Nem tehetek róla, nekem ez a vesszőparipám és a téma megért annyira, hogy kiadjam magamból.
Punktum.
Egyébként is a ti hibátok az egész, mert amikor motorokkal kezdtem foglalkozni, itt mindenki aranyos volt, segítőkész, barátságos, hát elhittem, hogy ilyenek a motorosok.
Márkától, nemtől, kortól függetlenül.
Mert itt nagyjából ilyen emberekkel találkoztam.
Elkezdtem motorozni, kimentem az útra és soha nem felejtem el az élményt, amikor még buta tanulóként álltam a kukásmellényben a piros lámpánál és egy _igazi_ motoros odaintett.
Hát az valami fergeteges volt!
Befogadott a motoros társadalom!
Aztán lett saját motorom, kiszabadultam az útra, integettem boldog-boldogtalannak a nyikhaj robogóstól a hatalmas csopperesen át az öreg simsonos bácsikig.
Aztán láttam, hogy nem mindenki tesz így.
Hogy sokan nyafognak: "annyi már a motoros, hogy ha mindenkinek intenék, hát vissza sem tehetném a kezem a kormányra!"
És való igaz, én sem intek mindig.
Ha kanyarodok és mindkét kezemre szükség van...
Ha éppen a kuplunggal és/vagy az indexszel szerencsétlenkedem...
Ha leköti a figyelmem az orrom előtt levő kátyú és a mellettem elhúzó motorost már csak utólag veszem észre...
Na, olyankor én sem intek.
Sőt, ha valaki pólóban-rövidnadrágban motorozik, hát azzal az illetővel szemben is vannak előítéleteim, neki csakazért sem intek.
Ugyanazért, amiért régen a haverjaim barátnőinek a nevét sem jegyeztem meg: minek, legközelebb (jövő szezonban) már úgysem látom!
És az öreg bácsikat is kihagyom olykor, mert a legtöbbjét nem izgatja a dolog.
Ezért nem sértődöm meg, ha valaki az úton szembejön és nem int nekem.
De azt soha nem fogom megérteni, hogy ha megfelelő szituációban ráköszönök valakire, miért nem köszön vissza.
Miért fordítja el látványosan a fejét.
Miért sértődik meg, ha ezért lebunkózom (érdekes, ezt meghallja).
Mert nekem evidens, hogy piros lámpánál odabiccentek a másiknak.
Ha hosszan együtt haladok egy vadidegen motorossal és én jobbra indexelek, ő meg balra, akkor búcsúzóul megemelem a kezem/lábam.
Ha 10 km/órás sebességgel végiggurulok egy fesztiválon, akkor nekem természetes, hogy odaköszönök az út mellett parkoló motorosoknak.
Márkától függetlenül.
Ha ebben a helyzetben valaki rám bámul és nem köszön vissza, vagy rátartian elfordítja a fejét, azt bunkónak tartom. (Akkor is annak tartanám, ha nem motorosként, hanem gyalogosként történne mindez).
És ami a legfontosabb: ha az út szélén látok egy motorost, megállok, hátha segítségre van szüksége.
Oké, tény, hogy nem mindig tudok megállni, mert esetleg a forgalom nem engedi, vagy későn veszem észre, de ha tehetem, megteszem.
Számomra ezt jelenti, hogy motorosok vagyunk és összetartunk.
Punktum.
Egyébként is a ti hibátok az egész, mert amikor motorokkal kezdtem foglalkozni, itt mindenki aranyos volt, segítőkész, barátságos, hát elhittem, hogy ilyenek a motorosok.
Márkától, nemtől, kortól függetlenül.
Mert itt nagyjából ilyen emberekkel találkoztam.
Elkezdtem motorozni, kimentem az útra és soha nem felejtem el az élményt, amikor még buta tanulóként álltam a kukásmellényben a piros lámpánál és egy _igazi_ motoros odaintett.
Hát az valami fergeteges volt!
Befogadott a motoros társadalom!
Aztán lett saját motorom, kiszabadultam az útra, integettem boldog-boldogtalannak a nyikhaj robogóstól a hatalmas csopperesen át az öreg simsonos bácsikig.
Aztán láttam, hogy nem mindenki tesz így.
Hogy sokan nyafognak: "annyi már a motoros, hogy ha mindenkinek intenék, hát vissza sem tehetném a kezem a kormányra!"
És való igaz, én sem intek mindig.
Ha kanyarodok és mindkét kezemre szükség van...
Ha éppen a kuplunggal és/vagy az indexszel szerencsétlenkedem...
Ha leköti a figyelmem az orrom előtt levő kátyú és a mellettem elhúzó motorost már csak utólag veszem észre...
Na, olyankor én sem intek.
Sőt, ha valaki pólóban-rövidnadrágban motorozik, hát azzal az illetővel szemben is vannak előítéleteim, neki csakazért sem intek.
Ugyanazért, amiért régen a haverjaim barátnőinek a nevét sem jegyeztem meg: minek, legközelebb (jövő szezonban) már úgysem látom!
És az öreg bácsikat is kihagyom olykor, mert a legtöbbjét nem izgatja a dolog.
Ezért nem sértődöm meg, ha valaki az úton szembejön és nem int nekem.
De azt soha nem fogom megérteni, hogy ha megfelelő szituációban ráköszönök valakire, miért nem köszön vissza.
Miért fordítja el látványosan a fejét.
Miért sértődik meg, ha ezért lebunkózom (érdekes, ezt meghallja).
Mert nekem evidens, hogy piros lámpánál odabiccentek a másiknak.
Ha hosszan együtt haladok egy vadidegen motorossal és én jobbra indexelek, ő meg balra, akkor búcsúzóul megemelem a kezem/lábam.
Ha 10 km/órás sebességgel végiggurulok egy fesztiválon, akkor nekem természetes, hogy odaköszönök az út mellett parkoló motorosoknak.
Márkától függetlenül.
Ha ebben a helyzetben valaki rám bámul és nem köszön vissza, vagy rátartian elfordítja a fejét, azt bunkónak tartom. (Akkor is annak tartanám, ha nem motorosként, hanem gyalogosként történne mindez).
És ami a legfontosabb: ha az út szélén látok egy motorost, megállok, hátha segítségre van szüksége.
Oké, tény, hogy nem mindig tudok megállni, mert esetleg a forgalom nem engedi, vagy későn veszem észre, de ha tehetem, megteszem.
Számomra ezt jelenti, hogy motorosok vagyunk és összetartunk.
