Anyám akkoriban rendszeresen "túlórázott", és 9-10 körül járt este haza, így megúsztam az ezért várható pofonokat. Eszembe jutott a kiskatonás története, és megkérdeztem:
- Mama, mi lenne ha most úgy kérnél, mint a kiskatonádnak?
- Magamnak kérjek? - Furcsán nézett rám, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
- Rendben Mama, majd kérek akkor neked én. Így aztán amikor a cseresznyefán ücsörögtem az aktuális balhé elől elmenekülve, felnéztem az égre, és azt kérem, hogy meggyógyuljon az én Nagymamám, aztán meg énekeltem, hogy jó kedvük legyen az égieknek és teljesítsék a kérésemet. Aztán most felnőtt fejjel látom, hogy így működnek valahogy a vallási szokások is: kérünk/áldozunk/imádkozunk. Hogy a gyógynövényektől, a vietnámi balzsamtól, a simogatástól, a kérésektől, vagy mitől gyógyult meg a két bottal való vánszorgásból, végül is mindegy, de három hónap múlva már a buszmegállóban csodálkozva nézték ahogy kézenfogva mentünk, vagy épp rohantunk a busz után mert majdnem lekéstük... Nagyim pedig büszkén mondogatta amikor megkérdezték a szomszédok a buszon, hogy" mi ez a friss rohangálás, nemrég még menni is alig bírt" : a kisunokám gyógyított meg. Nem csak én voltam az.
Aztán elteltek az iskolaévek, a hétvégi verekedések és veszekedések váltakoztak a hazakisérésekkel, és Mama a szakközép után már nem kísérgetett. Konkrétan elmenekültem 18 évesen anyám lakásából, Nagyim pedig visszaköltözött Pomázra, anyám pedig boldogította mostohafateromat. 12 évig jött velem minden iskolanap a Nagyim, és aztán is próbálta tartani a kapcsolatot: amikor Szolnokon nélkülöztünk, hozta a házizsírt, a befőttet, a lekvárt, és a krumplit. Mindig ő volt a mentsvár, ha anyám épp kidobott valamiért. Hozzá költözni nem lehetett, mert "akkor rátok gyújtom a házat" - ennyi volt anyám kommentárja, hogy ne albérletezzek. Mindezt úgy, hogy ő maga költöztetett minket össze, amikor 15 évesen eltörött a kulccsontom, és a Mamának trombózisa volt. Akkor jó volt a két defektest összetolni egy helyre (és nekünk tényleg jobb volt mint vele, bár ezt mostohafaterom is érezte később - az meg rákos lett és inkább meghalt, mint anyámat 8 évnél tovább elviselje).
Nagyim segített a fotós suliban is, hogy vegyem a bátorságot és elkezdjem: anyám szerint művészetekből nem lehet megélni, az akkori pasim szerint ez hülyeség volt, csak ő volt aki azt mondta, de csináld, biztosan jó az. Aztán persze anyám volt az egyik legbüszkébb az első fotókiállításomon, de amíg az első fizetésem a fotós sulira meg az albérletre ment el, és nem az ő zsebébe vándorolt a lóvé, én voltam a föld leggonoszabb és leghálátlanabb zabigyereke. A pávatollak villogtatásakor persze azért jó voltam mindig. Az első fotókiállításon büszkén mondogatta a jelenlévőknek, hogy az "ÉN gyerekem", meg akkor is amikor az OB-n sportlövészetből második lettem, és végighurcolt a 200 fős vállalaton (a munkahelyén) mint a véres kardot... Hú de utáltam a szitut, legszívesebben felrúgtam volna a plénum előtt. Anyámmal mostanában már négy éve nem beszélek, két éve amikor összefutottunk, akkor is csak ütni lendült a keze.
Nagyim valahogy titokban mindig tudott segíteni, megtalálta a módját mobiltelefon és minden nélkül, csöndesen volt büszke bármire is, olyankor sóhajtott mindig egy nagyot elégedetten, és megölelt. Bőven elég egy mosoly, és egy ölelés. Legutóbb amikor elmentem hozzá, már töpörödött öregasszony volt. Gacsos-ráncos kezeit simogattam, és kiabálni kellett vele, hogy hallja amit mondok. Megsüketült szegény inkább, hogy ne hallja anyám üvöltéseit. Inkább leírtam amit akartam, hogy ne kelljen vele kiabálni. Nem érdemelte meg hogy kiabáljak vele, akármi miatt is. Leírtam neki, hogy nem akarsz eljönni innen? Elvinnélek, van hová, és nem kell anyámat tűrnöd tovább. Annyit mondott lemondóan, már nem akarok elmenni, vigyázni kell a házra. Kit érdekel a ház, gyere velem! Azt mondta már öreg hozzá hogy innen elmenjen és változtassak... Elsírtam magam neki, de lehetne másképp. Azt mondta, már mindegy. Az én erős, mindig rám vigyázó Mamám elfáradt.
Aztán anyámmal legutóbb összefutottunk nála, anyám pedig köszönés helyett "Takarodj innen"-nel indított és nekifutásból lendítette a kezét, hogy megüssön. A sarokba borult, én pedig azóta nem voltam bent a Nagyimnál.
Idén júliusban elmentem hozzá, ücsörögtem a kocsiban a kapu előtt másfél órát Söndörrel, de nem jött ki senki. Szomorúan tudomásul vettem hogy már ki se jön a kapuba hozzám. Beszereztek 3-4 kutyát, még bemászni se tudtam a kapun, ahogy régen tettem.
Augusztus végén, szeptember elején is elmentem a Nagyimhoz. Ücsörögtem fél órát a kapuban megint az autóban, majd elhajtottam. Senki nem jött ki. Aztán itthon arra gondoltam, remélem egyszer véget érnek a szenvedései anyámmal. Arra gondoltam a cseresznyefán ülök és énekelek, hogy jobb legyen neki. Hazafelé énekeltem még az autóban egy kicsit. Szomorú voltam amikor eljöttem, de az éneklés valahogy helyrerakott...
...................
A héten anyám felhívott, egy levelet akart odaadni. Előtte negyed órával felhívott az egyik ügyfelem, hogy valami bunkó nő egy levelet akar nála hagyni nekem, de elhajtotta, mert olyan randán viselkedett a telefonban, ugye nem haragszom, csak szól, hogy valami van... mondtam rendben, köszi az infót, és anyám jutott eszembe. Valószínűleg a referencia listámból a weblapomon találta meg. Aztán anyám vette a bátorságot és csak csörrentett egyet az én mobilomra. Ötször hívtam vissza, mire hatodikra felvette. Mondta írt egy levelet és oda akarja adni. Gyanakvó voltam, és a levél átadását a Blaha Lujza tér kellős közepére szerveztem, elkerülendő a verekedéseket, mert a nyilvánosság mindig hatott.
Kicsit késtem, a pénteki dugó miatt. Odacsörögtem anyámnak, vidám hangon vette fel a telefont, jól van, nem baj, megvár. Még rosszabb érzésem lett. Amikor vidám, akkor lesz mindig a legnagyobb baj.
Megálltam tőle két lépésre (ez az ütéstávolsága). Erre elbőgte magát. Kérdeztem, mi van? Erre dadogott valamit és elővette a levelet. Egy boríték, leragasztás nélkül, rajta a nevem, benne egy a5-ös papírdarab, átütött a fekete keret.
Meghívó október harmadikán Bednárik Mária temetésére. Mama elment.
- Mi történt, hogyan?
- Szeptember harmadikán öngyilkos lett.
- De miért?
- Nem tudom, (vállrándítás, lefityedő szájtartás) biztosan fájdalmai voltak, sosem vett be semmilyen gyógyszert (tőled nem csodálom).
- Miért voltak fájdalmai?
- Júliusban volt egy combnyaktörése.
- Az hogy történt?
- Hát biztos elesett. (a Nagyim törött karja is a "kutya elrántotta" sztori volt az orvosoknak)
- És hogy lett öngyilkos?
- Felkötötte magát a létrára.
- Milyen létrára?
- Ami az ágya mellé volt állítva mert nem tudott felkelni és arra támaszkodott...
- Hogy találtad meg?
- Kint aludtam a kertben sátorban, és reggel amikor bementem..
- Miért kellett kint aludnod sátorban...?
- Mert elviselhetetlen dolgai voltak...
Hétfőn lett öngyilkos. Egy hétvége után. Búcsúlevél nélkül.
Létrára mászott, aki fel se tud kelni.
Mama.
Drága Mamácskám.
Mammina.
Nagyi.
Nagymamám.
Énekelek majd neked.
- Mama, mi lenne ha most úgy kérnél, mint a kiskatonádnak?
- Magamnak kérjek? - Furcsán nézett rám, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
- Rendben Mama, majd kérek akkor neked én. Így aztán amikor a cseresznyefán ücsörögtem az aktuális balhé elől elmenekülve, felnéztem az égre, és azt kérem, hogy meggyógyuljon az én Nagymamám, aztán meg énekeltem, hogy jó kedvük legyen az égieknek és teljesítsék a kérésemet. Aztán most felnőtt fejjel látom, hogy így működnek valahogy a vallási szokások is: kérünk/áldozunk/imádkozunk. Hogy a gyógynövényektől, a vietnámi balzsamtól, a simogatástól, a kérésektől, vagy mitől gyógyult meg a két bottal való vánszorgásból, végül is mindegy, de három hónap múlva már a buszmegállóban csodálkozva nézték ahogy kézenfogva mentünk, vagy épp rohantunk a busz után mert majdnem lekéstük... Nagyim pedig büszkén mondogatta amikor megkérdezték a szomszédok a buszon, hogy" mi ez a friss rohangálás, nemrég még menni is alig bírt" : a kisunokám gyógyított meg. Nem csak én voltam az.
Aztán elteltek az iskolaévek, a hétvégi verekedések és veszekedések váltakoztak a hazakisérésekkel, és Mama a szakközép után már nem kísérgetett. Konkrétan elmenekültem 18 évesen anyám lakásából, Nagyim pedig visszaköltözött Pomázra, anyám pedig boldogította mostohafateromat. 12 évig jött velem minden iskolanap a Nagyim, és aztán is próbálta tartani a kapcsolatot: amikor Szolnokon nélkülöztünk, hozta a házizsírt, a befőttet, a lekvárt, és a krumplit. Mindig ő volt a mentsvár, ha anyám épp kidobott valamiért. Hozzá költözni nem lehetett, mert "akkor rátok gyújtom a házat" - ennyi volt anyám kommentárja, hogy ne albérletezzek. Mindezt úgy, hogy ő maga költöztetett minket össze, amikor 15 évesen eltörött a kulccsontom, és a Mamának trombózisa volt. Akkor jó volt a két defektest összetolni egy helyre (és nekünk tényleg jobb volt mint vele, bár ezt mostohafaterom is érezte később - az meg rákos lett és inkább meghalt, mint anyámat 8 évnél tovább elviselje).
Nagyim segített a fotós suliban is, hogy vegyem a bátorságot és elkezdjem: anyám szerint művészetekből nem lehet megélni, az akkori pasim szerint ez hülyeség volt, csak ő volt aki azt mondta, de csináld, biztosan jó az. Aztán persze anyám volt az egyik legbüszkébb az első fotókiállításomon, de amíg az első fizetésem a fotós sulira meg az albérletre ment el, és nem az ő zsebébe vándorolt a lóvé, én voltam a föld leggonoszabb és leghálátlanabb zabigyereke. A pávatollak villogtatásakor persze azért jó voltam mindig. Az első fotókiállításon büszkén mondogatta a jelenlévőknek, hogy az "ÉN gyerekem", meg akkor is amikor az OB-n sportlövészetből második lettem, és végighurcolt a 200 fős vállalaton (a munkahelyén) mint a véres kardot... Hú de utáltam a szitut, legszívesebben felrúgtam volna a plénum előtt. Anyámmal mostanában már négy éve nem beszélek, két éve amikor összefutottunk, akkor is csak ütni lendült a keze.
Nagyim valahogy titokban mindig tudott segíteni, megtalálta a módját mobiltelefon és minden nélkül, csöndesen volt büszke bármire is, olyankor sóhajtott mindig egy nagyot elégedetten, és megölelt. Bőven elég egy mosoly, és egy ölelés. Legutóbb amikor elmentem hozzá, már töpörödött öregasszony volt. Gacsos-ráncos kezeit simogattam, és kiabálni kellett vele, hogy hallja amit mondok. Megsüketült szegény inkább, hogy ne hallja anyám üvöltéseit. Inkább leírtam amit akartam, hogy ne kelljen vele kiabálni. Nem érdemelte meg hogy kiabáljak vele, akármi miatt is. Leírtam neki, hogy nem akarsz eljönni innen? Elvinnélek, van hová, és nem kell anyámat tűrnöd tovább. Annyit mondott lemondóan, már nem akarok elmenni, vigyázni kell a házra. Kit érdekel a ház, gyere velem! Azt mondta már öreg hozzá hogy innen elmenjen és változtassak... Elsírtam magam neki, de lehetne másképp. Azt mondta, már mindegy. Az én erős, mindig rám vigyázó Mamám elfáradt.
Aztán anyámmal legutóbb összefutottunk nála, anyám pedig köszönés helyett "Takarodj innen"-nel indított és nekifutásból lendítette a kezét, hogy megüssön. A sarokba borult, én pedig azóta nem voltam bent a Nagyimnál.
Idén júliusban elmentem hozzá, ücsörögtem a kocsiban a kapu előtt másfél órát Söndörrel, de nem jött ki senki. Szomorúan tudomásul vettem hogy már ki se jön a kapuba hozzám. Beszereztek 3-4 kutyát, még bemászni se tudtam a kapun, ahogy régen tettem.
Augusztus végén, szeptember elején is elmentem a Nagyimhoz. Ücsörögtem fél órát a kapuban megint az autóban, majd elhajtottam. Senki nem jött ki. Aztán itthon arra gondoltam, remélem egyszer véget érnek a szenvedései anyámmal. Arra gondoltam a cseresznyefán ülök és énekelek, hogy jobb legyen neki. Hazafelé énekeltem még az autóban egy kicsit. Szomorú voltam amikor eljöttem, de az éneklés valahogy helyrerakott...
...................
A héten anyám felhívott, egy levelet akart odaadni. Előtte negyed órával felhívott az egyik ügyfelem, hogy valami bunkó nő egy levelet akar nála hagyni nekem, de elhajtotta, mert olyan randán viselkedett a telefonban, ugye nem haragszom, csak szól, hogy valami van... mondtam rendben, köszi az infót, és anyám jutott eszembe. Valószínűleg a referencia listámból a weblapomon találta meg. Aztán anyám vette a bátorságot és csak csörrentett egyet az én mobilomra. Ötször hívtam vissza, mire hatodikra felvette. Mondta írt egy levelet és oda akarja adni. Gyanakvó voltam, és a levél átadását a Blaha Lujza tér kellős közepére szerveztem, elkerülendő a verekedéseket, mert a nyilvánosság mindig hatott.
Kicsit késtem, a pénteki dugó miatt. Odacsörögtem anyámnak, vidám hangon vette fel a telefont, jól van, nem baj, megvár. Még rosszabb érzésem lett. Amikor vidám, akkor lesz mindig a legnagyobb baj.
Megálltam tőle két lépésre (ez az ütéstávolsága). Erre elbőgte magát. Kérdeztem, mi van? Erre dadogott valamit és elővette a levelet. Egy boríték, leragasztás nélkül, rajta a nevem, benne egy a5-ös papírdarab, átütött a fekete keret.
Meghívó október harmadikán Bednárik Mária temetésére. Mama elment.
- Mi történt, hogyan?
- Szeptember harmadikán öngyilkos lett.
- De miért?
- Nem tudom, (vállrándítás, lefityedő szájtartás) biztosan fájdalmai voltak, sosem vett be semmilyen gyógyszert (tőled nem csodálom).
- Miért voltak fájdalmai?
- Júliusban volt egy combnyaktörése.
- Az hogy történt?
- Hát biztos elesett. (a Nagyim törött karja is a "kutya elrántotta" sztori volt az orvosoknak)
- És hogy lett öngyilkos?
- Felkötötte magát a létrára.
- Milyen létrára?
- Ami az ágya mellé volt állítva mert nem tudott felkelni és arra támaszkodott...
- Hogy találtad meg?
- Kint aludtam a kertben sátorban, és reggel amikor bementem..
- Miért kellett kint aludnod sátorban...?
- Mert elviselhetetlen dolgai voltak...
Hétfőn lett öngyilkos. Egy hétvége után. Búcsúlevél nélkül.
Létrára mászott, aki fel se tud kelni.
Mama.
Drága Mamácskám.
Mammina.
Nagyi.
Nagymamám.
Énekelek majd neked.
