Márpedig optimistának lenni jó. Állítólag. Valamire. Ha van mire. Mi is az az optimizmus? Amikor a számára pozitív kimenetelű dolgokat reméli az illető, illetve mindennek a (számára) jó oldalát látja. Köze nincs a realizmushoz. Ez valami ködös, szürreális látásmód. Amikor a söröskorsó félig van, akkor az számára félig tele van. A fröccsben is csak a bort látja. Ha nincs pénze kajára, akkor ő fogyókúrázik.
Valahogy a motorozás is ilyen ködös, alaptalan optimizmusnak indult. Nálam. De szerintem mindenkinél. A szabadság érzése, közvetlen kapcsolat a környezettel, büszkeség a saját vasra, a bárhol parkolás lehetősége, olcsó módszer A-ból B-be stb. Egészen addig, amíg nem kell külön gürizni, hogy kifizessük a kötelező biztosítást, átiratást, műszakit, tankolást. Amíg a környezettel való közvetlen kapcsolat nem a kanyar menti susnyást vagy egy idióta agyatlan barom kocsijának a karosszériáját, vagy a zuhogó jégesőt jelenti. Amíg nem romlik el, van hozzá alkatrész, vagy egy agyatlan barom meg nem rongálja, a másik agyatlan barom meg le nem ugatja. Amíg a bárhol való parkolást nem lehetetlenítik el irigy, rosszakaró rongálók vagy bírságolók. Amíg nem ver rád a biztosító vagy az önkormányzat olyan külön költségeket, amik miatt elkezd baxtatni a kedves család, hogy ennyiből egy kisautót is fenntarthatsz. Vagy az optimista embernek azon túl is, egy darabig, amíg elő nem kerül az a bizonyos mérleg. Akárcsak a párkapcsolatban.
Van, amikor a motorozáshoz más alaptalan optimizmus is társul. Mondjuk amikor szívünk választottját, vagy egyszerűen csak egy szimpi csajt fölültetünk magunk mögé, vagy pláne, ha hozzásegítjük egy motorhoz. Mert élje át ő is azt az euforikus érzést, amit mi annyira szeretünk. Van, amikor a csaj el se fogadja, mert hótt para. Vagy amikor elfogadja, nyomja is egy darabig, élvezi is, de utána megáll a vas alatta kétszer, utána megázik háromszor, és ahogy jött a lelkesedés, úgy el is tűnik. És az még a jobbik eset, amikor nem tilt le téged a te vasadról. Van még rosszabb is: amikor alattomos pletykákat terjeszt el, sérteget nyíltan vagy a hátad mögött, és az agyrém: amikor féltékeny lesz a vasadra. Vagy ha nem vagytok együtt a csajjal, a tőled kapott vas egy idő után ott rohad meg a sarokban. Mert az ugye a jobbik eset, ha nyíltan vagy titokban eladja.
Ilyen alaptalan optimizmus volt a motorválasztásom is. Kéznél volt fater 250-es Sport CZ-je. Megismertem. Megszerettem. Megcsináltam. Nem is akárhogy. Még csehül is meg akartam tanulni egy időben, annyira szerettem és ismertem a cseh vasakat. Felhőtlen dolog volt, amíg volt hozzá jó, vagy elfogadható minőségű alkatrész. Aztán beszólások: „Menj ki a bolt elé, parasztgyerek! Nézd meg, mi van kiírva! Motorbolt! Nem Jawa-bolt!” Amíg intettek a szembejövők, és nem nézték le a kispénzű, szocival nyomulót, amíg nem várták el evidenciaszinten, hogy ilyen vas csakis és kizárólag restaurált állapotban, hobbigépként üzemeltethető. Amíg volt, aki értékelje a hazai sufniban összehozott, de igényes, jó minőségű munkát.
Nincs még vége a sornak, ami az eredetileg optimizmust keltő dolgokat illeti. A zene. Amikor a Dolly Roll szövegei már idegesítően nyálasnak tűntek (nem utolsósorban azért, mert nem voltam épp szerencsés a csajok terén), és átnyergeltem a mégiscsak értelmesebb szövegű, meg vérforraló heavy metalra, a zene nyomán úgy éreztem, megértenek, nem vagyok egyedül, és ez bizakodással töltött el. A motoros oldalamat föltüzelték a motoros zenék, AC/DC, Steppenwolf és társai. Egészen addig, amíg a környezetem meg nem gyűlölte, amit hallgatok, és egyáltalán azt, hogy hallgatok. Alig van már időm zenét hallgatni. Pedig állítólag laza, túl laza melóm van, és az otthoni melókat (családi ház) sem veszem kellőképpen komolyan. Valahogy mostanában a Nevergreen szövegeiről kezdem úgy látni, hogy valaki megért. De azt is alig van időm hallgatni. Mindig mások sajnálják az én időmet rá.
Ugyanígy vagyok a Star Trekkel is. Ez a 23-24. században játszódó történet-sokaság feltételez egy csomó pozitív eseményt. Azt, hogy a jelenlegi társadalmi rend egy jobbal folytatódik anélkül, hogy kiirtottuk volna az előzőek pozitív eredményeit, vagy azt a környezetet, aminek hátán idáig kapaszkodtunk. Megismertünk idegen értelmes lényeket, tehát mégsem vagyunk egyedül, lehetséges hosszú távon fenntartani egy technikai civilizációt, és nagy részükkel előbb-utóbb mégiscsak békességben élünk egymás mellett. Jó, valaki mindig van, aki nem fér a bőrébe. De mégiscsak túléltünk valahogy. Jelenlegi tudásom birtokában teljes biztonsággal kijelenthetem, hogy ez a jövő nem lehetséges. Nem mások, csak saját magunk miatt, nem hibáztathatunk senkit. Mégis néha jólesik beletemetkeznem ennek a világnak az alapvető optimizmusába, még akkor is, ha ez erősen ironikus még saját magam előtt is.
Az elején még optimizmussal töltött el a gyerekeim születése is. Talán lesz majd, ha sikerül jól nevelnünk őket, aki öreg napjainkban néha ránk nyitja az ajtót, ad egy pohár vizet, segít egy kicsit, vagy csak kicseréli a pelenkánkat. Jelen állás szerint nem lesz. Nekem nincs időm rájuk, és se a világ, se a jelenlegi neveltetésük nem olyan, hogy megtegyék majd. Szólni minek, csak még rosszabb lesz.
Optimistává tett az adó-visszatérítésem is. Ha sikerül kiegészítenem, négy ilyenből letudhatom az adósságomat, ami nagyon a körmömre égett. De megint a más baromsága miatt kell hozzányúlnom, nem tudom, marad-e annyi, amiből visszamehet ez a régóta nagyon kellemetlen dolog.
Optimizmusra adott okot mostanában egy különleges esemény. Azt hiszem, túl sokat pofáztam, mennyire fáj, hogy más baromsága miatt kellett lemondanom a motorozásról, amit annyira szerettem, és amiről azt hittem, hogy a hosszú hajammal együtt életem végéig ki fog tartani. Azt gondolom, osztogathatnak a minisztériumban meg a polgármester részéről annyi díjat, amennyit csak bírnak, de annál nagyobb elismerés egy pedagógus számára, mint hogy a diákjai valóra váltják az álmát, egyszerűen nem létezik. És ez még akkor is óriási és megismételhetetlen dolog, ha csak egy 207-es Babettáról van szó. Ugyanis én kaptam egy ilyet a végzős diákjaimtól. Szerintem megdöntöttem az egyfolytában való vigyorgás világcsúcsát. Amikor elhittem, hogy ez megtörténhet, rögtön azon járt az agyam, hogyan fogom ezt beadni azoknak, akiknek a motorozásom végét köszönhetem. És sajnos arra jutottam, hogy nem kell többet motoroznom, mert az is, aki eddig belenyugodott volna, annak fixa ideájává vált, hogy el fognak ütni és tolószékbe kerülök, és ezen annyira fölhúzta magát, hogy kis híján kórházba került. Mivel sajnos a család egy másik tagja nem tudja és nem is akarja átvenni tőle a stafétát (még segíteni se hajlandó), ezért az illetőre szükség van, az alaptalan mániáját meg nem lehet kiverni a fejéből, ezért ha nem akarom teljesen ellehetetleníteni a saját és a család anyagi és egyéb helyzetét, nem lehet többé motorizált kétkerekűm. (Viszont ajándékot eladni vagy tovább ajándékozni is nagy pofátlanság, nesze oldd meg.) Sőt, ahogy a paráját ismerem, hamarosan a bicikliről is le leszek zsarolva. Megint a marhaság miatt a fölösleges pénzszórás, merthogy mindenhova kocsival. Ez mondjuk télen meg esőben érthető. Na de jó időben se mehetek!
Szóval valahol ennyi értelme van az optimizmusnak. Mint árvaházban a szülői értekezletnek. Aki realista, az nem optimista. A legkevésbé se. Tudom, mindenkinek megvan a maga baja. De akkor miért várja el a másiktól, hogy mindig
optimista legyen? Talán hogy ne csak neki legyen szar, hogy más is essen pofára?
Anyám szerint negyven fölött már több dologról kell lemondani, mint amennyit elkezd az ember. Van még három évem ezek szerint. Hajrá. Úgyhogy ne feledjétek, fő az optimizmus, időnként megkeverni, le ne égjen.
Valahogy a motorozás is ilyen ködös, alaptalan optimizmusnak indult. Nálam. De szerintem mindenkinél. A szabadság érzése, közvetlen kapcsolat a környezettel, büszkeség a saját vasra, a bárhol parkolás lehetősége, olcsó módszer A-ból B-be stb. Egészen addig, amíg nem kell külön gürizni, hogy kifizessük a kötelező biztosítást, átiratást, műszakit, tankolást. Amíg a környezettel való közvetlen kapcsolat nem a kanyar menti susnyást vagy egy idióta agyatlan barom kocsijának a karosszériáját, vagy a zuhogó jégesőt jelenti. Amíg nem romlik el, van hozzá alkatrész, vagy egy agyatlan barom meg nem rongálja, a másik agyatlan barom meg le nem ugatja. Amíg a bárhol való parkolást nem lehetetlenítik el irigy, rosszakaró rongálók vagy bírságolók. Amíg nem ver rád a biztosító vagy az önkormányzat olyan külön költségeket, amik miatt elkezd baxtatni a kedves család, hogy ennyiből egy kisautót is fenntarthatsz. Vagy az optimista embernek azon túl is, egy darabig, amíg elő nem kerül az a bizonyos mérleg. Akárcsak a párkapcsolatban.
Van, amikor a motorozáshoz más alaptalan optimizmus is társul. Mondjuk amikor szívünk választottját, vagy egyszerűen csak egy szimpi csajt fölültetünk magunk mögé, vagy pláne, ha hozzásegítjük egy motorhoz. Mert élje át ő is azt az euforikus érzést, amit mi annyira szeretünk. Van, amikor a csaj el se fogadja, mert hótt para. Vagy amikor elfogadja, nyomja is egy darabig, élvezi is, de utána megáll a vas alatta kétszer, utána megázik háromszor, és ahogy jött a lelkesedés, úgy el is tűnik. És az még a jobbik eset, amikor nem tilt le téged a te vasadról. Van még rosszabb is: amikor alattomos pletykákat terjeszt el, sérteget nyíltan vagy a hátad mögött, és az agyrém: amikor féltékeny lesz a vasadra. Vagy ha nem vagytok együtt a csajjal, a tőled kapott vas egy idő után ott rohad meg a sarokban. Mert az ugye a jobbik eset, ha nyíltan vagy titokban eladja.
Ilyen alaptalan optimizmus volt a motorválasztásom is. Kéznél volt fater 250-es Sport CZ-je. Megismertem. Megszerettem. Megcsináltam. Nem is akárhogy. Még csehül is meg akartam tanulni egy időben, annyira szerettem és ismertem a cseh vasakat. Felhőtlen dolog volt, amíg volt hozzá jó, vagy elfogadható minőségű alkatrész. Aztán beszólások: „Menj ki a bolt elé, parasztgyerek! Nézd meg, mi van kiírva! Motorbolt! Nem Jawa-bolt!” Amíg intettek a szembejövők, és nem nézték le a kispénzű, szocival nyomulót, amíg nem várták el evidenciaszinten, hogy ilyen vas csakis és kizárólag restaurált állapotban, hobbigépként üzemeltethető. Amíg volt, aki értékelje a hazai sufniban összehozott, de igényes, jó minőségű munkát.
Nincs még vége a sornak, ami az eredetileg optimizmust keltő dolgokat illeti. A zene. Amikor a Dolly Roll szövegei már idegesítően nyálasnak tűntek (nem utolsósorban azért, mert nem voltam épp szerencsés a csajok terén), és átnyergeltem a mégiscsak értelmesebb szövegű, meg vérforraló heavy metalra, a zene nyomán úgy éreztem, megértenek, nem vagyok egyedül, és ez bizakodással töltött el. A motoros oldalamat föltüzelték a motoros zenék, AC/DC, Steppenwolf és társai. Egészen addig, amíg a környezetem meg nem gyűlölte, amit hallgatok, és egyáltalán azt, hogy hallgatok. Alig van már időm zenét hallgatni. Pedig állítólag laza, túl laza melóm van, és az otthoni melókat (családi ház) sem veszem kellőképpen komolyan. Valahogy mostanában a Nevergreen szövegeiről kezdem úgy látni, hogy valaki megért. De azt is alig van időm hallgatni. Mindig mások sajnálják az én időmet rá.
Ugyanígy vagyok a Star Trekkel is. Ez a 23-24. században játszódó történet-sokaság feltételez egy csomó pozitív eseményt. Azt, hogy a jelenlegi társadalmi rend egy jobbal folytatódik anélkül, hogy kiirtottuk volna az előzőek pozitív eredményeit, vagy azt a környezetet, aminek hátán idáig kapaszkodtunk. Megismertünk idegen értelmes lényeket, tehát mégsem vagyunk egyedül, lehetséges hosszú távon fenntartani egy technikai civilizációt, és nagy részükkel előbb-utóbb mégiscsak békességben élünk egymás mellett. Jó, valaki mindig van, aki nem fér a bőrébe. De mégiscsak túléltünk valahogy. Jelenlegi tudásom birtokában teljes biztonsággal kijelenthetem, hogy ez a jövő nem lehetséges. Nem mások, csak saját magunk miatt, nem hibáztathatunk senkit. Mégis néha jólesik beletemetkeznem ennek a világnak az alapvető optimizmusába, még akkor is, ha ez erősen ironikus még saját magam előtt is.
Az elején még optimizmussal töltött el a gyerekeim születése is. Talán lesz majd, ha sikerül jól nevelnünk őket, aki öreg napjainkban néha ránk nyitja az ajtót, ad egy pohár vizet, segít egy kicsit, vagy csak kicseréli a pelenkánkat. Jelen állás szerint nem lesz. Nekem nincs időm rájuk, és se a világ, se a jelenlegi neveltetésük nem olyan, hogy megtegyék majd. Szólni minek, csak még rosszabb lesz.
Optimistává tett az adó-visszatérítésem is. Ha sikerül kiegészítenem, négy ilyenből letudhatom az adósságomat, ami nagyon a körmömre égett. De megint a más baromsága miatt kell hozzányúlnom, nem tudom, marad-e annyi, amiből visszamehet ez a régóta nagyon kellemetlen dolog.
Optimizmusra adott okot mostanában egy különleges esemény. Azt hiszem, túl sokat pofáztam, mennyire fáj, hogy más baromsága miatt kellett lemondanom a motorozásról, amit annyira szerettem, és amiről azt hittem, hogy a hosszú hajammal együtt életem végéig ki fog tartani. Azt gondolom, osztogathatnak a minisztériumban meg a polgármester részéről annyi díjat, amennyit csak bírnak, de annál nagyobb elismerés egy pedagógus számára, mint hogy a diákjai valóra váltják az álmát, egyszerűen nem létezik. És ez még akkor is óriási és megismételhetetlen dolog, ha csak egy 207-es Babettáról van szó. Ugyanis én kaptam egy ilyet a végzős diákjaimtól. Szerintem megdöntöttem az egyfolytában való vigyorgás világcsúcsát. Amikor elhittem, hogy ez megtörténhet, rögtön azon járt az agyam, hogyan fogom ezt beadni azoknak, akiknek a motorozásom végét köszönhetem. És sajnos arra jutottam, hogy nem kell többet motoroznom, mert az is, aki eddig belenyugodott volna, annak fixa ideájává vált, hogy el fognak ütni és tolószékbe kerülök, és ezen annyira fölhúzta magát, hogy kis híján kórházba került. Mivel sajnos a család egy másik tagja nem tudja és nem is akarja átvenni tőle a stafétát (még segíteni se hajlandó), ezért az illetőre szükség van, az alaptalan mániáját meg nem lehet kiverni a fejéből, ezért ha nem akarom teljesen ellehetetleníteni a saját és a család anyagi és egyéb helyzetét, nem lehet többé motorizált kétkerekűm. (Viszont ajándékot eladni vagy tovább ajándékozni is nagy pofátlanság, nesze oldd meg.) Sőt, ahogy a paráját ismerem, hamarosan a bicikliről is le leszek zsarolva. Megint a marhaság miatt a fölösleges pénzszórás, merthogy mindenhova kocsival. Ez mondjuk télen meg esőben érthető. Na de jó időben se mehetek!
Szóval valahol ennyi értelme van az optimizmusnak. Mint árvaházban a szülői értekezletnek. Aki realista, az nem optimista. A legkevésbé se. Tudom, mindenkinek megvan a maga baja. De akkor miért várja el a másiktól, hogy mindig
optimista legyen? Talán hogy ne csak neki legyen szar, hogy más is essen pofára?Anyám szerint negyven fölött már több dologról kell lemondani, mint amennyit elkezd az ember. Van még három évem ezek szerint. Hajrá. Úgyhogy ne feledjétek, fő az optimizmus, időnként megkeverni, le ne égjen.
