Azt sajnálom legjobban, hogy nem nekem jutott eszembe ez a romantikus gondoltat a mesetélről. Pedig az a tél tényleg emlékezetes volt, ahogy valószínűleg a többieknek is a korosztályomban. Most, ahogy a karamellesre édesedő sütőtök illata lengi be a lakást, miközben kinn már öt centis a szűz hó, jó visszagondolni erre.
A legnagyobb élmény az volt, amikor 1987 januárjában leesett a nagy hó, ami az egész országot megbénította, és én - mivel szigorú nevelésben részesültem, tehát nem maradhattam ki a suliból egy napra sem, nem foghattam a cudar időjárásra - reggel együtt indultam el otthonról Apámmal. Mindketten Kőbányára mentünk, ő a Philaxiába, én meg a Szent László Gimnáziumba.
Térdig érő hóban gyalogoltunk el a tízemeletes panelházunktól a 32-es busz Mogyoródi úti megállójáig, ahol a következő busz beérkezése után rájöttünk, hogy esélytelen felpaszírozni rá magunkat, hiszen az emberek fürtökben lógtak az ajtókban. Nem volt mit tenni, be kellett érni időre, úgyhogy nekivágtunk gyalog a Nagy Lajos Király útnak.
Ahogy Winkler is írta, úgy éreztük magunkat, mint Jack London Klondike-ban. Gyalogoltunk a térdig érő hóban az egy lábfejnyi szélességűre kitaposott ösvényen a többi aranyásóval a süvítő szélben és hóviharban. (Gondolom a Delta főcím mindenkinek megvan...)
Amúgy a zord telekhez hozzá voltam szokva, hiszen 1975-77 között családunk kiküldetésben volt Mongóliában, ahol nem ritka a mínusz negyven fok sem télen, majd nyáron plusszban csaknem ugyanaz. Apám, aki akkor még csak huszas évei elején járt, és maga is az alaszkai aranyásók történetein nem nőtt fel soha, kimondottan élvezte a lékhorgászást irhabundában és usánkában, mi gyerekek pedig a korcsolyázást a Tol folyó befagyott jegén. Szóval a minusz tíz fok és a vízszintes hóesés nekünk meg sem kottyant.
Az Őrs vezér téren sikerült fognunk egy buszt, amire fel is fértünk. Valószínűleg az utasok többsége innen metróval folytatta az utat. Nekünk meg hátra volt még 3-4 megállónyi csúszkálás a csuklós busszal a havas-jeges Fehér út nyomvájúiban.
A suliba érkezve alig lézengtünk páran, és csak ott tudtuk meg, hogy a tanítás elmarad. Lévén a gimnáziumba sokan jártak a Budapesthez közeli Maglódról, Gyömrőről és még ki tudja honnan, a "vidékiek" el sem indultak. Egy kamasznak meg mi okozhat a rendkívüli (rendkívül szép, kalandos és havas) időjárásnál nagyobb örömet, mint ha a tanítás egy hétig elmarad.
Te mit csináltál 1987-ben a nagy havazás alatt?
És most?
A legnagyobb élmény az volt, amikor 1987 januárjában leesett a nagy hó, ami az egész országot megbénította, és én - mivel szigorú nevelésben részesültem, tehát nem maradhattam ki a suliból egy napra sem, nem foghattam a cudar időjárásra - reggel együtt indultam el otthonról Apámmal. Mindketten Kőbányára mentünk, ő a Philaxiába, én meg a Szent László Gimnáziumba.
Térdig érő hóban gyalogoltunk el a tízemeletes panelházunktól a 32-es busz Mogyoródi úti megállójáig, ahol a következő busz beérkezése után rájöttünk, hogy esélytelen felpaszírozni rá magunkat, hiszen az emberek fürtökben lógtak az ajtókban. Nem volt mit tenni, be kellett érni időre, úgyhogy nekivágtunk gyalog a Nagy Lajos Király útnak.
Ahogy Winkler is írta, úgy éreztük magunkat, mint Jack London Klondike-ban. Gyalogoltunk a térdig érő hóban az egy lábfejnyi szélességűre kitaposott ösvényen a többi aranyásóval a süvítő szélben és hóviharban. (Gondolom a Delta főcím mindenkinek megvan...)
Csatolás megtekintése 12242Csatolás megtekintése 12243Csatolás megtekintése 12244Csatolás megtekintése 12245
Amúgy a zord telekhez hozzá voltam szokva, hiszen 1975-77 között családunk kiküldetésben volt Mongóliában, ahol nem ritka a mínusz negyven fok sem télen, majd nyáron plusszban csaknem ugyanaz. Apám, aki akkor még csak huszas évei elején járt, és maga is az alaszkai aranyásók történetein nem nőtt fel soha, kimondottan élvezte a lékhorgászást irhabundában és usánkában, mi gyerekek pedig a korcsolyázást a Tol folyó befagyott jegén. Szóval a minusz tíz fok és a vízszintes hóesés nekünk meg sem kottyant.
Az Őrs vezér téren sikerült fognunk egy buszt, amire fel is fértünk. Valószínűleg az utasok többsége innen metróval folytatta az utat. Nekünk meg hátra volt még 3-4 megállónyi csúszkálás a csuklós busszal a havas-jeges Fehér út nyomvájúiban.
A suliba érkezve alig lézengtünk páran, és csak ott tudtuk meg, hogy a tanítás elmarad. Lévén a gimnáziumba sokan jártak a Budapesthez közeli Maglódról, Gyömrőről és még ki tudja honnan, a "vidékiek" el sem indultak. Egy kamasznak meg mi okozhat a rendkívüli (rendkívül szép, kalandos és havas) időjárásnál nagyobb örömet, mint ha a tanítás egy hétig elmarad.
***
Te mit csináltál 1987-ben a nagy havazás alatt?
És most?
