Először is nőiesen be kell ismernem, szeretett motorom vásárlásához a csillogó szemeken és a bamba vigyorgáson kívül nem sokat tettem hozzá. Amúgy is elég hirtelen történt az egész, nem terveztünk gépjármű vásárlást, legalábbis nem most.
De amíg én vasárnap reggel az ágyban fetrengtem, párom ránézett (már csak megszokásból) a kínálatra. Azzal ébresztett, hogy nézzem meg, tetszik-e amit talált.
Kitöröltem a szememből az álmosságot és hát a válaszom nem volt kérdéses.
Nem gondoltam azonban sokkal tovább a dolgot, szépen mentem dolgomra, kávét főzni reggelit készíteni stb.
Mire visszakóvályogtam tálcán a reggelivel, férjem azzal fogadott, hogy reggeli után készüljek össze, megyünk Nyíregyházára. Értetlenül néztem, hogy na oda meg minek?
Motornézőbe...
Kedves nem cicózott, felhívta a srácot, lebeszélte, hogy megyünk és mire észbe kaptam már ott álltunk a kinézett moci mellett. Ő beszélt, én csak bámultam a motort.
Félig meddig hallottam, hogy megkérdezték akarom-e vinni próba körre, egyből erősen megráztam a fejem, de értelmes szó még mindig nem jött ki a számon.
Így hát férjem pattant a nyeregbe és egy 10 perces karika után mosolyogva tette le a vasat a helyére. Kérdezett még párat a tulajtól aztán hozzám fordult, hogy szálljak fel, nézzük meg leér-e a lábam (legalább ezt ha már vezetni nem mertem). Csüccs a nyeregbe, pracli sikeresen a földön, egy kis pipiskedés van, de a viszonylag magas ER6-hoz képest nem vészes.
-Tetszik?
-PErsze, hogy tetszik. Imádom.
-El fogsz vele bírni?
-Fogalmam nincs....
Kedves félmosollyal a száján konstatálta, hogy a párbeszéd során nem tudom levenni a szemem a motorról és csak ennyit mondott:
-Akkor visszük....de ígérd meg hogy nagyon fogsz vigyázni magadra, hallod?
Egy kis alkudozás, időpont lebeszélés után irány haza. Másnap melóhelyen csak fizikailag jelentem meg, nem tudtam másra gondolni, mint hogy estére saját motorom lesz.ÉS még milyen!!
Természetesen férjem hozta haza a vasat, én a kölcsönkocsit vezettem mögötte, és szívtam a fogam, amikor nem tudtam lépést tartani
Hétfőn későn értünk haza, már nem mertem ráülni, nem is lett volna jó olyan fáradtan. Másnap párom vitte magával, gyorsan elvitte eredetvizsgára, intézte a biztosítást.
Két napon át igazából csak szemeztem a szépséggel, nem tudtam betelni a látványával. Végül kedd este elhatároztam, másnap reggel ezzel megyek munkába, ha törik ha szakad, mert bármennyit húzom az időt, az izgalom nem fog alább hagyni és nem fogok kevésbé félni, amíg el nem kezdem.
Szerda reggel ébresztő előtt egy félórával pattant ki a szemem, reggeliből egy falat nem ment le. Felkapkodtam mindent magamra, átöltözős cucc a hátiba és remegő gyomorral irány a motor.
Kétségbeesetten vádoltam magamban a kedvest, miért pont most kellett neki beadnia aER6-ot szervízbe...ugyanis én az első lépéseket nem pont egyedül gondoltam megtenni. De szorított az idő, tudtam, ha most nem használom ki a kivételesen kegyes időjárást, akkor bizony tavaszig várhatok az újabb alkalomra.
Így hát fog összeszorít, motor indít, kis szenvedés a szívatóval + egy lent hagyott lábtartó miatti fulladás után indulás. Először nem is mentem ki rendes útra, hál'istennek a lakás mögött egy kis kanyargós szerviz út van, úgy döntöttem inkább megyek pár kört mielőtt forgalomba merészkedek.
Jó érzéssel tapasztaltam, hogy a motor nem éppen fiatal volta ellenére a váltó tökéletesen működött, a hangja egy álom volt és a kanyarodás....nos tapasztalatlan vagyok motorozás terén, de ültem eddig egy sv-n, egy gs500-on és egy ER6-on, és nem állítom, hogy bármelyiknél jobb lenne, csupán azt, hogy hozzám mindnél jobban illett. Jó persze nem döntögetem ( arra rá is érek még) viszont kellemesen stabilnak éreztem végig.
Elindultam munkába, a forgalom szerencsére gyér volt, mondjuk szándékosan korábban is indultam.
Általánosságban véve, azt kell mondjam én mindig jobban félek a motorozás előtt, mint közben.
Ha már egyszer megyek, akkor az eszeveszett koncentráció átveszi az ilysféle érzések helyét
Mégis, vegyes érzésekkel tettem le a paripát a cégem előtt. Először is ott volt a megnyugvás érzése, hogy célhoz értem gond nélkül. Másrészről az eufória, mert azért minden koncentrálás ellenére, élveztem.
De ott volt egy kis csalódottság is. Lehet én állítok túl nagy elvárásokat magammal szemben, de valahogy úgy gondoltam, ügyesebb leszek..ehhez képest alig bírtam a parkoló autó mögül kifordulni (ergo nem megy a lassan éles ívben kanyarodás) állandóan azt éreztem, hogy be akar dőlni a motor, továbbá piros lámpáknál sajátos balett előadásokkal leptem meg a mögöttem állókat, miszerint jobb láb letesz, bal lábbal üresbe, visszatehénkedés bal lábra, jajjdezöldlett, akkor jobb láb, váltás egyesbe ééééés bal lábra vissza, mert NEM TUDOK ELINDULNI CSAK JOBB LÁBRÓL
Ez nálam ilyen defekt, vagy nem tudom, de kacsintani is csak jobb szemmel tudok, ballal nem
Mindehhez társult, hogy mivel nem érzem még én ezt a kis 200kg-ot amikor állok, ez a lábváltogatás, az ijedten visszarakom mert jajj dől a motor effektus miatt egy teljes táncelőadássá avanzsált.
Azt már meg sem említem, hogy olyan ívben kanyarodok mint egy tankhajó, és anyuméknál majd összesz*rtam magam mire egy métert arrébb toltam a járgányt...
Szóval kicsit úgy érzem, hogy szeretem és akarom csinálni, és szerelmes vagyok ebbe a gépbe alattam, de miért van az, hogy másoknak, olyan könnyedén megy, én meg így szenvedek (elsősorban a motor súlyával, mert amúgy menet közben nem szokott baj lenni, bár mondják is, hogy motorral nem gyorsan, hanem lassan menni a nehezebb)
Végül azért másnap is elmentem vele a munkába, és megfogadtam, hogy amikor csak tehetem ráülök pár km erejéig, mert más útja nincs annak, hogy jobb legyek csak gyakorlás gyakorlás gyakorlás...
Na ez jó hosszúra sikeredett, talán kicsit össze-vissza is lett, amiért ezúton is elnézést kérek, de még nagyon kavarognak bennem az érzések és az élmények
De amíg én vasárnap reggel az ágyban fetrengtem, párom ránézett (már csak megszokásból) a kínálatra. Azzal ébresztett, hogy nézzem meg, tetszik-e amit talált.
Kitöröltem a szememből az álmosságot és hát a válaszom nem volt kérdéses.
Nem gondoltam azonban sokkal tovább a dolgot, szépen mentem dolgomra, kávét főzni reggelit készíteni stb.
Mire visszakóvályogtam tálcán a reggelivel, férjem azzal fogadott, hogy reggeli után készüljek össze, megyünk Nyíregyházára. Értetlenül néztem, hogy na oda meg minek?
Motornézőbe...
Kedves nem cicózott, felhívta a srácot, lebeszélte, hogy megyünk és mire észbe kaptam már ott álltunk a kinézett moci mellett. Ő beszélt, én csak bámultam a motort.
Félig meddig hallottam, hogy megkérdezték akarom-e vinni próba körre, egyből erősen megráztam a fejem, de értelmes szó még mindig nem jött ki a számon.
Így hát férjem pattant a nyeregbe és egy 10 perces karika után mosolyogva tette le a vasat a helyére. Kérdezett még párat a tulajtól aztán hozzám fordult, hogy szálljak fel, nézzük meg leér-e a lábam (legalább ezt ha már vezetni nem mertem). Csüccs a nyeregbe, pracli sikeresen a földön, egy kis pipiskedés van, de a viszonylag magas ER6-hoz képest nem vészes.
-Tetszik?
-PErsze, hogy tetszik. Imádom.
-El fogsz vele bírni?
-Fogalmam nincs....
Kedves félmosollyal a száján konstatálta, hogy a párbeszéd során nem tudom levenni a szemem a motorról és csak ennyit mondott:
-Akkor visszük....de ígérd meg hogy nagyon fogsz vigyázni magadra, hallod?
Egy kis alkudozás, időpont lebeszélés után irány haza. Másnap melóhelyen csak fizikailag jelentem meg, nem tudtam másra gondolni, mint hogy estére saját motorom lesz.ÉS még milyen!!
Természetesen férjem hozta haza a vasat, én a kölcsönkocsit vezettem mögötte, és szívtam a fogam, amikor nem tudtam lépést tartani
Hétfőn későn értünk haza, már nem mertem ráülni, nem is lett volna jó olyan fáradtan. Másnap párom vitte magával, gyorsan elvitte eredetvizsgára, intézte a biztosítást.
Két napon át igazából csak szemeztem a szépséggel, nem tudtam betelni a látványával. Végül kedd este elhatároztam, másnap reggel ezzel megyek munkába, ha törik ha szakad, mert bármennyit húzom az időt, az izgalom nem fog alább hagyni és nem fogok kevésbé félni, amíg el nem kezdem.
Szerda reggel ébresztő előtt egy félórával pattant ki a szemem, reggeliből egy falat nem ment le. Felkapkodtam mindent magamra, átöltözős cucc a hátiba és remegő gyomorral irány a motor.
Kétségbeesetten vádoltam magamban a kedvest, miért pont most kellett neki beadnia aER6-ot szervízbe...ugyanis én az első lépéseket nem pont egyedül gondoltam megtenni. De szorított az idő, tudtam, ha most nem használom ki a kivételesen kegyes időjárást, akkor bizony tavaszig várhatok az újabb alkalomra.
Így hát fog összeszorít, motor indít, kis szenvedés a szívatóval + egy lent hagyott lábtartó miatti fulladás után indulás. Először nem is mentem ki rendes útra, hál'istennek a lakás mögött egy kis kanyargós szerviz út van, úgy döntöttem inkább megyek pár kört mielőtt forgalomba merészkedek.
Jó érzéssel tapasztaltam, hogy a motor nem éppen fiatal volta ellenére a váltó tökéletesen működött, a hangja egy álom volt és a kanyarodás....nos tapasztalatlan vagyok motorozás terén, de ültem eddig egy sv-n, egy gs500-on és egy ER6-on, és nem állítom, hogy bármelyiknél jobb lenne, csupán azt, hogy hozzám mindnél jobban illett. Jó persze nem döntögetem ( arra rá is érek még) viszont kellemesen stabilnak éreztem végig.
Elindultam munkába, a forgalom szerencsére gyér volt, mondjuk szándékosan korábban is indultam.
Általánosságban véve, azt kell mondjam én mindig jobban félek a motorozás előtt, mint közben.
Ha már egyszer megyek, akkor az eszeveszett koncentráció átveszi az ilysféle érzések helyét
Mégis, vegyes érzésekkel tettem le a paripát a cégem előtt. Először is ott volt a megnyugvás érzése, hogy célhoz értem gond nélkül. Másrészről az eufória, mert azért minden koncentrálás ellenére, élveztem.
De ott volt egy kis csalódottság is. Lehet én állítok túl nagy elvárásokat magammal szemben, de valahogy úgy gondoltam, ügyesebb leszek..ehhez képest alig bírtam a parkoló autó mögül kifordulni (ergo nem megy a lassan éles ívben kanyarodás) állandóan azt éreztem, hogy be akar dőlni a motor, továbbá piros lámpáknál sajátos balett előadásokkal leptem meg a mögöttem állókat, miszerint jobb láb letesz, bal lábbal üresbe, visszatehénkedés bal lábra, jajjdezöldlett, akkor jobb láb, váltás egyesbe ééééés bal lábra vissza, mert NEM TUDOK ELINDULNI CSAK JOBB LÁBRÓL
Ez nálam ilyen defekt, vagy nem tudom, de kacsintani is csak jobb szemmel tudok, ballal nem
Mindehhez társult, hogy mivel nem érzem még én ezt a kis 200kg-ot amikor állok, ez a lábváltogatás, az ijedten visszarakom mert jajj dől a motor effektus miatt egy teljes táncelőadássá avanzsált.
Azt már meg sem említem, hogy olyan ívben kanyarodok mint egy tankhajó, és anyuméknál majd összesz*rtam magam mire egy métert arrébb toltam a járgányt...
Szóval kicsit úgy érzem, hogy szeretem és akarom csinálni, és szerelmes vagyok ebbe a gépbe alattam, de miért van az, hogy másoknak, olyan könnyedén megy, én meg így szenvedek (elsősorban a motor súlyával, mert amúgy menet közben nem szokott baj lenni, bár mondják is, hogy motorral nem gyorsan, hanem lassan menni a nehezebb)
Végül azért másnap is elmentem vele a munkába, és megfogadtam, hogy amikor csak tehetem ráülök pár km erejéig, mert más útja nincs annak, hogy jobb legyek csak gyakorlás gyakorlás gyakorlás...
Na ez jó hosszúra sikeredett, talán kicsit össze-vissza is lett, amiért ezúton is elnézést kérek, de még nagyon kavarognak bennem az érzések és az élmények
