Tinédzser koromban elég sokat buzeráltam a környezetemet ezzel a kérdéssel, hogy minek születünk meg miért vagyunk és egyáltalán minek ez az élet nevű cirkusz, de érdemi választ senki se tudott adni. Az olyan típusú válaszok, minthogy :
- jobbá tenni a világot (miért talán ez annyira szar?),
- felnevelni a gyerekeket (vazze, még én is az vagyok!),
- az új autó, a nagyobb lakás, kifizetni a hitelt és társai típusú válaszoktól csak elhúztam a számat és nyugtáztam magamban, hogy "hátjóvan".
Valahogy megemésztettem és tudomásul vettem, hogy csupán ennyi az egésznek az értelme, enni-inni-aludni-dolgozni-venni-kifizetni, majd olyan 19-20 éves korom körül felhagytam a témakör tudományos kutatásával, szimplán megélhetési okok miatt.
A figyelmemet maximálisan lekötötte a hol lakjak típusú problémakör megoldása, mert anyám épp megint kivágott hogy fotós akarok lenni és nem hordom haza a fizut a kezébe hanem a suliba viszem a kest. Valahogy bevackoltam egy albiba, aztán jött a boldog szerelmes agyhalott fiatalság korszaka ahol lestem a kiválasztott kívánságát, maximálisan kitöltötte az életemet a más boldogságának megteremtése - merthogy ugye a nagy klasszikus dogmák szerint ha a társas kapcsolatban a férfi elégedett, akkor a nő is az lesz. Egy ideig működött is a dolog, csak annyira elbaszott egy figura vagyok, hogy az egyirányú boldogságteremtés (a másik elégedettségének való állandó megfelelés és annak viszonzásának erőteljes hiányosságai) egy idő után elkezdte csípni a szememet. És jött a fájó felismerés, hiába gebbedek én meg a más hepineszéért, ha őt nem lehet boldoggá tenni mert mindenben talál hibát, akkor az bizony az veszett fejsze nyele. Az a kapcsolat nem működik. Ideig-óráig áltattam magam (úgy 3 évig még), hogy de a kívülállók szerint ez mégis egy tökjól működő dolog, és őszerintük mi vagyunk a példakép, hogy minden rendben, aztán egyik nap a falon kötött ki a makaróni és vége lett a mások szerinti boldogságnak. Újabb hányatott rész következett, újabb albik, hajtáspajtás a mindennapi eszközökért, hogy legalább azt dolgozhassam amit szeretek, hogy legalább ennyi öröm meglegyen. Pasik jöttek-mentek az elbaszott majdhétév után, volt olyan amelyik 4 év után se volt képes összeköltözni és volt olyan amelyik 1 hónap után költözött, fél év múlva meg én el, mert még 5 másik barátnője is volt rajtam kívül... Miért? Néha kérdezgettem, hogy miért van ez így, hogy ennyire melléfogok, mi ennek az egésznek az értelme, mi a francért nem olyan primitíven egyszerű ez az egész, mint ahogy mondták....
Az Élet nevű társasjáték bizony nem primitív, de ezek hülyék voltak hozzá, és mindenféle francot mondtak, ahelyett, hogy azt mondták volna: én nem tudom, keresd meg te.
37 éves telt el, mire a válaszra rájöttem...és a válasz tényleg végtelen egyszerű, de nem primitív. Magadnak kell megtalálnod az életed értelmét. Az élet nem kizárólag törlesztőrészlet és gyereknevelés meg napinyócóra. Vannak dolgok, amiket az emberek szeretnek csinálni magukban, és ezt kell nekik megtalálni. A tévé, a fércbuk, a készen kapott szórakoztató csodák ezt sosem fogják megmondani, marad a mások által nyújtott ostoba válasz az élet értelmére. Aki a facebookot kitalálta, és örömmel programozza, az egy zseni és tuti örömét leli abban, hogy ennyi embert képes összekötni, kapcsolatban tartani, rálátni a kommunikáció dinamikájára, a kapcsolatok működésének mechanikájára. De aki fércbukfüggőként lesi mások életét, az attól ugyan nem lesz boldogabb... Van aki autót szerel, van aki motort, van aki programozni szeret, van aki festeni, főzni, vagy tanítani, ápolni, és más a matekra gerjed, az őrült sminkes az arcokra és a festékekre, a fényszínházas a lézerre, a fotós a fényképezőgére.... de MÁS ezt neked nem mondhatja meg. Hogy mi az, ami neked jó, amitől úgy érzed szárnyad nőtt. Rájöttek, hogy ha az autista kisgyereket ott fejlesztenek ahol erős (pl matekban), és adnak neki kapaszkodót a magával ragadó témában, ott elindul felfelé, és a téma kirántja a kommunikációs kátyúból, szimplán csak azért, mert önkéntelenül érdeklődve kommunikálni kezd az őt érdeklő témában. Szimplán csak másként működik az agya, neki ott erősebb, de az erősség mentén a hiányzó részeken tud erősödni... és annyi ilyet látok, hogy valakinek valami nem megy, és azon görcsöl, miközben más témában óriási tehetsége veszik el, és keseredik bele az életbe... Mert a gyengeségben erősít és nem az erősség javítja fel a gyengeségeit.... Ha piros alma vagy, hiába akarsz sárga banán lenni, maximum egy közepes banán lehetsz. Almából meg gyönyörű piros, zamatos kiválóság...de végül csak savanyú banánként végzed..
Hogy mi az, amiben örömed leled, ahol magadtól ragad rád a tudás, és a téma magával ragadóssága boldoggá tesz, azt csak te tudhatod, senki más. Ha ez nincs meg, keresd meg. Sose késő. Az, hogy valamit örömmel művelsz, hogy elégedetté tesz lélekben, értelmet ad az életednek, azt más nem oldhatja meg. Örömmel, értelemmel élni az életet csak te magad tudod...
Mert az élet értelme az ÖRÖM.
- jobbá tenni a világot (miért talán ez annyira szar?),
- felnevelni a gyerekeket (vazze, még én is az vagyok!),
- az új autó, a nagyobb lakás, kifizetni a hitelt és társai típusú válaszoktól csak elhúztam a számat és nyugtáztam magamban, hogy "hátjóvan".
Valahogy megemésztettem és tudomásul vettem, hogy csupán ennyi az egésznek az értelme, enni-inni-aludni-dolgozni-venni-kifizetni, majd olyan 19-20 éves korom körül felhagytam a témakör tudományos kutatásával, szimplán megélhetési okok miatt.
A figyelmemet maximálisan lekötötte a hol lakjak típusú problémakör megoldása, mert anyám épp megint kivágott hogy fotós akarok lenni és nem hordom haza a fizut a kezébe hanem a suliba viszem a kest. Valahogy bevackoltam egy albiba, aztán jött a boldog szerelmes agyhalott fiatalság korszaka ahol lestem a kiválasztott kívánságát, maximálisan kitöltötte az életemet a más boldogságának megteremtése - merthogy ugye a nagy klasszikus dogmák szerint ha a társas kapcsolatban a férfi elégedett, akkor a nő is az lesz. Egy ideig működött is a dolog, csak annyira elbaszott egy figura vagyok, hogy az egyirányú boldogságteremtés (a másik elégedettségének való állandó megfelelés és annak viszonzásának erőteljes hiányosságai) egy idő után elkezdte csípni a szememet. És jött a fájó felismerés, hiába gebbedek én meg a más hepineszéért, ha őt nem lehet boldoggá tenni mert mindenben talál hibát, akkor az bizony az veszett fejsze nyele. Az a kapcsolat nem működik. Ideig-óráig áltattam magam (úgy 3 évig még), hogy de a kívülállók szerint ez mégis egy tökjól működő dolog, és őszerintük mi vagyunk a példakép, hogy minden rendben, aztán egyik nap a falon kötött ki a makaróni és vége lett a mások szerinti boldogságnak. Újabb hányatott rész következett, újabb albik, hajtáspajtás a mindennapi eszközökért, hogy legalább azt dolgozhassam amit szeretek, hogy legalább ennyi öröm meglegyen. Pasik jöttek-mentek az elbaszott majdhétév után, volt olyan amelyik 4 év után se volt képes összeköltözni és volt olyan amelyik 1 hónap után költözött, fél év múlva meg én el, mert még 5 másik barátnője is volt rajtam kívül... Miért? Néha kérdezgettem, hogy miért van ez így, hogy ennyire melléfogok, mi ennek az egésznek az értelme, mi a francért nem olyan primitíven egyszerű ez az egész, mint ahogy mondták....
Az Élet nevű társasjáték bizony nem primitív, de ezek hülyék voltak hozzá, és mindenféle francot mondtak, ahelyett, hogy azt mondták volna: én nem tudom, keresd meg te.
37 éves telt el, mire a válaszra rájöttem...és a válasz tényleg végtelen egyszerű, de nem primitív. Magadnak kell megtalálnod az életed értelmét. Az élet nem kizárólag törlesztőrészlet és gyereknevelés meg napinyócóra. Vannak dolgok, amiket az emberek szeretnek csinálni magukban, és ezt kell nekik megtalálni. A tévé, a fércbuk, a készen kapott szórakoztató csodák ezt sosem fogják megmondani, marad a mások által nyújtott ostoba válasz az élet értelmére. Aki a facebookot kitalálta, és örömmel programozza, az egy zseni és tuti örömét leli abban, hogy ennyi embert képes összekötni, kapcsolatban tartani, rálátni a kommunikáció dinamikájára, a kapcsolatok működésének mechanikájára. De aki fércbukfüggőként lesi mások életét, az attól ugyan nem lesz boldogabb... Van aki autót szerel, van aki motort, van aki programozni szeret, van aki festeni, főzni, vagy tanítani, ápolni, és más a matekra gerjed, az őrült sminkes az arcokra és a festékekre, a fényszínházas a lézerre, a fotós a fényképezőgére.... de MÁS ezt neked nem mondhatja meg. Hogy mi az, ami neked jó, amitől úgy érzed szárnyad nőtt. Rájöttek, hogy ha az autista kisgyereket ott fejlesztenek ahol erős (pl matekban), és adnak neki kapaszkodót a magával ragadó témában, ott elindul felfelé, és a téma kirántja a kommunikációs kátyúból, szimplán csak azért, mert önkéntelenül érdeklődve kommunikálni kezd az őt érdeklő témában. Szimplán csak másként működik az agya, neki ott erősebb, de az erősség mentén a hiányzó részeken tud erősödni... és annyi ilyet látok, hogy valakinek valami nem megy, és azon görcsöl, miközben más témában óriási tehetsége veszik el, és keseredik bele az életbe... Mert a gyengeségben erősít és nem az erősség javítja fel a gyengeségeit.... Ha piros alma vagy, hiába akarsz sárga banán lenni, maximum egy közepes banán lehetsz. Almából meg gyönyörű piros, zamatos kiválóság...de végül csak savanyú banánként végzed..
Hogy mi az, amiben örömed leled, ahol magadtól ragad rád a tudás, és a téma magával ragadóssága boldoggá tesz, azt csak te tudhatod, senki más. Ha ez nincs meg, keresd meg. Sose késő. Az, hogy valamit örömmel művelsz, hogy elégedetté tesz lélekben, értelmet ad az életednek, azt más nem oldhatja meg. Örömmel, értelemmel élni az életet csak te magad tudod...
Mert az élet értelme az ÖRÖM.
