Hol is kezdjem vajh? Talán ott, hogy az interneten céltalanul lógni, fórumozni néha hasznos dolog, derült ki, amikor a NaNa ráérdeklődött, hogy ugyan nincs-e kedvem a motorkiállításon pompázni egy sort, pólóárulásnak álcázva a mókát. Természetesen gyorsabban mondtam igent, mintha valami jólszituált főherceg kérte volna meg a kezem.
El lehet képzelni a birgét a kétkerekűek világában; nagy erőfeszítésembe került, hogy első körben elverekedjem magam a bejárattól legmesszebb található csinos rózsaszín
standunkig, és útközben egy motorra se nőjek rá véglegesen. Első feladat teljesítve, nem volt más hátra, mint lehetőleg ott is maradni, ha már ilyen szépen megígértem, és lehetőleg minél több pólót eladni. Kikönyörögtem hát egy egyenruhát, hogy passzoljak a stand főbb színeihez (igen, a birgének mostantól rózsaszín mintás felsője van, és hordani is fogja!) és addig mosolyogtam az emberkékre, amíg neki nem álltak pólót venni. Ez annyira jól sikerült, hogy másnap megütöttük a 25 eladott pólós álomhatárt, és félő volt, hogy a hátralévő három napban már csak a mosolygás marad a stáb számára, mert póló az nem biztos. Időközben persze azért el-ellógtam felfedezni a környéket, vezettem robogót (továbbra sem tetszik), ültem motoron vagy számtalanon, és a Honda standnál addig beszélgettem csábosan a számítógépkezelő bácsival, amíg majdhogynem soronkívül tesztelhettem a szimulátorukat, ami már mozog is, szóval majdnem igazi motorosélményt ad. Annyira, hogy amikor egy kisgyerek téblábolni kezdett mellettem, majdnem berántottam a féket, nehogy elüssem
A repülőnapon én már próbáltam ezt a játékot, de állandóan meghaltam százhatvannál, mert az a nemmozgós verzió volt, és sem a sebességet nem tudta érzékeltetni, sem a kanyaroknál nem dőlt, szóval a motorszűz öcsém jobban nyomta, mint én a friss jogsimmal. Ez azonban - mint azt feljebb már eldicsekedtem - egy élethűbb verzió volt (bár a döntés lehetőségét azért még hiányoltam belőle) így meghalni is sokkal kevesebbszer sikerült, tovább is bírtam, és a végén a bácsi - direkt figyeltem ám! - csak és kizárólag nekem ajánlotta fel, hogy van-e kedvem kipróbálni a level kettes, azaz a city pályát (az egyes az autópálya). Amit botor módon nem fogadtam el, mondván, hogy illene a standnál is ácsorogni néha, elvégre ezért jöttem. (Szombaton bezzeg a világ végéig állt a sor, és ráadásul nem is az a pasi kezelte a gépet, szóval még behízelegni sem tudtam magam.)
Találkoztam egy csomó fórumossal szerencsére, örültem is mindenkinek, bár egyesek arcán, akik még nem nagyon láttak élőben, némi ijedtséget véltem felfedezni, mintha kicsit túl lelkesnek, vagy nem is tudom, minek tartottak volna. Mondjuk valóban sok volt kissé az energiám, de hát ezt tessék a motoroknak betudni
S akkor eljöve a szombat, amikor már hivatalosan nem is segíteni indultam, hanem szórakozni, magam után rángatva nemtáviratot, aki jófejségből elhozta az öccsét, amire válaszul jófejségből elhoztam az énöcsémet, szóval mondhatni ilyen családi napot tartottunk.
És most mindenki csukja be a szemét, aki nem bírja a nyálazást. Aki már olvasott kicsit, az pontosan tudja, hogy nem arról vagyok én híres, hogy mindenféle pasikat ajnározzak nyilvánosan, de az az igazság, hogy eljött a pont, amikor nem biztos, hogy magamban tudom tartani. Ez a nemtávirat gyerek ugyanis vagy baromi gyorsan alkalmazkodik, mintegy kaméleonként (és akkor ezt is fel kéne venni a listára, pedig már így is egy
rakat állathoz hasonlítottam) vagy pedig születetten jófej, de pillanatokig sem fanyalgott, hogy motorkiállításra rángatom, sőt, lelkesen pattant fel a kétkerekűekre, izgatottnak tűnt, és határozottan jól áll neki a motor. Ki is nézett magának rögtön hármat; nagy kedvencnek a Suzuki Gsr600at (lásd fent), ami valljuk be, az én szívem csücske, mióta először kerültem kétméteres közelébe, aztán felpattant egy Honda Deauville-re, amiről tudjuk, hogy a lajhárnak is ilyen volt (csak a kettővel előbbi verzió) és tapasztalataim szerint a világ második legkényelmesebb hátsó ülésével rendelkezik (nem mintha releváns lenne a dolog, merthogy ugye én saját mocit akarok, meg hát kezdő motoros mögött azért nem szeretnék utazni), harmadiknak meg kinéztük közösen a Yamaha YBR 250esét, ami ugyan kicsike, viszont tök jó kezdő motornak, nekem sem túl nagy, és az ő százkilencvencentije sem néz ki rajta idiótán.
Majdhogynem álompasi.
(A kiállításról képek itt, ittés itt, meg nyilván máshol is, de azokkal még nem találkoztam.)
(a képekért ezer sorry, de akárhogy szerkesztgetem, mindig visszadobja magát ilyennek, nekem meg igazából most tanulnom kéne, nem ezzel foglalkozni, szóval nem húznám az időt...)
El lehet képzelni a birgét a kétkerekűek világában; nagy erőfeszítésembe került, hogy első körben elverekedjem magam a bejárattól legmesszebb található csinos rózsaszín
A repülőnapon én már próbáltam ezt a játékot, de állandóan meghaltam százhatvannál, mert az a nemmozgós verzió volt, és sem a sebességet nem tudta érzékeltetni, sem a kanyaroknál nem dőlt, szóval a motorszűz öcsém jobban nyomta, mint én a friss jogsimmal. Ez azonban - mint azt feljebb már eldicsekedtem - egy élethűbb verzió volt (bár a döntés lehetőségét azért még hiányoltam belőle) így meghalni is sokkal kevesebbszer sikerült, tovább is bírtam, és a végén a bácsi - direkt figyeltem ám! - csak és kizárólag nekem ajánlotta fel, hogy van-e kedvem kipróbálni a level kettes, azaz a city pályát (az egyes az autópálya). Amit botor módon nem fogadtam el, mondván, hogy illene a standnál is ácsorogni néha, elvégre ezért jöttem. (Szombaton bezzeg a világ végéig állt a sor, és ráadásul nem is az a pasi kezelte a gépet, szóval még behízelegni sem tudtam magam.)
Találkoztam egy csomó fórumossal szerencsére, örültem is mindenkinek, bár egyesek arcán, akik még nem nagyon láttak élőben, némi ijedtséget véltem felfedezni, mintha kicsit túl lelkesnek, vagy nem is tudom, minek tartottak volna. Mondjuk valóban sok volt kissé az energiám, de hát ezt tessék a motoroknak betudni
S akkor eljöve a szombat, amikor már hivatalosan nem is segíteni indultam, hanem szórakozni, magam után rángatva nemtáviratot, aki jófejségből elhozta az öccsét, amire válaszul jófejségből elhoztam az énöcsémet, szóval mondhatni ilyen családi napot tartottunk.
És most mindenki csukja be a szemét, aki nem bírja a nyálazást. Aki már olvasott kicsit, az pontosan tudja, hogy nem arról vagyok én híres, hogy mindenféle pasikat ajnározzak nyilvánosan, de az az igazság, hogy eljött a pont, amikor nem biztos, hogy magamban tudom tartani. Ez a nemtávirat gyerek ugyanis vagy baromi gyorsan alkalmazkodik, mintegy kaméleonként (és akkor ezt is fel kéne venni a listára, pedig már így is egy
Majdhogynem álompasi.
(A kiállításról képek itt, ittés itt, meg nyilván máshol is, de azokkal még nem találkoztam.)
(a képekért ezer sorry, de akárhogy szerkesztgetem, mindig visszadobja magát ilyennek, nekem meg igazából most tanulnom kéne, nem ezzel foglalkozni, szóval nem húznám az időt...)
