Valamikor meséltem arról, hogy van egy Fényszínházas álmom. Hogy mennyire teremtő erejű a gondolat... hiába hittem én ebben a tételben mindig is annyira, azért meglepődök mindig amikor saját magamnál hatványozottan igazolva látom. Szóval úgy kezdődött, hogy októberben rágódtam valamin elég hosszasan, aztán kaszát-kapát-hajamat is eldobtam a görcsölés végére, miszerint nem érdekelnek az állandó nyűgök, ezen túl kell lépni, belevágok, nekifutok most már. Kevés cucc van, de akkor is meg lehet csinálni, nincs okom különösebben panaszra, majd megoldom ami feladat adódik közben. El kell kezdeni már, nem még várni valamit ami annyira kéne még, majd úgyis hozza a Sors ha az oda kell tényleg.
Nekiálltam a helyet keresni. Jött két napra rá egy ismerőstől az infó, hogy itt meg ott örülnének neki. (Az elhatározásra két napra. A Sors márpedig lesben áll és amit kérsz vagy kívánsz, amit hiszel teljesíti! Nagyon figyelni kell, hogy mit kíván, vagy miben hisz az ember, mert nemcsak a jót, hanem a rosszat is valóra váltja! Genyó!
)
Szuper, elmentem lezsíroztuk, gördülékenyebb volt minden, mint bárhol másutt ahol keresgéltem, rögtön lelkesen fogadták az ötletet. Főnökök, technikusok is azzal a fajta lelkesedéssel fogadtak, amivel már régen találkoztam, szóval ez már nagyon kellemes kezdet volt.
Kéne táncos. Sok. Ügyesek, kihívásra várók, fiatalok és szeressenek táncolni. Néhány héten belül ők is meglettek. Örültek. Hát még én!
Egy komplett tánciskola, két koreográfussal a tündéraranyos és szuperlelkes Dynával, egy olyan csajjal, aki a zenét hallva látja maga előtt a koreográfiát, és Olivérrel, akinek híresen elvetemült, de jó ötletei vannak.
Kéne valami különleges. Szembejött egy meló, benne egy olyan ötlettel, hogy azt nem szabad kihagyni. Beszéltem az emberrel, körbesírtam, hogy háténmostegylézerszínházatszeretnékösszerakniésazénkétszememértmilyenjóságértmajdnemingyenakarode? Mondta akarja. Hát majdnem a nyakába ugrottam örömömben. Lett hangtechnikus, elég jó, ha minden jól megy még quadro hangzásunk is lesz.
Aztán jöttek Lillácskáék. Neki van veséje a párjától, törzsi hastáncolnak, a születést, a követ (kitartás), a kardot (bátorság), és a tükröt (önismeret) táncolják. Imádom őket, dől belőlük az őserő. Ezt az őserőt szeretném jól felturbózni és beleengedni a világba ezzel a Fényvarázslós lézerszínházzal. Valami olyat szeretnék, hogy átéljen a közönség, mint amilyet én szoktam egy-egy szerethető melónál: az megismerés, a felfedezés, az alkotás örömét újraéleszteni, hogy kezdjenek el bátran varázsolni ők is a saját életükben...
Szóval nemrég Lillácskáék próbáján jártam. Megnéztük a születés koreográfiáját (a videodíszlet alatta egy növekvő magzat animáció lesz), rögtön elolvadtam, hogy valami olyasmire gondoltak mint én, baromira összepasszol amit csinálnak, és ami mögöttük lesz kivetítve, erősíteni fogja egymást a két téma elég rendesen! (Amikor később megnézték a lányok, hogy mi megy mögöttük, kilibabőrösödtek, így ezt is jó jelnek veszem.) Élveztem a harmóniát amit tánc közben sugároznak magukból, az alkotás örömét, és a vidám közösségüket. Az én kis próbám után maradtam a rendes órájukra is, meghúztam magam a sarokban, és élveztem az ő kis titkos, őserős világukat.
Ilyen lehetett régen a fonóban. A csajok csiripelve összegyűlnek, csacsognak, megigazítják egymáson a ruhát, a régen látottat nagy örömmel üdvözlik, néhány szóval megtárgyalják merre járt, miért fogyott le, és közben táncolnak. Ez egy haladó csoport volt, Judit pedig mint egy kedves-okos tyúkanyó csak terelgette őket. Ment a zene, és a lányok pörögtek-forogtak, lejtették amit lejtetni kell, közben betoppant az egyikőjük férje a kisfiukkal, a kisfiúval a sarokban néha összegurítottuk a labdáinkat (kivett egyet a kupacból és odaadta), apukát meg hogy ne unatkozzon, bevonták mobilosvideózni a csoportról... Kuncogások, mosolyok, néhány könycsepp a messziről érkezettől (biztos nem ok nélkül maradt annyit távol), Judit kikísérte, felvidámította, a többiek táncoltak tovább, néha megnyomták a gombot, hogy ismétlődjön a zene. Időnként össze-összekuncogtak, a csoportból ha valaki abbahagyta a többi folytatta tovább és összemosolyogtak: csak így tovább, nem baj ha elvétetted a lépést, mindjárt átnézzük, vagy valaki megállt közben és megmutatta, a többiek pedig folytatták, aztán a lemaradók ismét bekapcsolódtak. Csiripeltek és bizseregtek, szálltak a szoknyák és fátylak, csengtek a kis kézi cinek... Csak ültem, lestem ki a fejemből, és szívtam magamba amit csináltak, mint a jó levegőt... Az alkotás és a tett örömét.
Judit, köszönöm hogy táncoltok velünk!
Itt lesz.
Nekiálltam a helyet keresni. Jött két napra rá egy ismerőstől az infó, hogy itt meg ott örülnének neki. (Az elhatározásra két napra. A Sors márpedig lesben áll és amit kérsz vagy kívánsz, amit hiszel teljesíti! Nagyon figyelni kell, hogy mit kíván, vagy miben hisz az ember, mert nemcsak a jót, hanem a rosszat is valóra váltja! Genyó!
)Szuper, elmentem lezsíroztuk, gördülékenyebb volt minden, mint bárhol másutt ahol keresgéltem, rögtön lelkesen fogadták az ötletet. Főnökök, technikusok is azzal a fajta lelkesedéssel fogadtak, amivel már régen találkoztam, szóval ez már nagyon kellemes kezdet volt.
Kéne táncos. Sok. Ügyesek, kihívásra várók, fiatalok és szeressenek táncolni. Néhány héten belül ők is meglettek. Örültek. Hát még én!
Egy komplett tánciskola, két koreográfussal a tündéraranyos és szuperlelkes Dynával, egy olyan csajjal, aki a zenét hallva látja maga előtt a koreográfiát, és Olivérrel, akinek híresen elvetemült, de jó ötletei vannak. Kéne valami különleges. Szembejött egy meló, benne egy olyan ötlettel, hogy azt nem szabad kihagyni. Beszéltem az emberrel, körbesírtam, hogy háténmostegylézerszínházatszeretnékösszerakniésazénkétszememértmilyenjóságértmajdnemingyenakarode? Mondta akarja. Hát majdnem a nyakába ugrottam örömömben. Lett hangtechnikus, elég jó, ha minden jól megy még quadro hangzásunk is lesz.
Aztán jöttek Lillácskáék. Neki van veséje a párjától, törzsi hastáncolnak, a születést, a követ (kitartás), a kardot (bátorság), és a tükröt (önismeret) táncolják. Imádom őket, dől belőlük az őserő. Ezt az őserőt szeretném jól felturbózni és beleengedni a világba ezzel a Fényvarázslós lézerszínházzal. Valami olyat szeretnék, hogy átéljen a közönség, mint amilyet én szoktam egy-egy szerethető melónál: az megismerés, a felfedezés, az alkotás örömét újraéleszteni, hogy kezdjenek el bátran varázsolni ők is a saját életükben...
Szóval nemrég Lillácskáék próbáján jártam. Megnéztük a születés koreográfiáját (a videodíszlet alatta egy növekvő magzat animáció lesz), rögtön elolvadtam, hogy valami olyasmire gondoltak mint én, baromira összepasszol amit csinálnak, és ami mögöttük lesz kivetítve, erősíteni fogja egymást a két téma elég rendesen! (Amikor később megnézték a lányok, hogy mi megy mögöttük, kilibabőrösödtek, így ezt is jó jelnek veszem.) Élveztem a harmóniát amit tánc közben sugároznak magukból, az alkotás örömét, és a vidám közösségüket. Az én kis próbám után maradtam a rendes órájukra is, meghúztam magam a sarokban, és élveztem az ő kis titkos, őserős világukat.
Ilyen lehetett régen a fonóban. A csajok csiripelve összegyűlnek, csacsognak, megigazítják egymáson a ruhát, a régen látottat nagy örömmel üdvözlik, néhány szóval megtárgyalják merre járt, miért fogyott le, és közben táncolnak. Ez egy haladó csoport volt, Judit pedig mint egy kedves-okos tyúkanyó csak terelgette őket. Ment a zene, és a lányok pörögtek-forogtak, lejtették amit lejtetni kell, közben betoppant az egyikőjük férje a kisfiukkal, a kisfiúval a sarokban néha összegurítottuk a labdáinkat (kivett egyet a kupacból és odaadta), apukát meg hogy ne unatkozzon, bevonták mobilosvideózni a csoportról... Kuncogások, mosolyok, néhány könycsepp a messziről érkezettől (biztos nem ok nélkül maradt annyit távol), Judit kikísérte, felvidámította, a többiek táncoltak tovább, néha megnyomták a gombot, hogy ismétlődjön a zene. Időnként össze-összekuncogtak, a csoportból ha valaki abbahagyta a többi folytatta tovább és összemosolyogtak: csak így tovább, nem baj ha elvétetted a lépést, mindjárt átnézzük, vagy valaki megállt közben és megmutatta, a többiek pedig folytatták, aztán a lemaradók ismét bekapcsolódtak. Csiripeltek és bizseregtek, szálltak a szoknyák és fátylak, csengtek a kis kézi cinek... Csak ültem, lestem ki a fejemből, és szívtam magamba amit csináltak, mint a jó levegőt... Az alkotás és a tett örömét.
Judit, köszönöm hogy táncoltok velünk!
Itt lesz.
