Írásban amúgy egész jól megy a magyar nyelv. (Most nem a helyesírásról beszélek, hiába figyelek oda, néha én is vétek hibákat.) Mondjuk mindig sokkal jobban ment, mint szóban... van idő meggondolni a szavakat, megfogalmazni a mondatokat, hogy legjobban kifejezzék a gondolataimat. De most nem erről akartam írni. 
Mióta itthon vagyok a gyerekkel - amúgy több mint tíz éve itthon vagyok, mert itthon dolgozom, de azért ez most más - a minimálisra redukálódott azoknak az alkalmaknak a száma, amikor egyedül, a saját szórakoztatásomra megyek el itthonról. Remélem lesz még sok ilyen, de egyelőre Lőrinc még szopik, bár nappal már nem annyira, de azért még szükség van rám. Legalábbis úgy érzem.
Az egyetlen alkalom, amikor nem azt érzem, hogy a családomtól és a gyerektől veszem el az időt és magamat, ha bevásárolni megyek. (Amúgy most kezdem megérteni a sok vásárlásmániás nőt...) Vásárolni mondjuk világ életemben utáltam, de ez egy jó indok, és egy jó alkalom, hogy kimozduljak egyedül. Szerencsére a férjem is megérti, hogy ha már olyasmit csinálok, amit amúgy utálok, akkor minél gyorsabban szeretnék végezni, és ebben nem lenne segítségemre, ha ott van velem egy 10 hónapos gyerek.
Valamelyik nap is elmentem vásárolni. Anyósék átjöttek, és elvitték az unokát egy kisebb sétára, ami náluk minimum két óra. A férjem is lelépett valahova, és mikor ment ki az ajtón, és egyedül maradtam itthon, akkor villant az agyamba, hogy basszus, most kellett volna valami programot szerveznem, és lelépni nekem is.
Sajnos már késő volt valami jó programot szervezni, hiszen már ketyegett is az óra. Rátelefonáltam egy barátnőmre, aki a kerületben lakik, hogy átugorhatok-e de épp dolgozott. (Mik vannak, hétköznap, munkaidőben...) Így hát úgy döntöttem, elmegyek vásárolni.
Amúgy nem nagyon volt szükség semmire itthon, úgyhogy sok értelme nem volt azon kívül, hogy kimozdultam... vettem csokikat, és egy-két kacatot, amire nem lesz szükségünk soha, de viszont olcsó volt. Tipikus...
Mikor hazaért a férjem, elújságoltam neki, hogy végül mégis elmentem itthonról. Azt mondta, az jó, ügyes vagyok, legalább egy kicsit szocializálódtam. Mondtam, hogy azt nem igazán, mert ilyenkor még a boltban sincs senki, kocsival mentem, emberrel nem nagyon találkoztam. Erre ő: A nyelvet azért gyakoroltad?
Felröhögtem hangosan.
De amúgy nem. Az önkiszolgáló áruházban a pénztáros is maximum annyit kérdez, hogy van-e pontgyűjtő kártyám...
Mióta itthon vagyok a gyerekkel - amúgy több mint tíz éve itthon vagyok, mert itthon dolgozom, de azért ez most más - a minimálisra redukálódott azoknak az alkalmaknak a száma, amikor egyedül, a saját szórakoztatásomra megyek el itthonról. Remélem lesz még sok ilyen, de egyelőre Lőrinc még szopik, bár nappal már nem annyira, de azért még szükség van rám. Legalábbis úgy érzem.
Az egyetlen alkalom, amikor nem azt érzem, hogy a családomtól és a gyerektől veszem el az időt és magamat, ha bevásárolni megyek. (Amúgy most kezdem megérteni a sok vásárlásmániás nőt...) Vásárolni mondjuk világ életemben utáltam, de ez egy jó indok, és egy jó alkalom, hogy kimozduljak egyedül. Szerencsére a férjem is megérti, hogy ha már olyasmit csinálok, amit amúgy utálok, akkor minél gyorsabban szeretnék végezni, és ebben nem lenne segítségemre, ha ott van velem egy 10 hónapos gyerek.
Valamelyik nap is elmentem vásárolni. Anyósék átjöttek, és elvitték az unokát egy kisebb sétára, ami náluk minimum két óra. A férjem is lelépett valahova, és mikor ment ki az ajtón, és egyedül maradtam itthon, akkor villant az agyamba, hogy basszus, most kellett volna valami programot szerveznem, és lelépni nekem is.
Sajnos már késő volt valami jó programot szervezni, hiszen már ketyegett is az óra. Rátelefonáltam egy barátnőmre, aki a kerületben lakik, hogy átugorhatok-e de épp dolgozott. (Mik vannak, hétköznap, munkaidőben...) Így hát úgy döntöttem, elmegyek vásárolni.
Amúgy nem nagyon volt szükség semmire itthon, úgyhogy sok értelme nem volt azon kívül, hogy kimozdultam... vettem csokikat, és egy-két kacatot, amire nem lesz szükségünk soha, de viszont olcsó volt. Tipikus...
Mikor hazaért a férjem, elújságoltam neki, hogy végül mégis elmentem itthonról. Azt mondta, az jó, ügyes vagyok, legalább egy kicsit szocializálódtam. Mondtam, hogy azt nem igazán, mert ilyenkor még a boltban sincs senki, kocsival mentem, emberrel nem nagyon találkoztam. Erre ő: A nyelvet azért gyakoroltad?
Felröhögtem hangosan.
De amúgy nem. Az önkiszolgáló áruházban a pénztáros is maximum annyit kérdez, hogy van-e pontgyűjtő kártyám...
