Tegnapelőtt jövök haza, és látom, hogy áll egy gyanús figura a szembe sarkon. Olyan napbarnította, fekete atlétában, csak ott téblábol. Nézem, vajon mit csinálhat...
Szállok ki a kocsiból, hogy kinyitom a kaput, erre a gyanús alak rám köszön: "Szia NaNa!"
Na erre nem számítottam. Már annyira celeb lettem, hogy már itthon is zaklatnak a rajongók, vagymi van? Nézek bután...
Aszongya: "Nem ismersz meg?"
Mondom: "Nem."
Erre Ő: "Czine Zoltán, Szabadban.hu."
"Öööö... ja, szia! Bocs, de valahogy ebben a környezetben nem tudtalak elhelyezni. Te meg mit csinálsz itt?" - kérdezem zavaromban.
"Hát itt lakom... a HÉV túloldalán."
"Na, ez marha jó. Szóval földik vagyunk? Kicsi a világ."
Egyébként erről az jutott még eszembe - csak hogy mentegessem magam - hogy amikor aerobic edző voltam, rengeteg asszony, lány járt hozzám tornázni. Mindenkit név szerint ismertem, akik már régebb óta jártak. (Néhányuk még a mai napig is ismerősöm a Facebookon meg az iWiW-en, pedig ez már több mint tíz éve volt.)
Többször is előfordult, hogy valamelyikükkel összefutottam az utcán, közértben vagy a buszon, és rám köszöntek, én meg csak néztem tanácstalanul, hogy ki lehet az. Persze azért udvariasan visszaköszöntem, de biztos látszott a fejemen, hogy ha az illetőnem tornaruhában van a teremben, akkor fogalmam sincs ki lehet az.
Na pont így jártam Czine Zolival... bezzeg ha egy sajtótájékoztató lett volna...
Szállok ki a kocsiból, hogy kinyitom a kaput, erre a gyanús alak rám köszön: "Szia NaNa!"
Na erre nem számítottam. Már annyira celeb lettem, hogy már itthon is zaklatnak a rajongók, vagymi van? Nézek bután...
Aszongya: "Nem ismersz meg?"
Mondom: "Nem."
Erre Ő: "Czine Zoltán, Szabadban.hu."
"Öööö... ja, szia! Bocs, de valahogy ebben a környezetben nem tudtalak elhelyezni. Te meg mit csinálsz itt?" - kérdezem zavaromban.
"Hát itt lakom... a HÉV túloldalán."
"Na, ez marha jó. Szóval földik vagyunk? Kicsi a világ."
Egyébként erről az jutott még eszembe - csak hogy mentegessem magam - hogy amikor aerobic edző voltam, rengeteg asszony, lány járt hozzám tornázni. Mindenkit név szerint ismertem, akik már régebb óta jártak. (Néhányuk még a mai napig is ismerősöm a Facebookon meg az iWiW-en, pedig ez már több mint tíz éve volt.)
Többször is előfordult, hogy valamelyikükkel összefutottam az utcán, közértben vagy a buszon, és rám köszöntek, én meg csak néztem tanácstalanul, hogy ki lehet az. Persze azért udvariasan visszaköszöntem, de biztos látszott a fejemen, hogy ha az illetőnem tornaruhában van a teremben, akkor fogalmam sincs ki lehet az.
Na pont így jártam Czine Zolival... bezzeg ha egy sajtótájékoztató lett volna...