Úgy tűnik a szeptember nem az én hónapom. Nagyim múlt év szeptemberben halt meg, Most szombat hajnalban (ezek szerint nem álmodtam, hanem felébredtem) úgy tűnt, mintha valaki megállt volna az ágy mellett, intett volna aztán elment...nem volt bántó, aludtam tovább. Reggel ébredés után gondoltam vissza, hogy mintha olyat álmodtam volna, mint amikor valaki elbúcsúzik. Mama jutott eszembe, aztán elhessegettem a gondolatot, áh nem, ő már elment... és különben is, annyira senki sem beteg. Aztán eszembe jutott Lajos, és még gyorsabban elhessegettem a gondolatot...
Aztán délelőtt jött az SMS, Lajos hajnalban elment... Épp egy szabadtéri ingyenes koncerten csodáltam a fiatalokat, elment a kedvem a zenétől, és otthagytam a jó kis fúvós bandát, pedig igazán lelkesek voltak és tényleg szívből zenéltek... húzósan, ami elragad. Bementem a stúdióba, leroskadtam a kanapéra és magam elé bámultam. Azok mennek el mindig előbb, akiktől tanultunk, sokat... Összegömbölyödtem a kedvenc takarómmal... aztán valahogy összelapátoltam magam. Mama mindig azt mondta, minden megy tovább, akármi történik, fel kell állni. Lajos, most már csak odafentről tudsz hozzátenni a magyaros lézershow-hoz...
Most meg nézem az egyik fércbuk csoportot, és az egyik belinkelt képről egy régi ügyfelem néz vissza, anno én fotóztam. Kíváncsian rákattintottam, nahát, az Ales, vajon mit csinál most? Barátságos vademberként könyveltem el anno. Kaptam tőle egy hasonló sálat mint ami rajta van, azóta is megvan. Tudta, hogy én is szeretek bivakolni meg kirándulni nem csak túraútvonalakon. Így mondta: ez még hasznomra lesz, és megmutatta hogy érdemes hordani, sivatagban pedig hogy tekerjem a fejemre, hogy megóvja a szemem a széltől... Kirándulásoknál nálam szokott lenni az a sál, bent van a zsákban... tényleg volt már párszor hasznomra, bár még sivatagban nem jártam...
A kép alatt pár sor:
"Szomorúan értesültünk arról, hogy elhunyt Makrai „Ales” Tibor. Cikkeivel, előadásaival, Túlélőiskolájával örökre beírta magát a magyar késtörténelembe, tudásával, lelkesedésével honi késbarátok egész generációjára volt komoly hatással. Nyugodj békében, Ales."
Azt hiszem nem szeretem a szeptembert... Jó lenne ha többen már nem mennének el most egy ideig...
Aztán délelőtt jött az SMS, Lajos hajnalban elment... Épp egy szabadtéri ingyenes koncerten csodáltam a fiatalokat, elment a kedvem a zenétől, és otthagytam a jó kis fúvós bandát, pedig igazán lelkesek voltak és tényleg szívből zenéltek... húzósan, ami elragad. Bementem a stúdióba, leroskadtam a kanapéra és magam elé bámultam. Azok mennek el mindig előbb, akiktől tanultunk, sokat... Összegömbölyödtem a kedvenc takarómmal... aztán valahogy összelapátoltam magam. Mama mindig azt mondta, minden megy tovább, akármi történik, fel kell állni. Lajos, most már csak odafentről tudsz hozzátenni a magyaros lézershow-hoz...
Most meg nézem az egyik fércbuk csoportot, és az egyik belinkelt képről egy régi ügyfelem néz vissza, anno én fotóztam. Kíváncsian rákattintottam, nahát, az Ales, vajon mit csinál most? Barátságos vademberként könyveltem el anno. Kaptam tőle egy hasonló sálat mint ami rajta van, azóta is megvan. Tudta, hogy én is szeretek bivakolni meg kirándulni nem csak túraútvonalakon. Így mondta: ez még hasznomra lesz, és megmutatta hogy érdemes hordani, sivatagban pedig hogy tekerjem a fejemre, hogy megóvja a szemem a széltől... Kirándulásoknál nálam szokott lenni az a sál, bent van a zsákban... tényleg volt már párszor hasznomra, bár még sivatagban nem jártam...
A kép alatt pár sor:
"Szomorúan értesültünk arról, hogy elhunyt Makrai „Ales” Tibor. Cikkeivel, előadásaival, Túlélőiskolájával örökre beírta magát a magyar késtörténelembe, tudásával, lelkesedésével honi késbarátok egész generációjára volt komoly hatással. Nyugodj békében, Ales."
Azt hiszem nem szeretem a szeptembert... Jó lenne ha többen már nem mennének el most egy ideig...
