Mondják: Isten nem ver kővel, csak mennykővel.
Meg hogy a szerelmet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el.
No és amikor ez a kettő kombinálódik, akkor lesz a nagybazmeg. Akit a privát részletek nem érdekelnek, lapozzék/kattintsék máshová.
Szóval volt nekem egy majd 7 évig tartó kapcsolatom (még egy közhely), ezer éve, aztán beleuntam a minduntalan oktalan hajtásba, és egyik nap megunva a tendenciát, a felrobbanó vita hevében kapott pofontól szó szerint falhoz vágtam a bolognai spagettit (szószostul), és leléptem. Benne volt a két munkahely, a főiskola és plusz fusi melók összes kínja, meg az hogy a háztartás állandóan a nyakamba volt hagyva, hiába beszéltük meg, hogy kell majd a segítség és nehéz lesz: elment ő is egy felsőfokú tanfolyamra inkább, bár ő csak egy melóhelyen nyomta. Nem lett segítség, de az új lapostévé (utálok tévézni) a legfrissebb letölthető játék és film, valamint egyéb fogyasztói hívságok mindennél fontosabbak voltak, úgyhogy a sokáig maszatolt szarosbili hát igen, egyszer csak felrobbant, és elég csúnyán. Nyaralás egyszer volt a hét év alatt, az is pokollá vált, mert megint kúúúrva nagyot akartunk kurva kicsiből, oszt a pók feszített volna a lucernásban, csak a lucerna kibszottul hiányzott.
A cirkusz napján aztán a melóhelyemen aludtam, és elkezdődött a kálvária: végül is egy hét múlva lett albim az egyik kolléga anyagi segítségével, majd egy hónap múlva kiderült, hogy miafasznak adjak ennek még egy esélyt, ha a lánykérés is úgy zajlik, hogy odahív, majd az egeret elengedve, ő a pc előtt ülve (én állva) felteszi a nagy kérdést. Nekem meg ettől erős gyomorgörcsöm, magamban mocskos nagy káromkodhatnék és úgy általában erőteljesen világnakszaladhatnékom támadt. Kulturáltan mondtam: hátőőőő.... végül: neeeeem. Vérigsértődés, énhálátlanrohadékpedigőmindentmegtesz. A maga módján tuti, csak nem biztos, hogy az kell. A látszat kevés.
Nos, a ki mit tett hozzá a 7 évhez (nulláról közösen berendezett kecó) vitája gyakorlatilag azzal végződött, hogy ott maradt a két robogó, az Omega, a ruháim nagy része, az összes háztartásicumó, a hűtőszekrény amit anyám vett, a mosógép, a komplett berendezett kecó, a galéria amit a Nagyim finanszírozott, és nálam maradt mindaz, amit aznap este mérgemben magamhoz vettem: a fotós táska, és a számítógép, monitor, egér, klaviatúra nélkül. Ezek után még felhívott a cukifiú, hogy mikor viszem vissza neki a nevemen lévő akkor még 24 éves Micrát, mondtam hogy majd miután rendezte az előbb felsoroltakat, kezdje talán a Nagyimmal. Megsértődve levágta a telefont, majd eltelt néhány hét, és az albérlet előtt cigányként óbégatva megjelent egy nájlonszatyor ezer éve nem használt háztartási kacattal, az óbégatás lényege meg a rohadékpénzéhestakarodjálsoselássalakgyűlöllektehálátlan témakör volt. Mondtam oké, de ez az én albim, tehát te indulsz most szépen hazafelé, vagy rendőrt hívok, mert zaklatsz. Azonnal eltűnt.
Persze a lakótársnőm elcsípte a bulit, utána csak csóválta a fejét, hogy jobb is hogy ettől megszabadultál, pedig ő nem is tudta, hogy mi minden maradt ott. Csak egyszerűen nem volt neki szimpatikus a lény.
Hát, szarul esett. Gyakorlatilag újra kellett kezdeni a nulláról. Érzelmileg és anyagilag is. De nem bántam meg! Olyanoktól kaptam akkoriban segítséget, akikre álmomban sem gondoltam. Ezek az emberek adták vissza a hitemet abban, hogy igenis létezik az emberi jóság és a jóindulat. Csak oda kell tudni figyelni rá, nem egyvalakire betegen fókuszálni, aki állandóan szívja el az energiád : tökmindegy hogyan, hogy állandóan fesztiválozik valamiért, vagy csak úgy nyomja a csöndes presszúrát, hogy mi kéne még az ő boldogságához.... Te úgyse tudod neki megadni, csak ha ő rendbe kerül Önmagával. Persze hibás voltam én is egy csomó mindenben, együtt hoztuk ezt össze, de ha egy ember akarja csak másként csinálni és a másik csak beszél róla, az bizony kevés. Holtig tanulunk, sose lesz vége. Anyám válasza a szitura: ide ne gyere, menjél vissza, neked ott az otthonod. A Nagyanyádhoz se menjél, mert akkor meg rátok gyújtom. Nem először vette elő ezt a megoldást... Na azóta nem kellett neki, szigorúan ügyelek erre.
A kollégám segített, hogy az albit ki tudjam venni (úgy adta, hogy odatette elém a pénzt amikor épp összeroskadva ültem a melóhelyi gép előtt, azzal a dumával: majd visszaadod amikor rendbe jöttél anyagilag, nekem ez most nem hiányzik), a környezetemben hirtelen megjelent egy csomó jó ember, akik segítettek. Nem ezért vagy azért, hanem mert látták, hogy kell a segítség. Nem nyafogtam és nem kunyeráltam, csak mindig elkezdték kérdezni, hogy állsz most, mik a terveid, hogyan tovább, megvan már ez, vagy az amit kerestél: és ha mondtam, hogy most majd tervezek egy mikrót mert nem tudok kaját melegíteni a nullkomfortos albiban, találtak valahol a környezetükben egy épp nem kellő használtat. Bőgtem, és hálásan megköszöntem. Meg kell tanulni elfogadni is, az elején annyira szégyelltem. Valahogy aztán kisímultak a dolgok, és csak úgy jöttek a lehetőségek, a munkákban is, a jó szándék pedig úgy vett körbe mint valami puha párna. Olyan két-három hónapig nehéz volt esténként, hogy nem volt kihez szólni, de aztán tudtam venni könyveket, és végre úgy aludtam el, hogy nem a géppisztolyropogást és sorozatos atomvillanást, a percenkénti 15 friss hulla halálhörgését hallottam a frissen décézett baromságok közül, hanem ott raktam le a könyvet, ahol épp jólesett a lelkemnek. Vagy este elmentünk a főiskolás haverokkal valamerre és dumáltunk egy jót két málnaszörp között: azelőtt nagyon emberek közé se mászkáltam, mert őfelsége nem a kimozdulós típus volt, és ha egyedül mentem valahová, utána hallgathattam a féltékenységi jeleneteket). Szóval ismét kinyílt a világ, és szép lassan visszakaptam a hitem. Fél év múlva már jól éreztem magam, mondták kivirultam. Persze még akkor is nehéz volt, de másként álltak már az idegsejtek az agyamban és másként néztem a világot. Talán érdekességként megemlíthetem, hogy a hullámvölgyek között mindig egy-egy ember segítőkészsége lendített tovább. Nem szervezet, nem szekta, és nem társaság vagy közösség. Mindig egy-egy emberkék segítettek, ha mással nem, hát néhány jó szóval, vagy hogy meghallgattak. A lakótársnőm elővett, hogy kéne rám néhány női ruha is, igazán összekaphatnám magam: mutatott olcsó ruhás helyeket, rábeszélt néhány feszesebb topra, kidobatta velem a szakadék kockásingeimet és egyéb szürke zsákszerkókat. Szóval nemcsak belül, hanem kívül is helyre raktak, sokan és nagyon sok mindennel segítettek, még a pici gesztusok is sokat segítettek akkoriban. Amikor mufurc pofával ülsz a 180 fős előadóban ükásként és meg vagy győződve, hogy az egész világ ellened van, eléggé kibillent amikor a melletted ülő vadidegen komos megkínál a kedvenc duplacsokis pilótakekszeddel amit épp nincs pénzed megvenni, mert épp választanod kellett hogy a tandíjon operáljál még kisebb részletet valahogy a TO-n, vagy az albi befizetésével operáljál a tulajjal... Szóval ha olyankor valaki az arcodba vigyorog, hogy te savanyú búvalbaszott picsa, nesze, itt van valami jó kis harapnivaló, azt illik fejbekólintásként értékelni.
A végső győzelem abban az évben a társadalomstatisztika volt, akkor tudatosult bennem, hogy igenis nekem is sikerülhet amit elhatározok, és mindegy honnan jöttem: végül igazgatói engedéllyel vettem fel abban az évben, és az utolsó lehetőségem volt levizsgázni belőle, vagy a negyedik évben elbukom az egész főiskolát. Elmentem korrepetálni, összeültünk a többiekkel, és vagy két-három hétig masszívan, minden nap a rohadék statisztikát nyúztam. Nagyon nagy mumus volt, az utolsó nagy mumus. A vizsga után két nappal félve hívtam fel a TO-t, ahol lazán közölték: 4-es. A negyedszer felvett tárgyból, mindig +két UV-val állandóan 1-es voltam.... Két napig a menyországban jártam, és ha ma is belegondolok, az államvizsga után nem éreztem akkora örömet, mint ennek a négyesnek
No ekkor már éreztem, hogy jó a csapásirány, és jól döntöttem.
Aztán folyt tovább a víz a Dunán, a hírek meg jönnek mennek: az ex másfél évvel utánam feleségül vett egy csajt, rögtön baba, lakáshitel, autóhitel. A lánynak nem volt valami jó híre: röviden csak olyan kúrógépnek becézte a közös ismeretségi kör, aki se nem okos, se nem szép, de legalább trampli. Ez egy kicsit birizgálta ugyan az önérzetem, fene a rohadékját, jó ennek akárki. Végül csak feltúrtam az iwiwet, hogy megnézzem az utódom, és a leírásoknak külsőleg maximálisan megfelelt, majd bosszankodtam egy kanyart, aztán továbbléptem az ügyön.
Aztán most ledöbbentem. Eltelt már jó pár év, elég ritkán jut eszembe, és már nem is rágódok a mi lehetett volna ha c. témakörön. Sőt, ha jól belegondolok, nem is volt nagy baj, hogy nem volt annyi kacatom, úgyse tudtam volna hová tenni a dolgokat, mert az elején bizony csak szobát tudtam albiként bérelni... ez volt, túl kell lépni rajta, már úgyse számít.
Aztán most összefutottam egy közelebbi ismerőssel, aki érdekes módon a főzési témákról beszélgetve (neeem, nem a repülő bolognait elemeztük), egyszer csak elkottyintotta magát: hogy a te exed milyen hülye, képzeld az épp válik, és a csaj azóta se tanult meg főzni, hogy a gyerek megvan... mekkora egy hülye, hogy hagyott elmenni, aztán meg dacból elvette ezt alkesz banyát. Hirtelen nem tudtam összekötni a lábastipusokat és az ex ismeretlen alkesz banyáját, csak néztem ki a fejemből kérdően. A kérdő tekintet pedig részletes leírást generált: a feleség nem tud főzni, felvették a lakáshitelt, hogy anyósék udvarán építsenek házat, a lakás és a autóhitel svájcifrankos, épp válnak, a gyereket nem tudja vinni mert még 3 év alatt van és a jog anyának ítéli, a kecó tuti marad, mert anyós telkén van, de ha viszi a hitelt, és lerak 6 M-t az asztalra, akkor persze szabad őfelsége, és elhúzhat a büdös bélbe. Tetejében a csaj masszív alkesz. Anyóssal vedelnek versenyt. Egy telken, igazán szép lehet az az élet...
Húbazmeeeeg....ez kikapta.
Én hülye, már majdnem sajnálom a nyomorultat.
Meg hogy a szerelmet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el.
No és amikor ez a kettő kombinálódik, akkor lesz a nagybazmeg. Akit a privát részletek nem érdekelnek, lapozzék/kattintsék máshová.
Szóval volt nekem egy majd 7 évig tartó kapcsolatom (még egy közhely), ezer éve, aztán beleuntam a minduntalan oktalan hajtásba, és egyik nap megunva a tendenciát, a felrobbanó vita hevében kapott pofontól szó szerint falhoz vágtam a bolognai spagettit (szószostul), és leléptem. Benne volt a két munkahely, a főiskola és plusz fusi melók összes kínja, meg az hogy a háztartás állandóan a nyakamba volt hagyva, hiába beszéltük meg, hogy kell majd a segítség és nehéz lesz: elment ő is egy felsőfokú tanfolyamra inkább, bár ő csak egy melóhelyen nyomta. Nem lett segítség, de az új lapostévé (utálok tévézni) a legfrissebb letölthető játék és film, valamint egyéb fogyasztói hívságok mindennél fontosabbak voltak, úgyhogy a sokáig maszatolt szarosbili hát igen, egyszer csak felrobbant, és elég csúnyán. Nyaralás egyszer volt a hét év alatt, az is pokollá vált, mert megint kúúúrva nagyot akartunk kurva kicsiből, oszt a pók feszített volna a lucernásban, csak a lucerna kibszottul hiányzott.
A cirkusz napján aztán a melóhelyemen aludtam, és elkezdődött a kálvária: végül is egy hét múlva lett albim az egyik kolléga anyagi segítségével, majd egy hónap múlva kiderült, hogy miafasznak adjak ennek még egy esélyt, ha a lánykérés is úgy zajlik, hogy odahív, majd az egeret elengedve, ő a pc előtt ülve (én állva) felteszi a nagy kérdést. Nekem meg ettől erős gyomorgörcsöm, magamban mocskos nagy káromkodhatnék és úgy általában erőteljesen világnakszaladhatnékom támadt. Kulturáltan mondtam: hátőőőő.... végül: neeeeem. Vérigsértődés, énhálátlanrohadékpedigőmindentmegtesz. A maga módján tuti, csak nem biztos, hogy az kell. A látszat kevés.
Nos, a ki mit tett hozzá a 7 évhez (nulláról közösen berendezett kecó) vitája gyakorlatilag azzal végződött, hogy ott maradt a két robogó, az Omega, a ruháim nagy része, az összes háztartásicumó, a hűtőszekrény amit anyám vett, a mosógép, a komplett berendezett kecó, a galéria amit a Nagyim finanszírozott, és nálam maradt mindaz, amit aznap este mérgemben magamhoz vettem: a fotós táska, és a számítógép, monitor, egér, klaviatúra nélkül. Ezek után még felhívott a cukifiú, hogy mikor viszem vissza neki a nevemen lévő akkor még 24 éves Micrát, mondtam hogy majd miután rendezte az előbb felsoroltakat, kezdje talán a Nagyimmal. Megsértődve levágta a telefont, majd eltelt néhány hét, és az albérlet előtt cigányként óbégatva megjelent egy nájlonszatyor ezer éve nem használt háztartási kacattal, az óbégatás lényege meg a rohadékpénzéhestakarodjálsoselássalakgyűlöllektehálátlan témakör volt. Mondtam oké, de ez az én albim, tehát te indulsz most szépen hazafelé, vagy rendőrt hívok, mert zaklatsz. Azonnal eltűnt.
Persze a lakótársnőm elcsípte a bulit, utána csak csóválta a fejét, hogy jobb is hogy ettől megszabadultál, pedig ő nem is tudta, hogy mi minden maradt ott. Csak egyszerűen nem volt neki szimpatikus a lény.
Hát, szarul esett. Gyakorlatilag újra kellett kezdeni a nulláról. Érzelmileg és anyagilag is. De nem bántam meg! Olyanoktól kaptam akkoriban segítséget, akikre álmomban sem gondoltam. Ezek az emberek adták vissza a hitemet abban, hogy igenis létezik az emberi jóság és a jóindulat. Csak oda kell tudni figyelni rá, nem egyvalakire betegen fókuszálni, aki állandóan szívja el az energiád : tökmindegy hogyan, hogy állandóan fesztiválozik valamiért, vagy csak úgy nyomja a csöndes presszúrát, hogy mi kéne még az ő boldogságához.... Te úgyse tudod neki megadni, csak ha ő rendbe kerül Önmagával. Persze hibás voltam én is egy csomó mindenben, együtt hoztuk ezt össze, de ha egy ember akarja csak másként csinálni és a másik csak beszél róla, az bizony kevés. Holtig tanulunk, sose lesz vége. Anyám válasza a szitura: ide ne gyere, menjél vissza, neked ott az otthonod. A Nagyanyádhoz se menjél, mert akkor meg rátok gyújtom. Nem először vette elő ezt a megoldást... Na azóta nem kellett neki, szigorúan ügyelek erre.
A kollégám segített, hogy az albit ki tudjam venni (úgy adta, hogy odatette elém a pénzt amikor épp összeroskadva ültem a melóhelyi gép előtt, azzal a dumával: majd visszaadod amikor rendbe jöttél anyagilag, nekem ez most nem hiányzik), a környezetemben hirtelen megjelent egy csomó jó ember, akik segítettek. Nem ezért vagy azért, hanem mert látták, hogy kell a segítség. Nem nyafogtam és nem kunyeráltam, csak mindig elkezdték kérdezni, hogy állsz most, mik a terveid, hogyan tovább, megvan már ez, vagy az amit kerestél: és ha mondtam, hogy most majd tervezek egy mikrót mert nem tudok kaját melegíteni a nullkomfortos albiban, találtak valahol a környezetükben egy épp nem kellő használtat. Bőgtem, és hálásan megköszöntem. Meg kell tanulni elfogadni is, az elején annyira szégyelltem. Valahogy aztán kisímultak a dolgok, és csak úgy jöttek a lehetőségek, a munkákban is, a jó szándék pedig úgy vett körbe mint valami puha párna. Olyan két-három hónapig nehéz volt esténként, hogy nem volt kihez szólni, de aztán tudtam venni könyveket, és végre úgy aludtam el, hogy nem a géppisztolyropogást és sorozatos atomvillanást, a percenkénti 15 friss hulla halálhörgését hallottam a frissen décézett baromságok közül, hanem ott raktam le a könyvet, ahol épp jólesett a lelkemnek. Vagy este elmentünk a főiskolás haverokkal valamerre és dumáltunk egy jót két málnaszörp között: azelőtt nagyon emberek közé se mászkáltam, mert őfelsége nem a kimozdulós típus volt, és ha egyedül mentem valahová, utána hallgathattam a féltékenységi jeleneteket). Szóval ismét kinyílt a világ, és szép lassan visszakaptam a hitem. Fél év múlva már jól éreztem magam, mondták kivirultam. Persze még akkor is nehéz volt, de másként álltak már az idegsejtek az agyamban és másként néztem a világot. Talán érdekességként megemlíthetem, hogy a hullámvölgyek között mindig egy-egy ember segítőkészsége lendített tovább. Nem szervezet, nem szekta, és nem társaság vagy közösség. Mindig egy-egy emberkék segítettek, ha mással nem, hát néhány jó szóval, vagy hogy meghallgattak. A lakótársnőm elővett, hogy kéne rám néhány női ruha is, igazán összekaphatnám magam: mutatott olcsó ruhás helyeket, rábeszélt néhány feszesebb topra, kidobatta velem a szakadék kockásingeimet és egyéb szürke zsákszerkókat. Szóval nemcsak belül, hanem kívül is helyre raktak, sokan és nagyon sok mindennel segítettek, még a pici gesztusok is sokat segítettek akkoriban. Amikor mufurc pofával ülsz a 180 fős előadóban ükásként és meg vagy győződve, hogy az egész világ ellened van, eléggé kibillent amikor a melletted ülő vadidegen komos megkínál a kedvenc duplacsokis pilótakekszeddel amit épp nincs pénzed megvenni, mert épp választanod kellett hogy a tandíjon operáljál még kisebb részletet valahogy a TO-n, vagy az albi befizetésével operáljál a tulajjal... Szóval ha olyankor valaki az arcodba vigyorog, hogy te savanyú búvalbaszott picsa, nesze, itt van valami jó kis harapnivaló, azt illik fejbekólintásként értékelni.
A végső győzelem abban az évben a társadalomstatisztika volt, akkor tudatosult bennem, hogy igenis nekem is sikerülhet amit elhatározok, és mindegy honnan jöttem: végül igazgatói engedéllyel vettem fel abban az évben, és az utolsó lehetőségem volt levizsgázni belőle, vagy a negyedik évben elbukom az egész főiskolát. Elmentem korrepetálni, összeültünk a többiekkel, és vagy két-három hétig masszívan, minden nap a rohadék statisztikát nyúztam. Nagyon nagy mumus volt, az utolsó nagy mumus. A vizsga után két nappal félve hívtam fel a TO-t, ahol lazán közölték: 4-es. A negyedszer felvett tárgyból, mindig +két UV-val állandóan 1-es voltam.... Két napig a menyországban jártam, és ha ma is belegondolok, az államvizsga után nem éreztem akkora örömet, mint ennek a négyesnek
No ekkor már éreztem, hogy jó a csapásirány, és jól döntöttem.Aztán folyt tovább a víz a Dunán, a hírek meg jönnek mennek: az ex másfél évvel utánam feleségül vett egy csajt, rögtön baba, lakáshitel, autóhitel. A lánynak nem volt valami jó híre: röviden csak olyan kúrógépnek becézte a közös ismeretségi kör, aki se nem okos, se nem szép, de legalább trampli. Ez egy kicsit birizgálta ugyan az önérzetem, fene a rohadékját, jó ennek akárki. Végül csak feltúrtam az iwiwet, hogy megnézzem az utódom, és a leírásoknak külsőleg maximálisan megfelelt, majd bosszankodtam egy kanyart, aztán továbbléptem az ügyön.
Aztán most ledöbbentem. Eltelt már jó pár év, elég ritkán jut eszembe, és már nem is rágódok a mi lehetett volna ha c. témakörön. Sőt, ha jól belegondolok, nem is volt nagy baj, hogy nem volt annyi kacatom, úgyse tudtam volna hová tenni a dolgokat, mert az elején bizony csak szobát tudtam albiként bérelni... ez volt, túl kell lépni rajta, már úgyse számít.
Aztán most összefutottam egy közelebbi ismerőssel, aki érdekes módon a főzési témákról beszélgetve (neeem, nem a repülő bolognait elemeztük), egyszer csak elkottyintotta magát: hogy a te exed milyen hülye, képzeld az épp válik, és a csaj azóta se tanult meg főzni, hogy a gyerek megvan... mekkora egy hülye, hogy hagyott elmenni, aztán meg dacból elvette ezt alkesz banyát. Hirtelen nem tudtam összekötni a lábastipusokat és az ex ismeretlen alkesz banyáját, csak néztem ki a fejemből kérdően. A kérdő tekintet pedig részletes leírást generált: a feleség nem tud főzni, felvették a lakáshitelt, hogy anyósék udvarán építsenek házat, a lakás és a autóhitel svájcifrankos, épp válnak, a gyereket nem tudja vinni mert még 3 év alatt van és a jog anyának ítéli, a kecó tuti marad, mert anyós telkén van, de ha viszi a hitelt, és lerak 6 M-t az asztalra, akkor persze szabad őfelsége, és elhúzhat a büdös bélbe. Tetejében a csaj masszív alkesz. Anyóssal vedelnek versenyt. Egy telken, igazán szép lehet az az élet...
Húbazmeeeeg....ez kikapta.
Én hülye, már majdnem sajnálom a nyomorultat.
