Éppen hazaérkeztem és Zé rögtön, ahogy meghallotta jöttömet kivágódott a szobájából és feltette a kérdést, amit oly rég óta áhítottam:
- Vasárnap megyek Kakucs Ringre. Jössz?
Naná és rögtön fülig ért a szám. Még sosem pályamotoroztam és annyira kiváncsi vagyok és hú de izgi és de jó lesz és alig várom és úristen legyen jóidő vááááááá.
Meg is beszéltük, hogy vasárnap délfelé már ki kéne érni, de legkésőbb elindulni. Teljesen be voltam sózva úgy vártam.
El is érkezett a várva várt nap, mint a micimackó főcímében „ki ugrom az ágyból, a motorm már vár reám”. Csak Zé nem volt sehol. Várok. Hívom. Már dél. Sehol. Mivanmár? Ennyire jól sikerült az esti buli? Negyed 1. Semmi. Telefont nem veszi fel. Barátnője számát nem tudom. Fél 1. Már aggódom és vizualizálom, ahogy részegen az árok szélén fekszik kifosztva és megverve. Telefonra még mindig semmi válasz. Háromnegyed 1. Bőrcuccban görgetem a facebookon unalmamban. Végre zörren az ajtó, Zé megérkezett. Kivágódom és nekirontok:
- Hol voltál? Aggódtam! Nem vetted fel! MOSTAZONNAL ADD MEG A BARBI SZÁMÁT! Jól vagy? Menjünk? Vagy pihensz? Ha készen vagy akkor ne menjünk, nehogy baj legyen!
A monológomra Zétől megszokott tőmondatokat kaptam válaszul, hogy bocsi, igen a telefonjára ránézhetett volna és Barbi szerinte még mindig alszik, de 5 perc és mehetünk.
El is indultunk, még a napocska is kisütött mire Zé hazaért, úgyhogy mostmár teljes volt a boldogság.
Mikor megérkeztünk rögtön oda is jött két motoros haverkodni és felajánlották, hogy a dobozokat berakhatjuk a kocsijukba, ha le akarjuk venni a motorról. Én később éltem is ezzel a lehetőséggel.
Az elején még nem mehettünk pályára, mert gokartosok voltak fenn, de ezt az alkalmat kihasználtuk, hogy a lelátóról felmérjük a pályát. Zé már volt, így ismerte a terepet, de nekem teljesen új volt. Nem egy nagy pálya így egész jól beláttuk.
Amint lejöttek a gokartosok megindultam Zé után. Először jött előttem lassabban, aztán pár kör után elhúzott, én meg ismerkedtem tovább az ívekkel. Mondák, hogy ne nézzem a tükröt, a többiek majd kikerülnek, csak magammal törődjem, de amikor kanyarban, kívülről előz az ember miközben leér a térde és 2 cm-e van tőlem, akkor azért becsokiztam kicsit.
De egyre jobban ment és egyre jobban élveztem és egyre gyorsultam is és úgy éreztem dönteni is egyre jobban döntöm. Persze ez kívülről lehet máshogy tűnt.
Rajtam kívül volt egy két csaj is, úgyhogy a női önérzetem is a helyére került. Egyik körben azt veszem észre, hogy beértem valakit (ami ugye furcsa volt, mert folyton csak engem előztek le) és láttam, hogy az egyik lány az. Egy kisebb motoron volt 125-ös lehetett. Éreztem, hogy gyorsabb vagyok és le kéne előzzem, de azt nem tudtam, hogy meg tudom-e csinálni. Sok a kanyar meg minden, tudok-e akkora sebességkülönbséget produkálni. De az egyik kanyar után nagylevegő, gáz odahúz és megelőztem. Olyan libabőrös lettem tőle, hogy szerintem beleálltak a karszőreim a bőrruhába és úgy dobogott a szívem, hogy majd kiugrott. Jó érzés volt nagyon. Nem hasonlítható az utcai előzésekhez, igazi verseny feeling volt.
Volt több szünet is, amikor megint gokartosok jöttek, akkor kicsit szocializálódtunk a többi motorossal, meg volt egy menetirányváltás, ami teljesen más volt így megint lassabban mentem, hogy újra megismerjem az íveket. Aztán láttuk, hogy a többiek kipróbálják egymás motorjait, így mi is úgy döntöttünk, hogy remegő térdekkel, de kipróbáljuk milyen a másik kétkerekűje. Megállapodtunk abban, hogy aki összetöri a másik motorját az halálnak halálával lakol, de azzal nyugtattuk magunkat , hogy itt érhet a legkevesebb baj. Nincs gyorshetes, ami agyonnyom, az aszfalt is jó, szóval mindenoké.
A yamaha tdm 900 nagyon fura volt! Nagy és akkora műszerfala van, hogy nem látok előre semmit (pedig nem vagyok egy alacsony termet) és először azt hittem, hogy annyi esélyem van irányítani mintha egy kidöntött farönköt próbálnék kanyarodásra bírni. De az egyenes már ment, csak szépen lassan, hopp kanyar, nem is volt olyan vészes. Na, akkor egyenes, húzzunk oda. Úúú, hát ez tényleg 400 köbcentivel többet tud. Furcsa volt az enyémhez képest nagyon, de tetszett, és élveztem. Mondjuk életemben még soha nem fordult elő, és szerintem nem is fog, hogy úgy szálltam volna le egy kétkerekűről (legyen az akár pedálos jawa), hogy „hú de rossz volt”. Tetszett, új volt és ismeretlen és hát mindenki ismeri az újdonság varázsát, azt a bizonyos bizsergést.
Pár kör után, amikor már azon gondolkoztam, hogy Zé már biztos vissza akarja kapni a motorját, akkor leálltunk és visszacseréltük. Persze neki nem volt akkora élmény gondolom, (ugye a Zé féle tőmondatokból nehéz érdemi információhoz jutni) de azért nem okozhatott csalódást az én kis hős paripám.
Pont mikor visszacseréltük elkezdett szemerkélni, majd esni rendesen. Nem is mentünk már nagyon többet, mindenki hazahúzott. Mi is ezt tettük, egy jó zuhogó esős motorozás koronázta meg a napunk, de még így is fülig érő szájjal vezettem haza. Nem vagyok az a sportmotoros, se versenyző, de jó pályán vezetni, és ha nem is tudom szikrázásig dönteni a motort és kanyarban előzgetni, akkor is borzasztóan jó volt és akarok méééég. Legközelebb még jobban fog menni.
- Vasárnap megyek Kakucs Ringre. Jössz?
Naná és rögtön fülig ért a szám. Még sosem pályamotoroztam és annyira kiváncsi vagyok és hú de izgi és de jó lesz és alig várom és úristen legyen jóidő vááááááá.
Meg is beszéltük, hogy vasárnap délfelé már ki kéne érni, de legkésőbb elindulni. Teljesen be voltam sózva úgy vártam.
El is érkezett a várva várt nap, mint a micimackó főcímében „ki ugrom az ágyból, a motorm már vár reám”. Csak Zé nem volt sehol. Várok. Hívom. Már dél. Sehol. Mivanmár? Ennyire jól sikerült az esti buli? Negyed 1. Semmi. Telefont nem veszi fel. Barátnője számát nem tudom. Fél 1. Már aggódom és vizualizálom, ahogy részegen az árok szélén fekszik kifosztva és megverve. Telefonra még mindig semmi válasz. Háromnegyed 1. Bőrcuccban görgetem a facebookon unalmamban. Végre zörren az ajtó, Zé megérkezett. Kivágódom és nekirontok:
- Hol voltál? Aggódtam! Nem vetted fel! MOSTAZONNAL ADD MEG A BARBI SZÁMÁT! Jól vagy? Menjünk? Vagy pihensz? Ha készen vagy akkor ne menjünk, nehogy baj legyen!
A monológomra Zétől megszokott tőmondatokat kaptam válaszul, hogy bocsi, igen a telefonjára ránézhetett volna és Barbi szerinte még mindig alszik, de 5 perc és mehetünk.
El is indultunk, még a napocska is kisütött mire Zé hazaért, úgyhogy mostmár teljes volt a boldogság.
Mikor megérkeztünk rögtön oda is jött két motoros haverkodni és felajánlották, hogy a dobozokat berakhatjuk a kocsijukba, ha le akarjuk venni a motorról. Én később éltem is ezzel a lehetőséggel.
Az elején még nem mehettünk pályára, mert gokartosok voltak fenn, de ezt az alkalmat kihasználtuk, hogy a lelátóról felmérjük a pályát. Zé már volt, így ismerte a terepet, de nekem teljesen új volt. Nem egy nagy pálya így egész jól beláttuk.
Amint lejöttek a gokartosok megindultam Zé után. Először jött előttem lassabban, aztán pár kör után elhúzott, én meg ismerkedtem tovább az ívekkel. Mondák, hogy ne nézzem a tükröt, a többiek majd kikerülnek, csak magammal törődjem, de amikor kanyarban, kívülről előz az ember miközben leér a térde és 2 cm-e van tőlem, akkor azért becsokiztam kicsit.
De egyre jobban ment és egyre jobban élveztem és egyre gyorsultam is és úgy éreztem dönteni is egyre jobban döntöm. Persze ez kívülről lehet máshogy tűnt.
Rajtam kívül volt egy két csaj is, úgyhogy a női önérzetem is a helyére került. Egyik körben azt veszem észre, hogy beértem valakit (ami ugye furcsa volt, mert folyton csak engem előztek le) és láttam, hogy az egyik lány az. Egy kisebb motoron volt 125-ös lehetett. Éreztem, hogy gyorsabb vagyok és le kéne előzzem, de azt nem tudtam, hogy meg tudom-e csinálni. Sok a kanyar meg minden, tudok-e akkora sebességkülönbséget produkálni. De az egyik kanyar után nagylevegő, gáz odahúz és megelőztem. Olyan libabőrös lettem tőle, hogy szerintem beleálltak a karszőreim a bőrruhába és úgy dobogott a szívem, hogy majd kiugrott. Jó érzés volt nagyon. Nem hasonlítható az utcai előzésekhez, igazi verseny feeling volt.
Volt több szünet is, amikor megint gokartosok jöttek, akkor kicsit szocializálódtunk a többi motorossal, meg volt egy menetirányváltás, ami teljesen más volt így megint lassabban mentem, hogy újra megismerjem az íveket. Aztán láttuk, hogy a többiek kipróbálják egymás motorjait, így mi is úgy döntöttünk, hogy remegő térdekkel, de kipróbáljuk milyen a másik kétkerekűje. Megállapodtunk abban, hogy aki összetöri a másik motorját az halálnak halálával lakol, de azzal nyugtattuk magunkat , hogy itt érhet a legkevesebb baj. Nincs gyorshetes, ami agyonnyom, az aszfalt is jó, szóval mindenoké.
A yamaha tdm 900 nagyon fura volt! Nagy és akkora műszerfala van, hogy nem látok előre semmit (pedig nem vagyok egy alacsony termet) és először azt hittem, hogy annyi esélyem van irányítani mintha egy kidöntött farönköt próbálnék kanyarodásra bírni. De az egyenes már ment, csak szépen lassan, hopp kanyar, nem is volt olyan vészes. Na, akkor egyenes, húzzunk oda. Úúú, hát ez tényleg 400 köbcentivel többet tud. Furcsa volt az enyémhez képest nagyon, de tetszett, és élveztem. Mondjuk életemben még soha nem fordult elő, és szerintem nem is fog, hogy úgy szálltam volna le egy kétkerekűről (legyen az akár pedálos jawa), hogy „hú de rossz volt”. Tetszett, új volt és ismeretlen és hát mindenki ismeri az újdonság varázsát, azt a bizonyos bizsergést.
Pár kör után, amikor már azon gondolkoztam, hogy Zé már biztos vissza akarja kapni a motorját, akkor leálltunk és visszacseréltük. Persze neki nem volt akkora élmény gondolom, (ugye a Zé féle tőmondatokból nehéz érdemi információhoz jutni) de azért nem okozhatott csalódást az én kis hős paripám.
Pont mikor visszacseréltük elkezdett szemerkélni, majd esni rendesen. Nem is mentünk már nagyon többet, mindenki hazahúzott. Mi is ezt tettük, egy jó zuhogó esős motorozás koronázta meg a napunk, de még így is fülig érő szájjal vezettem haza. Nem vagyok az a sportmotoros, se versenyző, de jó pályán vezetni, és ha nem is tudom szikrázásig dönteni a motort és kanyarban előzgetni, akkor is borzasztóan jó volt és akarok méééég. Legközelebb még jobban fog menni.
