Nem vagyok büszke rá, de ma megvoltak az elsők. Az első lassított felvételben elborulás, és az első betétlap-kiosztás, mert amilyen tehetséges vagyok, a borulás útjában pont akadt egy tulipiros Renault.
Az úgy volt, hogy gondoltuk elmegyünk páran egy karikára, mivel úgyis egyedül vagyok itthon, meg aztán kivételesen nem dolgozom, Koboldnak új motorja van, satöbbi-satöbbi. Csak hogy ahányan mentünk volna, annyi motorral, annyi igénnyel; ki terepen menne, ki aszfalton, ki messzire, ki közelre, ki enni, ki csobbanni, aztán a sok kavarászás meg a szemerkélő eső miatt a csapat lemorzsolódott, a túra is elmaradt, Zéével lementünk ketten a Rómaira.
Balesetmentesen le is értünk, ami főleg az én érdemem, mert a Hungárián néha igénybe lettek véve a reflexeim (meg az őrangyalom - jövök eggyel!), és szépen leparkoltunk a járda szélén.
Bár állítólag még egész jól megyek, azért két dolog nagyon nem megy; szűk íven kanyarodni és a motort toligálni. Épp ezért bajban voltam, hogy fogok én innen kiállni, ráadásul úgy, hogy két pincérfiú kaján vigyorral nézte a szerencsétlenkedésemet. Próbáltam hátrataszigálni, nem ment. Megnéztem az ívet, ahol Zéé kikanyarodott, nem mertem. (Mertem volna, sikerült is volna, de csak akkor, ha nem néznek közben, attól hülyét kapok). Megnéztem a padkát, nem látszott olyan vészesnek, egy nappal előtte nagyobb padkákon ugrabugráltunk, gondoltam egy életem, ugyanennyi halálom, simán lemegyek én itt.
Csak valahogy az maradt ki a kis agyamból, hogy ez a manőver gyorsan végrehajtandó, viszont ha az úttesten parkol egy kocsi, úgy már igencsak kétséges a kimenetel.
Az első kerékkel szerencsésen lejutottam, bár éreztem, hogy ez nem volt annyira jó ötlet, de hát innen már nem nagyon volt visszaút; lekoccantam. És persze ahogy nem ért le a lábam, a motor elkezdett balra dőlni, pont a kocsi irányába...
(és akkor itt most a legizgisebb résznél abbahagyom, jó?)
Az úgy volt, hogy gondoltuk elmegyünk páran egy karikára, mivel úgyis egyedül vagyok itthon, meg aztán kivételesen nem dolgozom, Koboldnak új motorja van, satöbbi-satöbbi. Csak hogy ahányan mentünk volna, annyi motorral, annyi igénnyel; ki terepen menne, ki aszfalton, ki messzire, ki közelre, ki enni, ki csobbanni, aztán a sok kavarászás meg a szemerkélő eső miatt a csapat lemorzsolódott, a túra is elmaradt, Zéével lementünk ketten a Rómaira.
Balesetmentesen le is értünk, ami főleg az én érdemem, mert a Hungárián néha igénybe lettek véve a reflexeim (meg az őrangyalom - jövök eggyel!), és szépen leparkoltunk a járda szélén.
Bár állítólag még egész jól megyek, azért két dolog nagyon nem megy; szűk íven kanyarodni és a motort toligálni. Épp ezért bajban voltam, hogy fogok én innen kiállni, ráadásul úgy, hogy két pincérfiú kaján vigyorral nézte a szerencsétlenkedésemet. Próbáltam hátrataszigálni, nem ment. Megnéztem az ívet, ahol Zéé kikanyarodott, nem mertem. (Mertem volna, sikerült is volna, de csak akkor, ha nem néznek közben, attól hülyét kapok). Megnéztem a padkát, nem látszott olyan vészesnek, egy nappal előtte nagyobb padkákon ugrabugráltunk, gondoltam egy életem, ugyanennyi halálom, simán lemegyek én itt.
Csak valahogy az maradt ki a kis agyamból, hogy ez a manőver gyorsan végrehajtandó, viszont ha az úttesten parkol egy kocsi, úgy már igencsak kétséges a kimenetel.
Az első kerékkel szerencsésen lejutottam, bár éreztem, hogy ez nem volt annyira jó ötlet, de hát innen már nem nagyon volt visszaút; lekoccantam. És persze ahogy nem ért le a lábam, a motor elkezdett balra dőlni, pont a kocsi irányába...
(és akkor itt most a legizgisebb résznél abbahagyom, jó?)
