Pubertáskori zavarok, vészes vetélkedők, avagy: antimotorosként, közel az egymillió km-hez.
Tudják, ha az embernek van egy barátja, akit sikeresen behülyített a motorozás mákonyával, még akkor is felelősnek érzi magát érte, ha már a hatszázadik túrát bonyolítjuk együtt, félmillió kilométerrel a hátunk mögött. Jelenleg erről még szó sincs, emberünk mintegy komoly 800 km-en van túl motorral. Ehhez képest "örömteli" levelet kaptam tőle a minap, mely felért egy "győzelmi" jelentéssel: 38 km 14 perc (!!) alatt mellék- illetve két számjegyű, kamion-járta nyomvályús közúton, a hülye, ostoba, stb.stb.autósok úgy ott hagyása a lámpánál, mint a ....., a gyenge 93 lóerős motor, ami egy ...(mindenki képzeljen olyan jelzőt ide, amit az ízlése már nem nagyon engedne meg), amúgy mit javaslok ehelyett a szutyadék helyett, 240-nél már "végre" érdekes az autópálya, és így tovább, oldalakon keresztül.
Olyan választ lőttem vissza, hogy füstölt a klaviatúra, egyelőre még épp hogy beszélő viszonyban vagyunk. Az életben nem írtam még olyasmit, hogy "ha bekövetkezik temetésed, az érthető baráti szomorúság mellett jó adag megkönnyebbülést is érzek majd, tudván, hogy a továbbiakban legalább a többiek megmenekülnek egy potenciális őrülttől". Túlzás lett volna ?
Ahová nézek, kis hazánk lábszagú keletisége, éretlensége, reményvesztett gyermetegsége szinte tapintható, ha egy motorkerékpár - akár csak mint téma, vágyálom - felbukkan, vagy ha motorosként az ember megjelenik. Isten háta mögötti falvak helyi lakosai könyörögve kérlelnek, hogy "húzzak már oda neki" - hogy mitől igazi kéj ez, ha agyonütnek sem tudom megérteni - , ezt mutatják kapualjakban, tereken, úton útfélen. Ugyanez a fővárosban sem zajlik másként, az Astoriánál egyenest megkérdezték a minap: motoros vagyok e egyáltalán, ha egyszer a válaszom az erre a nyilvánvaló ostobaságra: nem, eszemben sincs terhelés nélkül pörgetni meg üvöltetni a motoromat, pláne nem a város közepén. Sokan az "életforma" álcája alatt mindent motorjukba ölve tengetik életüket a kuporgatva otthon kucorgó heti robot monotóniájában, hogy egyszer majd , végre legyen EGYETLEN olyan hétvége az évben, amikor a szomszéd faluban megmutathatják a - sokszor több tízéves - "vasat", mint sajátos identitásuk egyre roggyantabb kifejezőjét, vagy komolyabb műszaki zavarok nélkül próbáljanak hősiesen eljutni egy nem túl távoli motorostalálkozóra. (Hogy eközben hány könyv áll a nappaliban - ha áll - , vagy épp mit keresnek célpontként az interneten,mi a legfőbb beszédtéma,milyen a világkép, van e egyáltalán, inkább ne firtassuk. Életünk vezérműláncának megvétele több hónapos project, de a "motoros életérzés" csak megér ennyit, nemde ? ) A megérzésen alapuló karbantartás-zsenik, az utángyártott "csodák", a hihetetlen futamidejű, dokumentálatlan, ex-has tartós tesztek, a vásárlás közbeni garantált átverések hazája vagyunk, az otthon álló, mértéken felül terpeszkedő hitelcsodáké, melyekkel már nem marad pénz akárcsak egy komolyabb túrára sem, "de még kétszázötvenet is tud haver", a tréleren odacipelt, és a találkozótól pár kilométerre hősiesen beindított "kultusz-Harley-ké", a Nyugati tér két utcasarkot egykerekező, motorbőgető fajankóié.
Jogos a kérdés: mi az, amitől motoros lesz a magyar motoros, és mondjuk miért nem érdekes, hogy az Opelos vagy a Toyotás Opelos vagy Toyotás e ? Kéri e valaha is egy falu fiatal törzsközönsége, hogy "lépj már oda neki haver", és felbőg e az Opel Astra, mert csak ettől futkos végre jóleső hideg az emberek hátán? . Miért számít egyáltalán, motoros e valaki vagy sem ? Miért ÜGY? Sokat töprengek rajta az utóbbi időben: ugyan, mennyivel vagyok több vagy más a többi közlekedőhöz képest azáltal, hogy motoron közlekedem, és ugyan miért tartanám magam többnek vagy másnak csak ezért ? Melyek azok az előjogok, melyeket vindikálnom kell magamnak, hogy végre az legyek vagy annak hihessem magam ? Mekkora motorhang-vágy kellene bennem pl. ahhoz, hogy végre feltámadjon bennem az ősmacsó, igaz-motoros szittya-vér, és azt érezzem: ugyan gyalog fabatkát sem érek, 30 méter után már zihálok mint a gőzmozdony, de most, hogy végre felültem erre a 120 kiló acél-titán-alumínium TÁRGYRA, végre megvagyok én magam is, magamnak. S ugyan, milyen folyamat végén érezhetném igazán, hogy életem egyetlen igaz értelme csakis a valahonnan valahova való ELJUTÁS - a motorozás - lehet, maga a haladás, önmagában, anélkül, hogy e folyamat két vége egyáltalán bármikor is szóba kerülne ? (Hogy életem utolsó útját - a temetőit - hogy fogom megemészteni motorosként, tudván, hogy immár visszavonhatatlanul CÉLBA ÉRTEM, hogy nincs TOVÁBB - ,nos, ebbe bele se merek gondolni. Egy IGAZI motorosnak - aki ugye a jelek szerint nem én vagyok - maga lehet a katasztrófa.)
Mindazok alapján, amit az eddigi években "motoros elvárás terén" tapasztaltam, nyugodtan megállapíthatom: NEM vagyok motoros, sőt, nem is válok soha azzá, mi több: egyre távolabb sodródom a magyar "motoros társadalom" igazi krémjétől. Nézzük a lesújtó tényeket. Van egy 250 ccm-es gépem, melynek fenntartása, bár nehéz, de még lehetséges, olykor egy-egy túra nyugodtan becsúszhat. Nem több és nem nagyobb motor annál, mint ami kell, és mivel nem vagyok krőzus, sokoldalú, utazó, munka- terepmotor egyszerre. Nem járok motorostalálkozókra, tk. azért, mert nincs klasszikus zene vagy jó jazz, motort szaglászni meg máshol is tud az ember, ingyen. Kis Yamahámmal 115-tel megyünk maximum, ugyan mehetnénk 145-tel is, de nem tesszük mert sajnálnám. Reggeltől estig a motoromon ülök, azzal dolgozom. Százzal megyek a Szentendrein,imádom a vágtatást, de csak ha lehet. Ha nem, annyival haladunk, amennyivel biztonságosnak tartom. Nincs sportkipufogóm hogy 6 km-ről halljanak, de mivel tudom hogy nem hallanak, nem is hiányzik. Nem akarom, hogy a hang miatt ügy legyen az, hogy - amúgy - közlekedem. Ez, főleg este, nem tartozik senkire. Derűsen visszaintegetek az autósoknak, akik közül immár SZINTE MINDENKI helyet ad, odébb húzódik, segít, figyel, vigyáz, annak ellenére hogy halkan jövök. Ha nem férek el, megvárom, amíg el fogok férni. Nem volt még olyan, hogy akár busz vagy kamion ne próbált volna segíteni, látva, hogy - ha nincs más megoldás - türelmesen várakozom. Nem töröm le a tükröket, ha nagy ritkán mégis megérintem egyik-másikat, azonnal megállok és visszaigazítom, elnézést kérve. Tükör-letörés vagy sérülés az elmúlt 240 e km alatt nem fordult elő.
S a legfurcsább, hogy ENNEK ELLENÉRE, ennyi anti-motoros vonásom csődtömegében hihetetlenül élvezem a motorozást, a virtuóz, elegáns cikázást az autók között, a futármunkámat, az elmúlt 16 év alatt felfedezett tájak, országok emlékét, a hétvégi tekergéseket a haverokkal - már aki persze normális. Várom a hétfő reggelt, amikor megjön az első cím. Ha elromlik valami a gépemen, én magam is betegnek érzem magam, ha valahol zizeg valami, addig keressük az okot, amíg újra nincs rendben minden ismét.
Nem mindig intek vissza a szembe jövő motorosoknak, mert ezzel az erővel a szőkék vagy a kék szeműek is integethetnének egymásnak, nem is beszélve a Swiftesekről vagy az Astrásokról.. Tehát láthatóan NEM vagyok motoros, nem állítok fel rekordokat, nem nyelezem le tiltásig,nem vagyok a "brancs" tagja.
Csak motorozom, 1994 óta közel az egymillió kilométerhez, ez idő alatt összesen négy, semmilyen testi, és csak felületes motorsérülést okozó koccanásos balesettel.
Mindezekkel együtt is bajban vagyok. Hogy a fenébe magyarázhatnám el rekordjavító, pubertáskori sebeséglázban szenvedő 800 km-es ifjú Barátomnak, hogy ezt a közel egymilliót is ÉLVEZNI lehetett, minden anti-motoros vonása ellenére is ? El tudja ezt egyáltalán képzelni bárki is, aki - ahogyan én a jelek szerint NEM - tényleg IGAZI, MAGYAR, BELEVALÓ motoros ?
Hol ronthattam el magam... ennyire ?
GM
))))
Tudják, ha az embernek van egy barátja, akit sikeresen behülyített a motorozás mákonyával, még akkor is felelősnek érzi magát érte, ha már a hatszázadik túrát bonyolítjuk együtt, félmillió kilométerrel a hátunk mögött. Jelenleg erről még szó sincs, emberünk mintegy komoly 800 km-en van túl motorral. Ehhez képest "örömteli" levelet kaptam tőle a minap, mely felért egy "győzelmi" jelentéssel: 38 km 14 perc (!!) alatt mellék- illetve két számjegyű, kamion-járta nyomvályús közúton, a hülye, ostoba, stb.stb.autósok úgy ott hagyása a lámpánál, mint a ....., a gyenge 93 lóerős motor, ami egy ...(mindenki képzeljen olyan jelzőt ide, amit az ízlése már nem nagyon engedne meg), amúgy mit javaslok ehelyett a szutyadék helyett, 240-nél már "végre" érdekes az autópálya, és így tovább, oldalakon keresztül.
Olyan választ lőttem vissza, hogy füstölt a klaviatúra, egyelőre még épp hogy beszélő viszonyban vagyunk. Az életben nem írtam még olyasmit, hogy "ha bekövetkezik temetésed, az érthető baráti szomorúság mellett jó adag megkönnyebbülést is érzek majd, tudván, hogy a továbbiakban legalább a többiek megmenekülnek egy potenciális őrülttől". Túlzás lett volna ?
Ahová nézek, kis hazánk lábszagú keletisége, éretlensége, reményvesztett gyermetegsége szinte tapintható, ha egy motorkerékpár - akár csak mint téma, vágyálom - felbukkan, vagy ha motorosként az ember megjelenik. Isten háta mögötti falvak helyi lakosai könyörögve kérlelnek, hogy "húzzak már oda neki" - hogy mitől igazi kéj ez, ha agyonütnek sem tudom megérteni - , ezt mutatják kapualjakban, tereken, úton útfélen. Ugyanez a fővárosban sem zajlik másként, az Astoriánál egyenest megkérdezték a minap: motoros vagyok e egyáltalán, ha egyszer a válaszom az erre a nyilvánvaló ostobaságra: nem, eszemben sincs terhelés nélkül pörgetni meg üvöltetni a motoromat, pláne nem a város közepén. Sokan az "életforma" álcája alatt mindent motorjukba ölve tengetik életüket a kuporgatva otthon kucorgó heti robot monotóniájában, hogy egyszer majd , végre legyen EGYETLEN olyan hétvége az évben, amikor a szomszéd faluban megmutathatják a - sokszor több tízéves - "vasat", mint sajátos identitásuk egyre roggyantabb kifejezőjét, vagy komolyabb műszaki zavarok nélkül próbáljanak hősiesen eljutni egy nem túl távoli motorostalálkozóra. (Hogy eközben hány könyv áll a nappaliban - ha áll - , vagy épp mit keresnek célpontként az interneten,mi a legfőbb beszédtéma,milyen a világkép, van e egyáltalán, inkább ne firtassuk. Életünk vezérműláncának megvétele több hónapos project, de a "motoros életérzés" csak megér ennyit, nemde ? ) A megérzésen alapuló karbantartás-zsenik, az utángyártott "csodák", a hihetetlen futamidejű, dokumentálatlan, ex-has tartós tesztek, a vásárlás közbeni garantált átverések hazája vagyunk, az otthon álló, mértéken felül terpeszkedő hitelcsodáké, melyekkel már nem marad pénz akárcsak egy komolyabb túrára sem, "de még kétszázötvenet is tud haver", a tréleren odacipelt, és a találkozótól pár kilométerre hősiesen beindított "kultusz-Harley-ké", a Nyugati tér két utcasarkot egykerekező, motorbőgető fajankóié.
Jogos a kérdés: mi az, amitől motoros lesz a magyar motoros, és mondjuk miért nem érdekes, hogy az Opelos vagy a Toyotás Opelos vagy Toyotás e ? Kéri e valaha is egy falu fiatal törzsközönsége, hogy "lépj már oda neki haver", és felbőg e az Opel Astra, mert csak ettől futkos végre jóleső hideg az emberek hátán? . Miért számít egyáltalán, motoros e valaki vagy sem ? Miért ÜGY? Sokat töprengek rajta az utóbbi időben: ugyan, mennyivel vagyok több vagy más a többi közlekedőhöz képest azáltal, hogy motoron közlekedem, és ugyan miért tartanám magam többnek vagy másnak csak ezért ? Melyek azok az előjogok, melyeket vindikálnom kell magamnak, hogy végre az legyek vagy annak hihessem magam ? Mekkora motorhang-vágy kellene bennem pl. ahhoz, hogy végre feltámadjon bennem az ősmacsó, igaz-motoros szittya-vér, és azt érezzem: ugyan gyalog fabatkát sem érek, 30 méter után már zihálok mint a gőzmozdony, de most, hogy végre felültem erre a 120 kiló acél-titán-alumínium TÁRGYRA, végre megvagyok én magam is, magamnak. S ugyan, milyen folyamat végén érezhetném igazán, hogy életem egyetlen igaz értelme csakis a valahonnan valahova való ELJUTÁS - a motorozás - lehet, maga a haladás, önmagában, anélkül, hogy e folyamat két vége egyáltalán bármikor is szóba kerülne ? (Hogy életem utolsó útját - a temetőit - hogy fogom megemészteni motorosként, tudván, hogy immár visszavonhatatlanul CÉLBA ÉRTEM, hogy nincs TOVÁBB - ,nos, ebbe bele se merek gondolni. Egy IGAZI motorosnak - aki ugye a jelek szerint nem én vagyok - maga lehet a katasztrófa.)
Mindazok alapján, amit az eddigi években "motoros elvárás terén" tapasztaltam, nyugodtan megállapíthatom: NEM vagyok motoros, sőt, nem is válok soha azzá, mi több: egyre távolabb sodródom a magyar "motoros társadalom" igazi krémjétől. Nézzük a lesújtó tényeket. Van egy 250 ccm-es gépem, melynek fenntartása, bár nehéz, de még lehetséges, olykor egy-egy túra nyugodtan becsúszhat. Nem több és nem nagyobb motor annál, mint ami kell, és mivel nem vagyok krőzus, sokoldalú, utazó, munka- terepmotor egyszerre. Nem járok motorostalálkozókra, tk. azért, mert nincs klasszikus zene vagy jó jazz, motort szaglászni meg máshol is tud az ember, ingyen. Kis Yamahámmal 115-tel megyünk maximum, ugyan mehetnénk 145-tel is, de nem tesszük mert sajnálnám. Reggeltől estig a motoromon ülök, azzal dolgozom. Százzal megyek a Szentendrein,imádom a vágtatást, de csak ha lehet. Ha nem, annyival haladunk, amennyivel biztonságosnak tartom. Nincs sportkipufogóm hogy 6 km-ről halljanak, de mivel tudom hogy nem hallanak, nem is hiányzik. Nem akarom, hogy a hang miatt ügy legyen az, hogy - amúgy - közlekedem. Ez, főleg este, nem tartozik senkire. Derűsen visszaintegetek az autósoknak, akik közül immár SZINTE MINDENKI helyet ad, odébb húzódik, segít, figyel, vigyáz, annak ellenére hogy halkan jövök. Ha nem férek el, megvárom, amíg el fogok férni. Nem volt még olyan, hogy akár busz vagy kamion ne próbált volna segíteni, látva, hogy - ha nincs más megoldás - türelmesen várakozom. Nem töröm le a tükröket, ha nagy ritkán mégis megérintem egyik-másikat, azonnal megállok és visszaigazítom, elnézést kérve. Tükör-letörés vagy sérülés az elmúlt 240 e km alatt nem fordult elő.
S a legfurcsább, hogy ENNEK ELLENÉRE, ennyi anti-motoros vonásom csődtömegében hihetetlenül élvezem a motorozást, a virtuóz, elegáns cikázást az autók között, a futármunkámat, az elmúlt 16 év alatt felfedezett tájak, országok emlékét, a hétvégi tekergéseket a haverokkal - már aki persze normális. Várom a hétfő reggelt, amikor megjön az első cím. Ha elromlik valami a gépemen, én magam is betegnek érzem magam, ha valahol zizeg valami, addig keressük az okot, amíg újra nincs rendben minden ismét.
Nem mindig intek vissza a szembe jövő motorosoknak, mert ezzel az erővel a szőkék vagy a kék szeműek is integethetnének egymásnak, nem is beszélve a Swiftesekről vagy az Astrásokról.. Tehát láthatóan NEM vagyok motoros, nem állítok fel rekordokat, nem nyelezem le tiltásig,nem vagyok a "brancs" tagja.
Csak motorozom, 1994 óta közel az egymillió kilométerhez, ez idő alatt összesen négy, semmilyen testi, és csak felületes motorsérülést okozó koccanásos balesettel.
Mindezekkel együtt is bajban vagyok. Hogy a fenébe magyarázhatnám el rekordjavító, pubertáskori sebeséglázban szenvedő 800 km-es ifjú Barátomnak, hogy ezt a közel egymilliót is ÉLVEZNI lehetett, minden anti-motoros vonása ellenére is ? El tudja ezt egyáltalán képzelni bárki is, aki - ahogyan én a jelek szerint NEM - tényleg IGAZI, MAGYAR, BELEVALÓ motoros ?
Hol ronthattam el magam... ennyire ?
GM
))))
