Ha az embernek motorja van, akkor a legegyszerűbb napi feladatban is képes kihívást látni. Például eddig Vecsésre jártunk bevásárolni, most már az is túl közel van, szóval este elindultunk elintézni a húsvéti bevásárlást, no meg az új túranadrágot is tesztelni kell menet közben (a teszt egyébként nem volt túl sikeres, elég kényelmetlen ez a vacak.)
Odafelé minden rendben is volt, azt az apróságot leszámítva talán, hogy szeressük az endurót, de úttalan kátyús utakon, közvilágítás nélkül, ahol az autók százzal jönnek (és világítanak) szembe, szerintem mazochizmus, de azért ki lehetett bírni.
Az izgalmak visszafelé kezdődtek. Én nem tudom, hogy vagyunk ilyen zseniálisak nemtávirattal, de ha ketten megyünk el motorozni, az fix, hogy elhagyjuk egymást. Hármasban már nincs ilyen gond, lehet, hogy ez valami Freudi dolog?
Szóval kijöttünk az áruházból, már a parkolóban elvesztettük egymást(?), de aztán megtaláltuk, aztán megint elvesztettük a körforgalomban, de annyira, hogy a felvezető motor nélkül kimentem a (szerintem) helyes lehajtón és hipp-hopp az autópályán leltem magam, ahol százzal mentem ki tudja, merre. Benzin volt elég, gondoltam majd csak hazakeveredek valahogy, de azért némiképp aggasztott, hogy szemből iszonyatosan vakuztak az ég aljánál. Sötétben eltévedni az autópályán egy dolog, de sötétben és viharban eltévedni az autópályán az már egy kicsit ijesztő. Mákomra szembejött egy szép, nagy Budapest tábla, és idővel lehajtó is volt hozzá, szóval mire nemtávirat harmadszor kapott szívrohamot, én már Rákoskeresztúron ácsorogtam és próbáltam kesztyűben előkaparni a telefonomat.
Velem mindig történik valami
(Ja, és ha valakit érdekel: kezdek halálosan szerelmes lenni. A motoromba. Igazság szerint mások is kezdenek beleszeretni.
Az már biztos, hogy lány, csak még nem tudom, hogy hívják )
Odafelé minden rendben is volt, azt az apróságot leszámítva talán, hogy szeressük az endurót, de úttalan kátyús utakon, közvilágítás nélkül, ahol az autók százzal jönnek (és világítanak) szembe, szerintem mazochizmus, de azért ki lehetett bírni.
Az izgalmak visszafelé kezdődtek. Én nem tudom, hogy vagyunk ilyen zseniálisak nemtávirattal, de ha ketten megyünk el motorozni, az fix, hogy elhagyjuk egymást. Hármasban már nincs ilyen gond, lehet, hogy ez valami Freudi dolog?
Szóval kijöttünk az áruházból, már a parkolóban elvesztettük egymást(?), de aztán megtaláltuk, aztán megint elvesztettük a körforgalomban, de annyira, hogy a felvezető motor nélkül kimentem a (szerintem) helyes lehajtón és hipp-hopp az autópályán leltem magam, ahol százzal mentem ki tudja, merre. Benzin volt elég, gondoltam majd csak hazakeveredek valahogy, de azért némiképp aggasztott, hogy szemből iszonyatosan vakuztak az ég aljánál. Sötétben eltévedni az autópályán egy dolog, de sötétben és viharban eltévedni az autópályán az már egy kicsit ijesztő. Mákomra szembejött egy szép, nagy Budapest tábla, és idővel lehajtó is volt hozzá, szóval mire nemtávirat harmadszor kapott szívrohamot, én már Rákoskeresztúron ácsorogtam és próbáltam kesztyűben előkaparni a telefonomat.
Velem mindig történik valami
(Ja, és ha valakit érdekel: kezdek halálosan szerelmes lenni. A motoromba. Igazság szerint mások is kezdenek beleszeretni.
Az már biztos, hogy lány, csak még nem tudom, hogy hívják
)
