Most sokan biztos megmosolyognak majd, de sebaj, azért én ezt kiadom magamból:
Mióta nagymotorra ültem nem lett könnyebb az élet. Élvezetesebb az igen, de könnyebb nem. Ma jöttem rá, hogy eddig mindig görcsöltem valamin a motorra ülve. Ma nem.
Háromnegyed hétkor, mikor autóba ülve indulnom kellett volna, úgy döntöttem elég jó idő van, csininek sem kell lenni, hát én ma motorral megyek melózni. Öltözés, indulás (autófelhajtóról akáclevelek gondos lesöprése).
Kiálltam, kivételesen borulás nélkül, bezártam kaput, bukó, kesztyű fel és indulás. Az útvonalat ismertem mint a tenyeremet, Isaszeg és Nagytarcsa között minden kanyarról tudom már hogy Pegazusommal mennyivel kényelmes és mennyivel lehet bevenni... Hol kell sárra, olajra, nedvességre számítani. Suhantam a hajnali hűvös szélben, balra tőlem a nemrég felkelt nap aranyozta be a tájat. És nem görcsöltem. Egyetlen kanyarnál, egyetlen fékezésnél, gyorsításnál sem. Nem volt az hogy "vajon jól csinálom?". Élveztem a motorozást. Fel voltam öltözve annyira hogy ne fázzak de melegem sem volt. A kanyarokat ismerem, az aszfalt száraz, a motor teletankolva. Suhantam a reggeli gyér forgalomban, időnként meghúzva Pegazust előztünk egy-egy autóst. Aztán jöttek a körforgalmak, és még mindig nulla görcsölés. És végül ezt az egészet akkor vettem észre amikor megálltam üdvözült mosollyal arcomon a munkahelyem előtt. Rájöttem hogy kivételesen cseppet sem fáradtam el. És miért nem? Mert ma először azt mondhatom megtanultam motorozni. Az én saját nagymotoromon. Most először vezettem úgy, hogy egyszer nem néztem a műszerfalra amiatt hogy vajon mennyire pörgetem a motort, vajon váltsak-e fel vagy le, vajon nem-e túl alacsony a fordulatszám, nem-e túl magas. Jaj mennyivel is veszem be ezt a kanyart... Érzésből ment. Minden, végig, az egész út alatt. És ezért nem volt kanyar melyben a saját görcsölésem miatt ne tudtam volna kellően bedönteni a motort, nem volt vészfékezés mert mindig volt elég helyem, nem volt imbolygás, bizonytalanság, semmi zavaró.
Csak a motor, a motorozás élvezete. Ezért azt mondom én mára tanultam meg motorozni. Kellett hozzá egy szezon, és pár ezer kilométer. Nekem ennyi kellett. Másnak biztos hamarabb megy. De mindegy mennyi idő alatt jut el az ember idáig, mert a végén csak az számít amikor suhansz gondtalanul, hisz végre eggyé váltál a paripáddal.
És köszönöm nektek is ezt az érzést. Mert ti is itt a fórumon, a találkozókon, a partikon, és túrákon mind mind hozzájárultatok ahhoz hogy én átélhessem ezt a reggelemet. Megszerettettétek velem a motorozást, ösztönöztetek, segítettetek, bátorítottatok, és jó tanácsokkal láttatok el. Köszönöm.
Mióta nagymotorra ültem nem lett könnyebb az élet. Élvezetesebb az igen, de könnyebb nem. Ma jöttem rá, hogy eddig mindig görcsöltem valamin a motorra ülve. Ma nem.
Háromnegyed hétkor, mikor autóba ülve indulnom kellett volna, úgy döntöttem elég jó idő van, csininek sem kell lenni, hát én ma motorral megyek melózni. Öltözés, indulás (autófelhajtóról akáclevelek gondos lesöprése).
Kiálltam, kivételesen borulás nélkül, bezártam kaput, bukó, kesztyű fel és indulás. Az útvonalat ismertem mint a tenyeremet, Isaszeg és Nagytarcsa között minden kanyarról tudom már hogy Pegazusommal mennyivel kényelmes és mennyivel lehet bevenni... Hol kell sárra, olajra, nedvességre számítani. Suhantam a hajnali hűvös szélben, balra tőlem a nemrég felkelt nap aranyozta be a tájat. És nem görcsöltem. Egyetlen kanyarnál, egyetlen fékezésnél, gyorsításnál sem. Nem volt az hogy "vajon jól csinálom?". Élveztem a motorozást. Fel voltam öltözve annyira hogy ne fázzak de melegem sem volt. A kanyarokat ismerem, az aszfalt száraz, a motor teletankolva. Suhantam a reggeli gyér forgalomban, időnként meghúzva Pegazust előztünk egy-egy autóst. Aztán jöttek a körforgalmak, és még mindig nulla görcsölés. És végül ezt az egészet akkor vettem észre amikor megálltam üdvözült mosollyal arcomon a munkahelyem előtt. Rájöttem hogy kivételesen cseppet sem fáradtam el. És miért nem? Mert ma először azt mondhatom megtanultam motorozni. Az én saját nagymotoromon. Most először vezettem úgy, hogy egyszer nem néztem a műszerfalra amiatt hogy vajon mennyire pörgetem a motort, vajon váltsak-e fel vagy le, vajon nem-e túl alacsony a fordulatszám, nem-e túl magas. Jaj mennyivel is veszem be ezt a kanyart... Érzésből ment. Minden, végig, az egész út alatt. És ezért nem volt kanyar melyben a saját görcsölésem miatt ne tudtam volna kellően bedönteni a motort, nem volt vészfékezés mert mindig volt elég helyem, nem volt imbolygás, bizonytalanság, semmi zavaró.
Csak a motor, a motorozás élvezete. Ezért azt mondom én mára tanultam meg motorozni. Kellett hozzá egy szezon, és pár ezer kilométer. Nekem ennyi kellett. Másnak biztos hamarabb megy. De mindegy mennyi idő alatt jut el az ember idáig, mert a végén csak az számít amikor suhansz gondtalanul, hisz végre eggyé váltál a paripáddal.
És köszönöm nektek is ezt az érzést. Mert ti is itt a fórumon, a találkozókon, a partikon, és túrákon mind mind hozzájárultatok ahhoz hogy én átélhessem ezt a reggelemet. Megszerettettétek velem a motorozást, ösztönöztetek, segítettetek, bátorítottatok, és jó tanácsokkal láttatok el. Köszönöm.
