, mivel meglehet, hogy egy gyűjtögető életmódot folytató embernek éppen az lenne a vacsorája.)
<O</O
u.i.: Sajnos az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy én is egész jól „szocializálódok” a Budapesten eddig eltöltött éveim alatt és bizony sokszor én is csak egy vagyok azok közül, akik inkább elfordítják a fejüket…