Kicsi a Világ a Szabadban...

Mariska neni elmegy a dokihoz.Doktor ur hogy is hivjak azt a nemet urat aki lopkodja a dolgaimat?Alzheimer Mariska neni mondja a doki.

Ismerős...
Gyakran futok össze emberekkel, akik arcról ismerősek, de nem tudom hova tenni őket.
Vagy nemrég felhívott egy csaj. A beszélgetésből arra a következtetésre jutottam, hogy osztálytárs lehet, de lövésem sincs ki. Nem emlékszem, hogy megadtam volna bárkinek is a telószámomat... Persze ehhez hozzájárul az én eszméletlen névmemóriám... Amikor még foglalkoztatós voltam gyakran előfordult, hogy viziten megkérdeztem a beteg nevét, aztán 10 perc múlva csoporton újra... A nővérkék nagy részének a keresztnevét még nem tudom, pedig 5 éve ott vagyok...

Persze, kicsi a világ. De mégsem ütközöm bele a sarkon Beyoncébe! ))

Tökéletesen megértelek... Az ügyvédi irodába is sok ügyfél jár, még "fiatal koromból" is sok lehet az ismeretség a versenyzésből, tanításból, ráadásul pocsék az arcmemóriám... Szóval én mindig illedelmesen visszaköszönök és beszélgetek bárkivel, mert lehet, hogy nem ismerkedni akar, hanem TÉNYLEG ismer, csak én nem tudom, honnan... A legviccesebb történetem ezzel kapcsolatban, amikor az irodában egy ügyfél, már az ügyvédtől kifelé rámköszönt, hogy "szia Betti"..., láthatóan ismert... Én meg nézek rá... és semmi ..., de tényleg, még csak nem is derengett... (mert ugye van, amikor érzed, hogy ismerős, csak nem tudod honnan..., na ez nem is volt ismerős) Erre ő: "Tibi vagyok" és mosolyog, gondolta, erről már tudom... én még butábban néztem, mert egyetlen Tibi nevű ismerősöm sem jutott eszembe - a csokin kívül... Mire ő segítségként: "pedig együtt táncoltunk"... Na, ekkor feladtam és őszintén bevallottam, hogy ... hááát izé... most nem jut eszembe... ő pedig közölte, hogy a sógorom barátja és kb. 23-25 évvel ezelőtt együtt voltunk valami discoba táncolni vele, a sógorommal, meg persze a zurammal, meg a barátainkkal... (azóta nem láttuk egymást, ő akkor szinte kiskölyök volt, hosszú hajjal, most egy pasas rövid hajjal... úgy látszik, én nem változtam ennyit) Na, ezt az egész iroda végig hallgatta-nézte és hetekig hallgattam a főnököm, hogy ezt filmre kellett volna venni, amilyen képet én vágtam... azóta is szállóige, ha valakit nem tudok hova tenni, hogy "biztos együtt táncoltunk"...

Egyszer rámköszönt egy nő kutyasétáltatás közben, hogy szia Anikó. Na így pl. igen kevesen hívnak, és azokat tuti nem mostanában ismertem meg. Köszöntem udvariasan és szokás szerint néztem bután. erre ö: "ČN voltam az óvónénid, semmit nem változtál."

Bakker, ezek az óvónénik ilyenek, én is jártam így! Lebabucizott egy néni az utcán (anyám kiskoromban Babucinak hívott), azt hittem dobok egy hátast, hogy ez most honnan?
Nálam a memó túltelitődött, 27-28 éves koromig még az arcok megvoltak és tök büszke voltam, hogy legalább arcról beugrik kit honnan ismerek, de ma már az se... Kedvesen mosolygok, bólogatok, próbálok értelmesen válaszolgatni, aztán vagy beugrik vagy elmondják...

Szerintem én vagyok a csúcstartó. Egyszer a Zöld Pardonban rámköszönt egy srác, akit tökre nem tudtam hova tenni. Az öcsém volt. Aznap reggel találkoztunk utoljára (mondjuk napközben levágatta a hosszú haját, de akkor is ciki)

Ez tényleg durva sztori.

Én éppen ellenkezőleg vagyok összerakva. A vevőkör több ezres tétel, higyjétek el nem csak arra hogy mit vásárolt, honnan jött, milyen ültetvénye van, hanem milyen kocsival vagy milyen cipőben volt. A kollégáim csak Google-nak hívnak ilyenkor. Mostanában viszont kezdek öregedni vagy telnek befelé a memróriakártyáim, de ha valakit azonnal nem teszek helyre fejben, akkor képes vagyok órákig-napokig törpölni rajta, hogy ki ő. Amikor viszont megvan, akkor megnyugvással tölt el, hogy még sem vagyok annyira végelgyengülve még.
Nekem a legszebb ilyen sztorim, találkoztam egy nőcivel a cégnél, aki újságíró és mondtam neki, h ismerem valahonnan. Az előtte lévő héten láttam, kocsiban ülve és egy nagyon szuper szoknya volt rajta!!! - az ilyen memória sem mindig jó!!!