- Rá nem nézel olyan ölősen, mint rám szoktál! - mondta a férjem, miközben Lőrinc épp a kiborított ebédjét csapkodta szét az asztalon tenyérrel.
Elgondolkodtam.
Persze, hogy nem ugyanúgy nézek, hiszen egy egyévestől minden önálló megnyilvánulást örömmel veszek, de azért az furcsa lenne, ha egy felnőtt csinálná ugyanezt. A gyerek most tanulja, mire való a kanál és a tányér, és ezt csak úgy tudja megtanulni, ha kipróbálja azt is, hogy mi van, ha nem úgy csinálja a dolgokat, ahogy én mutattam.
Ez nem ugyanaz, mint mikor a koszos zoknik és alsógatyák szanaszét hevernek a lakásban és sehogy nem akarnak eljutni a szennyestartóig, vagy amikor ragad a konyhapult a bodzaszörptől. Na olyankor tényleg "ölősen" nézek.
- Persze, mert ő a te kicsi fiad... - folytatta a férjem.
Igen, így van. Annyira aranyos, ahogy próbálkozik, és olyan ügyesen megtanul mindent. Aztán amikor már megtanulta, újra kipróbálja, hogy mi a reakció, ha mégsem úgy csinálja... és azt is kipróbálja, hogy hol a határ, meddig mehet el. Kifejezetten szórakoztatja, amikor úgy csinálok, mintha mérges lennék, ilyenkor nagyokat kacag és folytatja, amit csinál... olyan édes.
Igaza van a férjemnek, a gyerekkel valahogy sokkal türelmesebb vagyok, mint vele.
Minden férfi valakinek az édes kicsi fiacskája, és gondolom minden anya ugyanolyan elnéző a saját gyerekével, de olvastam nemrég egy megfontolandó bölcsességet:
Remélem az anyaság nem befolyásolja majd a szellemi képességem olyan mértékben, hogy ne tudjak a gyerekemnek a kellő időben nemet is mondani! Azt is remélem, hogy eljön majd az idő, amikor nem én mászok négykézláb az asztal alatt, hogy összeszedjem a kiborított kajája maradékát, hanem ő, és az asztalt is letörölgeti majd, ha olyan kedve támad, hogy kipróbálja, milyen is lenne kézzel enni az asztalról, mert azért lehet, hogy egyszer az anyáknak is elfogy a türelme.
Elgondolkodtam.
Persze, hogy nem ugyanúgy nézek, hiszen egy egyévestől minden önálló megnyilvánulást örömmel veszek, de azért az furcsa lenne, ha egy felnőtt csinálná ugyanezt. A gyerek most tanulja, mire való a kanál és a tányér, és ezt csak úgy tudja megtanulni, ha kipróbálja azt is, hogy mi van, ha nem úgy csinálja a dolgokat, ahogy én mutattam.
Ez nem ugyanaz, mint mikor a koszos zoknik és alsógatyák szanaszét hevernek a lakásban és sehogy nem akarnak eljutni a szennyestartóig, vagy amikor ragad a konyhapult a bodzaszörptől. Na olyankor tényleg "ölősen" nézek.
- Persze, mert ő a te kicsi fiad... - folytatta a férjem.
Igen, így van. Annyira aranyos, ahogy próbálkozik, és olyan ügyesen megtanul mindent. Aztán amikor már megtanulta, újra kipróbálja, hogy mi a reakció, ha mégsem úgy csinálja... és azt is kipróbálja, hogy hol a határ, meddig mehet el. Kifejezetten szórakoztatja, amikor úgy csinálok, mintha mérges lennék, ilyenkor nagyokat kacag és folytatja, amit csinál... olyan édes.
Igaza van a férjemnek, a gyerekkel valahogy sokkal türelmesebb vagyok, mint vele.
Minden férfi valakinek az édes kicsi fiacskája, és gondolom minden anya ugyanolyan elnéző a saját gyerekével, de olvastam nemrég egy megfontolandó bölcsességet:
"Ne nehezítsd meg a gyereked életét azzal, hogy megkönnyíted neki!"
Remélem az anyaság nem befolyásolja majd a szellemi képességem olyan mértékben, hogy ne tudjak a gyerekemnek a kellő időben nemet is mondani! Azt is remélem, hogy eljön majd az idő, amikor nem én mászok négykézláb az asztal alatt, hogy összeszedjem a kiborított kajája maradékát, hanem ő, és az asztalt is letörölgeti majd, ha olyan kedve támad, hogy kipróbálja, milyen is lenne kézzel enni az asztalról, mert azért lehet, hogy egyszer az anyáknak is elfogy a türelme.
