Egyik barátném azt monda ő igazi mozaikfamíliából származik, merthogy van négy nagymamája, és két nagypapája, istentudjahány valódi és kapott nagybátyja/nénje, 2 féltesója, 2 hozott tesója, 2 apája, 2 anyája, meg még sorolta volna tovább, ha leszakadt arcom láttán nem robban ki belőle a nevetés. Aztán mire kiröhögte magát rajtam, addigra leesett, hogy ő is az ipari társadalom modern életfelfogásában nőtt fel, mikor melyik szülőnél, mikor melyik pótszülővel. Mondjuk ő szerencsés volt, mert a szülők még ha szét is szaladtak, azért normális viszonyban maradtak egymással, és a kapott szülők pedig normálisan viszonyultak mindahány fél részéről (mindenkinek volt hozott gyereke) ugyanígy a távolabbi rokonság is (mekkora mázli). Persze köztük is volt időnkén összezörrenés, de ezek sose fajultak mélyvágású lelki sebekké, és a mázlista jányzó féllábon ugrálva bohóckodta végig a doktorijáig az egyetemet. Legnagyobb szívfájdalmai maximum pasiprojekteken voltak, de mindig volt hová hazamennie, és meggyógyulnia. Imádja az őseit, és a kapottakat is szereti. Vannak még mázlisták. A karácsonyt imádja, azt mondja olyan jó körbejárni...
Nálunk ez pont másként zajlott, faterféle ismereteim a nullához redukálódtak, anyám meg mikormerre-mikorhogyan... ő dolga. Szóval nekünk is volt hivatalos karácsonyunk, a tradicionális családi cirkuszokkal, minek a végére már mindenki a pokolba kívánta Jézuskát, az extra csúcsdísszel együtt a fát meg a seggébe lofatnak, aztán tömjénezzen akinek még van kedve... Január elejére végre kiengedtek az idegsodronyok, addigra mindenki lenyugodott, elült a kényszeres családi hepaj, végre csöndesen pergett a fenyőtű és ez sem zavart senkit. Lehet már egyszer mondtam valahol, ilyenkor kettesben a Nagyimmal csaptunk egy IGAZI pótkarácsonyt. Az ajándék addigra már le volt tudva, csak a hangulat miatt, énekeltünk együtt, meg játszottunk, aztán mesélt nekem... nemcsak meséket, volt amikor elmeséltettem néhány élettörtének egy-egy részletét akár háromszor is - a gyerekek már csak ilyenek...
Szóval klassz volt, nekem ezek a pótkarácsonyok maradtak meg igazinak, fölnőttebb fejjel nekem ez a meghittség az irányadó...
No de ahogy nézem, ebben a rohanó nagy száguldó kultúránkban, mások is küzdenek a kötelező családi körökkel...pláne küzdelem, ha a hétköznapok se babapiskóta, és sokaknak életidegen a kötelezővé tett marketinges bájvigyor. Az eredeti cél a nagy teljesítéskényszerben elveszik: oda a meghittség. Keveseknek adatik meg a meghittség a hétköznapokon, hogy lenne már rutinjuk az ünnepnapihoz? Csoda ha befeszülnek, ha valami már megint nem úgy történik, ahogy bereklámozták...
Van aki bevállal inkább melót a fenyőfás napra, van aki eltolja a karácsonyt, van aki előre hozza. (Az egyik exem önvédelmi alvást művelt éveken keresztül, 24-e délután négy órától 25-e este hatig aludt. Mindig. Az első évben jót derültem rajta, aztán a második évben már gyanús lett, és kifaggattam: hát ja, neki is lofatos karácsonyfáik voltak...) Egyre többen elutaznak, hivatalosan is felmentést nyerve a családi díszkörökre, és van aki elutazik olyan messzire, hogy ott már nincs ipari karácsony, csak az idegen kultúra felfedezése... Végül is mindegy hogyan, csak jó legyen nektek, a saját szájatok íze szerint. Mindenki másként csinálja, a lényeg az, hogy ne fájjon senkinek.
http://www.life.hu/sztarszerzok/20111216-szily-nora-jegyzet-a-karacsonyrol.html
Nálunk ez pont másként zajlott, faterféle ismereteim a nullához redukálódtak, anyám meg mikormerre-mikorhogyan... ő dolga. Szóval nekünk is volt hivatalos karácsonyunk, a tradicionális családi cirkuszokkal, minek a végére már mindenki a pokolba kívánta Jézuskát, az extra csúcsdísszel együtt a fát meg a seggébe lofatnak, aztán tömjénezzen akinek még van kedve... Január elejére végre kiengedtek az idegsodronyok, addigra mindenki lenyugodott, elült a kényszeres családi hepaj, végre csöndesen pergett a fenyőtű és ez sem zavart senkit. Lehet már egyszer mondtam valahol, ilyenkor kettesben a Nagyimmal csaptunk egy IGAZI pótkarácsonyt. Az ajándék addigra már le volt tudva, csak a hangulat miatt, énekeltünk együtt, meg játszottunk, aztán mesélt nekem... nemcsak meséket, volt amikor elmeséltettem néhány élettörtének egy-egy részletét akár háromszor is - a gyerekek már csak ilyenek...
Szóval klassz volt, nekem ezek a pótkarácsonyok maradtak meg igazinak, fölnőttebb fejjel nekem ez a meghittség az irányadó...No de ahogy nézem, ebben a rohanó nagy száguldó kultúránkban, mások is küzdenek a kötelező családi körökkel...pláne küzdelem, ha a hétköznapok se babapiskóta, és sokaknak életidegen a kötelezővé tett marketinges bájvigyor. Az eredeti cél a nagy teljesítéskényszerben elveszik: oda a meghittség. Keveseknek adatik meg a meghittség a hétköznapokon, hogy lenne már rutinjuk az ünnepnapihoz? Csoda ha befeszülnek, ha valami már megint nem úgy történik, ahogy bereklámozták...
Van aki bevállal inkább melót a fenyőfás napra, van aki eltolja a karácsonyt, van aki előre hozza. (Az egyik exem önvédelmi alvást művelt éveken keresztül, 24-e délután négy órától 25-e este hatig aludt. Mindig. Az első évben jót derültem rajta, aztán a második évben már gyanús lett, és kifaggattam: hát ja, neki is lofatos karácsonyfáik voltak...) Egyre többen elutaznak, hivatalosan is felmentést nyerve a családi díszkörökre, és van aki elutazik olyan messzire, hogy ott már nincs ipari karácsony, csak az idegen kultúra felfedezése... Végül is mindegy hogyan, csak jó legyen nektek, a saját szájatok íze szerint. Mindenki másként csinálja, a lényeg az, hogy ne fájjon senkinek.
http://www.life.hu/sztarszerzok/20111216-szily-nora-jegyzet-a-karacsonyrol.html
