Az egész úgy kezdődött, hogy már évek óta filózom álmaim Fényszínházán. Aztán múlt év novemberében hallottam egy idézetet: ha valami célod van, a pénz nem lehet akadály a megvalósításához. Ez úgy egy hónapig rágta bent az agysejteket, aztán eljutottam egy pontra: ebben lehet valami, mert ha jól megnézem, hát egészen a nulláról indulva és többszörösen visszalökdösve sem állok rosszul! Mert a faszkivan az állandó élére rakott garasokból, és hogy mindig történik valami kibaszás amire el kell költeni. Akkor most próbáljuk meg agyból lazábban, másik irányból, kevesebb görccsel. Erre egy hónapon belül szembe jött egy olyan lehetőség, hogy valami brutálisat tudtam fejleszteni. Aztán januárban meg jött a megvilágosodás: az egyik haverom éppen rohadtul ráér, és közönségszervezéssel foglalkozik. Mi a fasz kell még, kupánverés, hogy elinduljak?
És hát igen, közben eljutott a gazdasági helyzet oda, hogy idén a harmadik olyan e-mailt váltom vadidegen megrendelőkkel, akik felajánlják a cserekereskedelmet. Változik a világ, a magyar meg rafinált, évszázadok óta erre vagyunk kényszerítve, egészen ki vagyunk erre már képezve genetikusan a különböző idegen hatalmak módszeres lehúzásainak kikerülésére. Következmény: akik jót tesznek egymással, azok megjegyzik egymást, és előbb-utóbb visszatér a jóság. Néha várni kell, meg legtöbbször a saját faszságaink is hátráltatnak, de hát meg kell tanulni észrevenni a jó dolgokat is, a vérszívókat meg időben lepattintani.
Van most ez a gazdasági hullámvölgy, de azt mondom még mindig, hogy én nem panaszkodom. Persze másként működnek a dolgok, és 5-6 évvel ezelőtt még az egyik kolléga figyelmeztetett rá, hogy többet is szakíthatnék, meg kapjak magamhoz, és csóringerekkel ne foglalkozzak, de van nálam egy réteg, akinek szívesen teszek kedvezményt: akit érdemesnek találok arra. Ennek feltétele természetesen, hogy a kedves megrendelő megfelelő fellépéssel közelítsen, tehát értelmesen adja elő a körülményeit, feltételeit és lehetőségeit, hogy miért akar mit. Ne pedig megjelenjék a karján egy háromszázezres karórájával, miközben a százötvenezerforintos tollát lengetve a szerződés felett megpróbál erőből rögtön 50% lealkudni, vagy esetleg milyen jó reklám nekem ingyé dolgozni: mert akkor bizony bepöccenek, és rákérdezek, hogy mi a fészkes francért szarozunk itt látványosan párezer forinton, miközben ő láthatóan értékeli a minőséget? Hiszen tudja nagyon jól, hogy a minőségnek ára van, nemcsak a tárgyak, hanem a szolgáltatások terén is... ;-)
A fentebb említett kolléga bizony az a fajta volt, amelyik mindig, minden pillanatban kitaposta a lehető legtöbbet a megrendelőjéből, és egy hajszálnyira áll a a rámenősen erőszakostól. Kidumálja az uccsó fillért is a megrendelőjéből: ez mindaddig szép és jó, amíg a pénzt lapátolni tudjuk, de amint kevés lesz belőle a kedves megrendelő háromszor átgondolja még azt is, hogy hová indul keresni valamit. Most nagy a pangás nála és mindenféle fusi melókat elvállal. Nos, az akkori kevéspénzűek megjegyeztek maguknak, és tudják, hogy nem fogom róluk az utolsó gatyát is letépni, ennek egyenes arányú következménye, hogy adogatják tovább a telefonszámomat, és még mindig vannak ügyfeleim. Sőt, jönnek át máshonnan, tehát működik a jóságért jót kapsz. Persze ennek az is erőteljes feltétele, hogy az ember tudja kit kell elküldeni a halál faszára, és kinek kell nemet mondani, meg kit érdemes körbejárni. (Persze a tanulópénz nekem is megvolt ez ügyben... )
Valamikor 5 évvel ezelőtt segítettem egy művészeti performance-ben: elmesélték mit csinálnak, mennyi az összes ktgvetés, és mit szeretnének, erre mennyi van. Elég minimál volt a lézer ktgvetése, de értelmesnek tűnt a dolog, így nekiálltunk a kétszeri produkciónak. Olyan sikere lett a csapat fellépésének, hogy egy harmadikat is kellett csinálni, volt öröm-boldogság. Akkoriban direkt bérelnem kellett nekik egy kék lézert (ma már van saját), és valahogy az égiek is úgy akarták hogy szabad legyen a harmadik napra is az a ritka lézer: lemondta a kolléga megrendelője az aznapi bulit, a gép maradhatott nálam dolgozni. Mindenki örült, de legfőképp a megrendelő, útjaink mindenki megelégedésével váltak széjjel. A Dunán folyt tovább a víz, időnként hallottam a társulatról, hol itt lépnek fel, hol ott, aztán hogy alapítványt csináltak, itt bütykölnek, ott mókolnak, valahogy azért szem előtt maradtak. Nem különösebben figyeltem rájuk, de mindig jött róluk valami hír, szép csöndben fejlődtek. Aztán mostanában az alapítványuk teljesen begerjedt, és megcsípték a Corvin üres 3. emeletét. A Trafó körüli támogatási és költségvetési vita miatt felszívták magukat, és eldöntötték: csinálnak egy olyan művészeti inkubátorházat, ahol az államtól függetlenül, de alapítványi keretek között működhetnek. Így kiírtak egy pályázatot: akik életképes alkalmazott művészetekkel foglalkoznak, igen költséghatékony bérleti díjért pályázhat műhelyekre az említett helyen. A feltétel visszaköszönt: életképesnek és jónak kell lennie a tevékenységnek. Megkerestek, érdekel-e, pályázzak már, ők nagyon örülnének nekem. Az alapötlet nagyon tetszik: színház, előadóterek, műhelyek, egy helyen: dizájnerek, díszletesek, festők, táncosok, videódizájnerek, zenevágók és ki tudja még mi egy kupacban: hát valami brutálisan jó, hogy kimegyek a szobából, és nem kell szaladgálnom a kollégák után: ott a próbatermük, a kreatív stúdiójuk. Nekem meg a Fényszínházhoz pont ez kéne... Az égiek is akarják!
Megpályáztam,enyém a kis 23 nm-es stúdió. Plusz még egy feltétel: magadnak kell kialakítanod és beszerelned. Hát hogy a viharba ne! A hely végtelenül kreatív: minden a lehető legköltséghatékonyabb: a leszedett régi áruházi álmennyezetből vannak az elválasztófalak, a környékben lévő építkezési maradékok kerülnek felhasználásra, minimálköltségvetésből: apránként, lépésenként, minden. Lesz egy kert is a fedett udvar alatt, már futnak fel a babok.
A Blahán a Corvin 3. emeletén most mindenki farigcsálja a stúdióját. Tologatjuk a létrát egymásnak, csereberélgetjük a szerszámokat, a kapitalista maximál tempóhoz mérten lassan de haladunk. A fenntartható fejlődés ütemében farigcsáljuk az alkotókuckókat. Mindenki amikor ráér, csinosít egyet a kuckóján.
Jó tettért jót várj.
www.muszi.org
És hát igen, közben eljutott a gazdasági helyzet oda, hogy idén a harmadik olyan e-mailt váltom vadidegen megrendelőkkel, akik felajánlják a cserekereskedelmet. Változik a világ, a magyar meg rafinált, évszázadok óta erre vagyunk kényszerítve, egészen ki vagyunk erre már képezve genetikusan a különböző idegen hatalmak módszeres lehúzásainak kikerülésére. Következmény: akik jót tesznek egymással, azok megjegyzik egymást, és előbb-utóbb visszatér a jóság. Néha várni kell, meg legtöbbször a saját faszságaink is hátráltatnak, de hát meg kell tanulni észrevenni a jó dolgokat is, a vérszívókat meg időben lepattintani.
Van most ez a gazdasági hullámvölgy, de azt mondom még mindig, hogy én nem panaszkodom. Persze másként működnek a dolgok, és 5-6 évvel ezelőtt még az egyik kolléga figyelmeztetett rá, hogy többet is szakíthatnék, meg kapjak magamhoz, és csóringerekkel ne foglalkozzak, de van nálam egy réteg, akinek szívesen teszek kedvezményt: akit érdemesnek találok arra. Ennek feltétele természetesen, hogy a kedves megrendelő megfelelő fellépéssel közelítsen, tehát értelmesen adja elő a körülményeit, feltételeit és lehetőségeit, hogy miért akar mit. Ne pedig megjelenjék a karján egy háromszázezres karórájával, miközben a százötvenezerforintos tollát lengetve a szerződés felett megpróbál erőből rögtön 50% lealkudni, vagy esetleg milyen jó reklám nekem ingyé dolgozni: mert akkor bizony bepöccenek, és rákérdezek, hogy mi a fészkes francért szarozunk itt látványosan párezer forinton, miközben ő láthatóan értékeli a minőséget? Hiszen tudja nagyon jól, hogy a minőségnek ára van, nemcsak a tárgyak, hanem a szolgáltatások terén is... ;-)
A fentebb említett kolléga bizony az a fajta volt, amelyik mindig, minden pillanatban kitaposta a lehető legtöbbet a megrendelőjéből, és egy hajszálnyira áll a a rámenősen erőszakostól. Kidumálja az uccsó fillért is a megrendelőjéből: ez mindaddig szép és jó, amíg a pénzt lapátolni tudjuk, de amint kevés lesz belőle a kedves megrendelő háromszor átgondolja még azt is, hogy hová indul keresni valamit. Most nagy a pangás nála és mindenféle fusi melókat elvállal. Nos, az akkori kevéspénzűek megjegyeztek maguknak, és tudják, hogy nem fogom róluk az utolsó gatyát is letépni, ennek egyenes arányú következménye, hogy adogatják tovább a telefonszámomat, és még mindig vannak ügyfeleim. Sőt, jönnek át máshonnan, tehát működik a jóságért jót kapsz. Persze ennek az is erőteljes feltétele, hogy az ember tudja kit kell elküldeni a halál faszára, és kinek kell nemet mondani, meg kit érdemes körbejárni. (Persze a tanulópénz nekem is megvolt ez ügyben... )
Valamikor 5 évvel ezelőtt segítettem egy művészeti performance-ben: elmesélték mit csinálnak, mennyi az összes ktgvetés, és mit szeretnének, erre mennyi van. Elég minimál volt a lézer ktgvetése, de értelmesnek tűnt a dolog, így nekiálltunk a kétszeri produkciónak. Olyan sikere lett a csapat fellépésének, hogy egy harmadikat is kellett csinálni, volt öröm-boldogság. Akkoriban direkt bérelnem kellett nekik egy kék lézert (ma már van saját), és valahogy az égiek is úgy akarták hogy szabad legyen a harmadik napra is az a ritka lézer: lemondta a kolléga megrendelője az aznapi bulit, a gép maradhatott nálam dolgozni. Mindenki örült, de legfőképp a megrendelő, útjaink mindenki megelégedésével váltak széjjel. A Dunán folyt tovább a víz, időnként hallottam a társulatról, hol itt lépnek fel, hol ott, aztán hogy alapítványt csináltak, itt bütykölnek, ott mókolnak, valahogy azért szem előtt maradtak. Nem különösebben figyeltem rájuk, de mindig jött róluk valami hír, szép csöndben fejlődtek. Aztán mostanában az alapítványuk teljesen begerjedt, és megcsípték a Corvin üres 3. emeletét. A Trafó körüli támogatási és költségvetési vita miatt felszívták magukat, és eldöntötték: csinálnak egy olyan művészeti inkubátorházat, ahol az államtól függetlenül, de alapítványi keretek között működhetnek. Így kiírtak egy pályázatot: akik életképes alkalmazott művészetekkel foglalkoznak, igen költséghatékony bérleti díjért pályázhat műhelyekre az említett helyen. A feltétel visszaköszönt: életképesnek és jónak kell lennie a tevékenységnek. Megkerestek, érdekel-e, pályázzak már, ők nagyon örülnének nekem. Az alapötlet nagyon tetszik: színház, előadóterek, műhelyek, egy helyen: dizájnerek, díszletesek, festők, táncosok, videódizájnerek, zenevágók és ki tudja még mi egy kupacban: hát valami brutálisan jó, hogy kimegyek a szobából, és nem kell szaladgálnom a kollégák után: ott a próbatermük, a kreatív stúdiójuk. Nekem meg a Fényszínházhoz pont ez kéne... Az égiek is akarják!
Megpályáztam,enyém a kis 23 nm-es stúdió. Plusz még egy feltétel: magadnak kell kialakítanod és beszerelned. Hát hogy a viharba ne! A hely végtelenül kreatív: minden a lehető legköltséghatékonyabb: a leszedett régi áruházi álmennyezetből vannak az elválasztófalak, a környékben lévő építkezési maradékok kerülnek felhasználásra, minimálköltségvetésből: apránként, lépésenként, minden. Lesz egy kert is a fedett udvar alatt, már futnak fel a babok. A Blahán a Corvin 3. emeletén most mindenki farigcsálja a stúdióját. Tologatjuk a létrát egymásnak, csereberélgetjük a szerszámokat, a kapitalista maximál tempóhoz mérten lassan de haladunk. A fenntartható fejlődés ütemében farigcsáljuk az alkotókuckókat. Mindenki amikor ráér, csinosít egyet a kuckóján.
Jó tettért jót várj.
www.muszi.org
