Ha az "édesanya" szót hallom, nekem mostanában mindig a Nagyim jut eszembe... Azt hiszem nekem ő volt a klasszikus édesanyaélmény mindig is. 
Mindegy is hogyan, de legalább van jó minta.
Az anyák napjától egyébként herótom volt gyerekként. Nem volt valami jó kapcsolatom anyámmal... a hétvégi nonstop veszekedések verekedéssel kombinálva nem tettek valami jót a kapcsolatunknak. Az oviban az első anyák napjánál mondta az óvónéni, hogy majd a virágot az anyáknapi előadásunk után vigyük oda annak a szülőnknek, aki a legkedvesebb és a legtöbbet vigyáz ránk, meg akit a legjobban szeretünk. Hát na, anyám hetekig kötekedett utána a Nagyimmal, mert kissé szíven szúrta a dolog, hogy a virágot nem ő kapta, hanem a a Mama. Mama soha többé nem jöhetett anyák-napi rendezvényre velünk. Aztán kettesben a Mama elmagyarázta, hogy anyák napján az anyukának kell adni a virágot, de azért nagyon jólesett neki, mert anyámtól még szóbeli köszöntést se kapott. Szóval nagyon kicsiként valami fura szokásnak találtam, hogy anyámat azért fel kell köszönteni mert ő szült, aztán az ambivalens érzések tovább fokozódtak amikor kiderült, hogy császárral születtem. Tiniként párszor fejemhez vágta indokként az ellenkezésekre hogy "azért mert én szültelek" - mire levágtam nála a biztosítékot azzal, hogy nem is igaz, mert kivettek belőled... (Adjonisten-fogadjisten.) Vita esetén nála sosem volt nála értelmes magyarázat, csak az erőszak eszköze élt. A veszekedések és pofozkodások végül rutinszerű kitagadássá növekedtek velem együtt, így a harmadik évtizedemet már úgy kezdtem meg, hogy anyámmal nem beszéltem már évek óta. A huszas éveim végén még zavart, hogy miként lehetne rendbe tenni az anyámmal való kapcsolatomat, aztán ahogy változott és javult felfelé az emberi/baráti kapcsolati köröm (mert ő mindenkit elmart, és gyerekként iskolán kívül is csak az edzés jöhetett szóba, az is csak nyolcadiktól, munkahely meg csak az a jó, amit ő talált), rájöttem, ez bizony nem kizárólag rajtam áll. Fejre is állhatok én, vagy akár kibújhatok a bőrömből, de az kevés, hogy én feleljek csak meg, mert egy normális kapcsolat kétszereplős. Van pár ünnep amitől kicsit karácsony érzésem van: egész évben mókuskerék és egy napig látványos ódemindenzsírszuperkirály.
Szóval anyák napja. Ízlelgetem a szót, édesanya. Bájos hangzása van, és a Mamát juttatja eszembe. Kedvesen gyönyörű. Egy ölelés, egy mosoly, a bátorítások, ahogy fogta a kezem. Nem képek, érzések. Szépek. Szeretgetős.
Theodorovics Andi ezt írta a fércbukon:
"Folyamatosan látom az üzenőfalamon a szebbnél szebb megosztásokat az anyaságról, az anyai megbocsátás végtelenségéről, gondolatokat a szülői szeretet végtelen diadaláról, de eközben egész mást látok ha kilépek az ajtón. Üvöltő édesanyákat, akik kétségbeesetten kiabálnak síró gyerekükkel, a rángatásokat, melyekkel arrébb "tolják" alig pár éves gyermeküket, és a rengeteg " fejezd be, mert felpofozlak" idegtépő mondatokat, a nyílt tettlegességről nem szólva. Nem tudom úgy kitenni a lábam a lakásból, hogy legalább két ilyen anya-gyerek kapcsolatba bele ne szaladjak! Ez a nap Rólatok szól Anyák! Mert higgyétek el, varázslók vagyunk. Meg nem született, várakozó lelkekből varázsolunk szívet, amely dobog, és arcot, amelyet sosem ütünk, de mindig megérintünk. Biztos vagyok benne, hogy a jutalmunk nem marad el. Legyünk Anyák, és ne szülők! Boldog Anyák Napját!"
Legyetek édesek, egész évben anyukák.
Mindegy is hogyan, de legalább van jó minta. Az anyák napjától egyébként herótom volt gyerekként. Nem volt valami jó kapcsolatom anyámmal... a hétvégi nonstop veszekedések verekedéssel kombinálva nem tettek valami jót a kapcsolatunknak. Az oviban az első anyák napjánál mondta az óvónéni, hogy majd a virágot az anyáknapi előadásunk után vigyük oda annak a szülőnknek, aki a legkedvesebb és a legtöbbet vigyáz ránk, meg akit a legjobban szeretünk. Hát na, anyám hetekig kötekedett utána a Nagyimmal, mert kissé szíven szúrta a dolog, hogy a virágot nem ő kapta, hanem a a Mama. Mama soha többé nem jöhetett anyák-napi rendezvényre velünk. Aztán kettesben a Mama elmagyarázta, hogy anyák napján az anyukának kell adni a virágot, de azért nagyon jólesett neki, mert anyámtól még szóbeli köszöntést se kapott. Szóval nagyon kicsiként valami fura szokásnak találtam, hogy anyámat azért fel kell köszönteni mert ő szült, aztán az ambivalens érzések tovább fokozódtak amikor kiderült, hogy császárral születtem. Tiniként párszor fejemhez vágta indokként az ellenkezésekre hogy "azért mert én szültelek" - mire levágtam nála a biztosítékot azzal, hogy nem is igaz, mert kivettek belőled... (Adjonisten-fogadjisten.) Vita esetén nála sosem volt nála értelmes magyarázat, csak az erőszak eszköze élt. A veszekedések és pofozkodások végül rutinszerű kitagadássá növekedtek velem együtt, így a harmadik évtizedemet már úgy kezdtem meg, hogy anyámmal nem beszéltem már évek óta. A huszas éveim végén még zavart, hogy miként lehetne rendbe tenni az anyámmal való kapcsolatomat, aztán ahogy változott és javult felfelé az emberi/baráti kapcsolati köröm (mert ő mindenkit elmart, és gyerekként iskolán kívül is csak az edzés jöhetett szóba, az is csak nyolcadiktól, munkahely meg csak az a jó, amit ő talált), rájöttem, ez bizony nem kizárólag rajtam áll. Fejre is állhatok én, vagy akár kibújhatok a bőrömből, de az kevés, hogy én feleljek csak meg, mert egy normális kapcsolat kétszereplős. Van pár ünnep amitől kicsit karácsony érzésem van: egész évben mókuskerék és egy napig látványos ódemindenzsírszuperkirály.
Szóval anyák napja. Ízlelgetem a szót, édesanya. Bájos hangzása van, és a Mamát juttatja eszembe. Kedvesen gyönyörű. Egy ölelés, egy mosoly, a bátorítások, ahogy fogta a kezem. Nem képek, érzések. Szépek. Szeretgetős.
Theodorovics Andi ezt írta a fércbukon:
"Folyamatosan látom az üzenőfalamon a szebbnél szebb megosztásokat az anyaságról, az anyai megbocsátás végtelenségéről, gondolatokat a szülői szeretet végtelen diadaláról, de eközben egész mást látok ha kilépek az ajtón. Üvöltő édesanyákat, akik kétségbeesetten kiabálnak síró gyerekükkel, a rángatásokat, melyekkel arrébb "tolják" alig pár éves gyermeküket, és a rengeteg " fejezd be, mert felpofozlak" idegtépő mondatokat, a nyílt tettlegességről nem szólva. Nem tudom úgy kitenni a lábam a lakásból, hogy legalább két ilyen anya-gyerek kapcsolatba bele ne szaladjak! Ez a nap Rólatok szól Anyák! Mert higgyétek el, varázslók vagyunk. Meg nem született, várakozó lelkekből varázsolunk szívet, amely dobog, és arcot, amelyet sosem ütünk, de mindig megérintünk. Biztos vagyok benne, hogy a jutalmunk nem marad el. Legyünk Anyák, és ne szülők! Boldog Anyák Napját!"
Legyetek édesek, egész évben anyukák.
