Tulajdonképpen nem is Ő az apám...
Már csak a korkülönbség miatt sem lehetne, mert az csak 14 év. Az összehasonlítás kedvéért: a húgom (féltestvérem) és köztem 13 év van.
A szüleim elváltak, amikor 5 éves voltam, és az apámmal megszakadt a kapcsolatunk, mert ő inkább az italt választotta. Ami aztán az 50. születésnapján a vesztét is okozta, így 11 éve már csak a temetőben látogathatom. De ez ellen legalább már nem lehet kifogása.
Szóval Apu nevelt fel, és -bár gyerekként nagyon utáltam érte, mert túlságosan szigorú volt- szerintem nagyon jó munkát végzett, mert belőlem és a nővéremből is értékes, szorgalmas embereket nevelt. Ha haragudtam is rá valamiért, soha nem mondtam neki azt, hogy "nem vagy az apám!" Mindig is tiszteltem, most pedig ennyi idős fejjel már nagyon értékelem, amit értünk és Anyuért tett.
23 éves volt, amikor elvette Anyut. Ő volt az első nő az életében, és nem érdekelte a 7 év korkülönbség, a két gyerek, hogy a szülei ellenzik ezt a frigyet, így el sem jöttek az esküvőre. Nagyon jól emlékszem arra a napra, hisz' akkor már 9 éves voltam: addig Csabinak szólítottuk, és az esküvő napján inkább nem szólítottam sehogy, mert nem tudtam, mit mondjak. Másnap reggeltől pedig nemes egyszerűséggel Apunak szólítottam.
Sosem kérdeztem még tőle, hogy mit gondolt ő erről, ahogy azt sem, hogy sajnálja-e, hogy nem a saját lánya vagyok? Évekkel ezelőtt volt egy olyan pillanat, amikor azt éreztem, hogy rendkívül büszke rám. Akkor szerettem volna ezt megkérdezni tőle, de nem tudtam megszólalni, mert túlcsordult a szívem, aztán elszállt a pillanat...
Megvallom őszintén, a kapcsolatunk sokáig nem volt felhőtlen. A párommal nagyon nem jöttek ki, és Apu neheztelt rám, mert úgy gondolta, hogy "jobbat" érdemelnék. Ezt inkább most nem részletezem, a lényeg az, hogy családi összejövetelekre mindig egyedül mentem, mert a párom persona non grata volt...
Aztán érdekes módon épp a motorozás hozott minket újra közelebb. Mikor belekezdtem a tanfolyamba, természetesen az egész család ellenezte, de amikor elsőre sikerült minden vizsgám és meglett az első motorom, már fűnek-fának velem dicsekedtek. Aztán egy év múlva a nővéremnek is meglett a nagy A (motorja sajnos azóta sincs), aztán újabb év múlva Apu szerzett jogsit, és még azon az éven motor is lett. Ha valahova együtt mentünk, Apu direkt mindig a sűrűjében parkolt le, mert rendkívül élvezte az elismerő pillantásokat, és azt, mikor hallotta a csodálkozó sugdolózásokat, hogy "jé, az meg nő!"
Idén nem tudtunk együtt motorozni.
Apu évek óta kezelt vesebeteg, és tavaly ősztől nagyon elkezdett romlani az állapota. Átértékelte az életét, nagymértékben változott a hozzáállása bizonyos dolgokhoz, szokásos vaskaposságából rendkívül sokat engedett. Tavaly karácsonykor ismét együtt volt a család, és Apu külön kérésére már én sem egyedül mentem az ünnepi vacsorára!
Aztán februártól felgyorsultak az események. Apu kéthetes turnusokban volt itthon, illetve kórházban. A laboreredményei egyre romlottak, és transzplantációs várólistára került. Természetesen Anyu még ott helyben megvizsgáltatta magát, de sajnos még a vércsoportjuk sem egyezik. Mikor ezt elmondtam a páromnak, neki jutott eszébe, hogy az ő vércsoportja egyezik Apuéval. Aztán kiderült, hogy a nővérem férjéé is, és a húgom barátjáé is! Mindhárman gondolkodás nélkül felajánlották a veséjüket. Mi lányok, sajnos eleve szóba sem jöhettünk, mert más a vércsoportunk. Pedig mi is megtettük volna...
Szóval volt hirtelen 3 potenciális donor, akiből az egyik sokat betegeskedik, a másik gyúr és minden szirszarral lövi magát, így maradt az én makkegészséges Lacim. Már csak Apunak kellett valahogy beadagolni az infót, aki aztán természetesen helyből elutasította a dolgot: -Épp a Laci? Akivel éveken keresztül gyűlölködtek? Apu nem bírta megemészteni, hogy a Laci képes lenne félretenni a múltat, és önzetlenül segíteni rajta! Aztán megenyhült, később meg is hatódott, de végül azt mondta, hogy nem engedheti, hogy bárki megbetegítse magát miatta, és ő inkább vár halott donorra.
Viszont a betegség nagy úr, és Apu egyre rosszabbul lett. Minden tünetét a vesebetegségére fogtak, és igazából nem is vizsgálgatták meg alaposan. Mígnem június 13-án mentő vitte kórházba, miután már gyakorlatilag 2 hete az egész teste vérzett. Két nap múlva már azonnali életmentő műtétre volt szükség, és az igazi kálvária még csak most kezdődött! Gyakorlatilag az egész nyarat a kórházban töltötte a család, Apu ingázott az intenzív és a sebészet között. A jól szervezett kórházi ápolásnak köszönhetően, az állapota egyre romlott, tüdőgyulladást is kapott, vérmérgezést, 5 hétig lélegeztetőgépen volt, mesterségesen táplálták, két héten keresztül gyakorlatilag haldoklott is. Aztán végre elkezdték dializálni, és hétről-hétre egy hangyányit javult. Kb. 30 kg-ot fogyott. Szeptember 30-án hozhattuk haza a kórházból. Most kétnaponta dializálják, de elkerülhetetlen lesz a transzplantáció. Viszont ahhoz neki is viszonylag jó általános állapotban kell lennie, amihez még sajnos elég hosszú út vezet.
Közben a Lacin már minden szükséges vizsgálatot elvégeztek, és nagyon bíztatóak az eredmények. Még egy keresztvizsgálat van hátra, amihez mindketten kellenek, de ehhez még Apunak erősödni kell.
Nagyon sokat olvastunk a témáról, és a klinikán is adtak egy ismertetőt, amit nagyon alaposan átnéztünk. Mégis három, egymástól független, egészségügyben dolgozó ismerősöm, a történet hallatán azt javasolta, hogy azonnal beszéljem le a páromat! Az érvek a következők:
-túl fiatal még (37), lehet, hogy pár év múlva nagyon nagy szüksége lenne a veséjére, történhet akár egy baleset is vele. Ezt mondjuk aláírom, mert 37 évesen még Apu sem volt beteg...
-Apu szervezete nem fogadja be az ő veséjét, és akkor kvázi kidobta a veséjét az ablakon, és Apu sem lett megmentve;
-Apu szervezete befogadja ugyan a vesét, de csak pár évig, az eredmény ugyanaz;
-és még sorolhatnám a többit.
Ezeket természetesen mind elmondtam neki, mert nem akarok semmilyen információt eltitkolni előle. Így is nagyon nagy a nyomás rajta, neki egyedül kell dönteni, hogy minden érvet-ellenérvet mérlegelve is vállalja-e a műtétet. Valóban rendkívüli gesztus (nem is ez a jó szó) lenne részéről, de nem szabad megszólni érte, ha nem teszi meg mégsem! Sőt senki mást sem, aki ilyen helyzetbe kerül! Ezt csak az értheti meg, aki került már ilyen helyzetbe. Ez nem olyan dolog, mintha ez ember pl. az autóját adná kölcsön. Nagy érték ugyebár az is, vonakodva adjuk kölcsön, mert mi lesz, ha összetörik? De az pótolható!
Én is két tűz között vagyok, mert egyrészről a párom az egészségét teszi kockára az én apámért, másrészről az Apu gyógyulásáról van szó! A nyáron, mikor Apu haldoklott, sokszor szerettem volna azt mondani a páromnak, hogy "kérlek szépen, mentsd meg!", de nem tehettem, mert nem akarom, hogy miattam tegye meg. Semmilyen módon nem akarom befolyásolni, se rá-, se le nem beszélem.
No és persze őt még a családja is nyomja, mert elkövette azt a hibát, hogy idejekorán elmondta nekik. Pedig megbeszéltük, hogy csak akkor lesznek beavatva, ha valóban sor kerül a műtétre. Ha nem lesz műtét, vagy a veséje mégsem lesz megfelelő, akkor meg lettek volna kímélve az egésztől. De sajnos még a vizsgálatok kezdetekor hirtelen felindulásból elmondta nekik, aztán azonnal meg is bánta.
A szülei sajnos nem hiszik el, hogy önszántából ajánlotta fel a veséjét, és senki sem kényszerítette rá.
Titkon én is abban bízom, hogy idejében lesz egy megfelelő donor-vese, mert nagyon sajnálom, hogy az enyém nem megfelelő...
Már csak a korkülönbség miatt sem lehetne, mert az csak 14 év. Az összehasonlítás kedvéért: a húgom (féltestvérem) és köztem 13 év van.
A szüleim elváltak, amikor 5 éves voltam, és az apámmal megszakadt a kapcsolatunk, mert ő inkább az italt választotta. Ami aztán az 50. születésnapján a vesztét is okozta, így 11 éve már csak a temetőben látogathatom. De ez ellen legalább már nem lehet kifogása.
Szóval Apu nevelt fel, és -bár gyerekként nagyon utáltam érte, mert túlságosan szigorú volt- szerintem nagyon jó munkát végzett, mert belőlem és a nővéremből is értékes, szorgalmas embereket nevelt. Ha haragudtam is rá valamiért, soha nem mondtam neki azt, hogy "nem vagy az apám!" Mindig is tiszteltem, most pedig ennyi idős fejjel már nagyon értékelem, amit értünk és Anyuért tett.
23 éves volt, amikor elvette Anyut. Ő volt az első nő az életében, és nem érdekelte a 7 év korkülönbség, a két gyerek, hogy a szülei ellenzik ezt a frigyet, így el sem jöttek az esküvőre. Nagyon jól emlékszem arra a napra, hisz' akkor már 9 éves voltam: addig Csabinak szólítottuk, és az esküvő napján inkább nem szólítottam sehogy, mert nem tudtam, mit mondjak. Másnap reggeltől pedig nemes egyszerűséggel Apunak szólítottam.
Sosem kérdeztem még tőle, hogy mit gondolt ő erről, ahogy azt sem, hogy sajnálja-e, hogy nem a saját lánya vagyok? Évekkel ezelőtt volt egy olyan pillanat, amikor azt éreztem, hogy rendkívül büszke rám. Akkor szerettem volna ezt megkérdezni tőle, de nem tudtam megszólalni, mert túlcsordult a szívem, aztán elszállt a pillanat...
Megvallom őszintén, a kapcsolatunk sokáig nem volt felhőtlen. A párommal nagyon nem jöttek ki, és Apu neheztelt rám, mert úgy gondolta, hogy "jobbat" érdemelnék. Ezt inkább most nem részletezem, a lényeg az, hogy családi összejövetelekre mindig egyedül mentem, mert a párom persona non grata volt...
Aztán érdekes módon épp a motorozás hozott minket újra közelebb. Mikor belekezdtem a tanfolyamba, természetesen az egész család ellenezte, de amikor elsőre sikerült minden vizsgám és meglett az első motorom, már fűnek-fának velem dicsekedtek. Aztán egy év múlva a nővéremnek is meglett a nagy A (motorja sajnos azóta sincs), aztán újabb év múlva Apu szerzett jogsit, és még azon az éven motor is lett. Ha valahova együtt mentünk, Apu direkt mindig a sűrűjében parkolt le, mert rendkívül élvezte az elismerő pillantásokat, és azt, mikor hallotta a csodálkozó sugdolózásokat, hogy "jé, az meg nő!"
Idén nem tudtunk együtt motorozni.
Apu évek óta kezelt vesebeteg, és tavaly ősztől nagyon elkezdett romlani az állapota. Átértékelte az életét, nagymértékben változott a hozzáállása bizonyos dolgokhoz, szokásos vaskaposságából rendkívül sokat engedett. Tavaly karácsonykor ismét együtt volt a család, és Apu külön kérésére már én sem egyedül mentem az ünnepi vacsorára!
Aztán februártól felgyorsultak az események. Apu kéthetes turnusokban volt itthon, illetve kórházban. A laboreredményei egyre romlottak, és transzplantációs várólistára került. Természetesen Anyu még ott helyben megvizsgáltatta magát, de sajnos még a vércsoportjuk sem egyezik. Mikor ezt elmondtam a páromnak, neki jutott eszébe, hogy az ő vércsoportja egyezik Apuéval. Aztán kiderült, hogy a nővérem férjéé is, és a húgom barátjáé is! Mindhárman gondolkodás nélkül felajánlották a veséjüket. Mi lányok, sajnos eleve szóba sem jöhettünk, mert más a vércsoportunk. Pedig mi is megtettük volna...
Szóval volt hirtelen 3 potenciális donor, akiből az egyik sokat betegeskedik, a másik gyúr és minden szirszarral lövi magát, így maradt az én makkegészséges Lacim. Már csak Apunak kellett valahogy beadagolni az infót, aki aztán természetesen helyből elutasította a dolgot: -Épp a Laci? Akivel éveken keresztül gyűlölködtek? Apu nem bírta megemészteni, hogy a Laci képes lenne félretenni a múltat, és önzetlenül segíteni rajta! Aztán megenyhült, később meg is hatódott, de végül azt mondta, hogy nem engedheti, hogy bárki megbetegítse magát miatta, és ő inkább vár halott donorra.
Viszont a betegség nagy úr, és Apu egyre rosszabbul lett. Minden tünetét a vesebetegségére fogtak, és igazából nem is vizsgálgatták meg alaposan. Mígnem június 13-án mentő vitte kórházba, miután már gyakorlatilag 2 hete az egész teste vérzett. Két nap múlva már azonnali életmentő műtétre volt szükség, és az igazi kálvária még csak most kezdődött! Gyakorlatilag az egész nyarat a kórházban töltötte a család, Apu ingázott az intenzív és a sebészet között. A jól szervezett kórházi ápolásnak köszönhetően, az állapota egyre romlott, tüdőgyulladást is kapott, vérmérgezést, 5 hétig lélegeztetőgépen volt, mesterségesen táplálták, két héten keresztül gyakorlatilag haldoklott is. Aztán végre elkezdték dializálni, és hétről-hétre egy hangyányit javult. Kb. 30 kg-ot fogyott. Szeptember 30-án hozhattuk haza a kórházból. Most kétnaponta dializálják, de elkerülhetetlen lesz a transzplantáció. Viszont ahhoz neki is viszonylag jó általános állapotban kell lennie, amihez még sajnos elég hosszú út vezet.
Közben a Lacin már minden szükséges vizsgálatot elvégeztek, és nagyon bíztatóak az eredmények. Még egy keresztvizsgálat van hátra, amihez mindketten kellenek, de ehhez még Apunak erősödni kell.
Nagyon sokat olvastunk a témáról, és a klinikán is adtak egy ismertetőt, amit nagyon alaposan átnéztünk. Mégis három, egymástól független, egészségügyben dolgozó ismerősöm, a történet hallatán azt javasolta, hogy azonnal beszéljem le a páromat! Az érvek a következők:
-túl fiatal még (37), lehet, hogy pár év múlva nagyon nagy szüksége lenne a veséjére, történhet akár egy baleset is vele. Ezt mondjuk aláírom, mert 37 évesen még Apu sem volt beteg...
-Apu szervezete nem fogadja be az ő veséjét, és akkor kvázi kidobta a veséjét az ablakon, és Apu sem lett megmentve;
-Apu szervezete befogadja ugyan a vesét, de csak pár évig, az eredmény ugyanaz;
-és még sorolhatnám a többit.
Ezeket természetesen mind elmondtam neki, mert nem akarok semmilyen információt eltitkolni előle. Így is nagyon nagy a nyomás rajta, neki egyedül kell dönteni, hogy minden érvet-ellenérvet mérlegelve is vállalja-e a műtétet. Valóban rendkívüli gesztus (nem is ez a jó szó) lenne részéről, de nem szabad megszólni érte, ha nem teszi meg mégsem! Sőt senki mást sem, aki ilyen helyzetbe kerül! Ezt csak az értheti meg, aki került már ilyen helyzetbe. Ez nem olyan dolog, mintha ez ember pl. az autóját adná kölcsön. Nagy érték ugyebár az is, vonakodva adjuk kölcsön, mert mi lesz, ha összetörik? De az pótolható!
Én is két tűz között vagyok, mert egyrészről a párom az egészségét teszi kockára az én apámért, másrészről az Apu gyógyulásáról van szó! A nyáron, mikor Apu haldoklott, sokszor szerettem volna azt mondani a páromnak, hogy "kérlek szépen, mentsd meg!", de nem tehettem, mert nem akarom, hogy miattam tegye meg. Semmilyen módon nem akarom befolyásolni, se rá-, se le nem beszélem.
No és persze őt még a családja is nyomja, mert elkövette azt a hibát, hogy idejekorán elmondta nekik. Pedig megbeszéltük, hogy csak akkor lesznek beavatva, ha valóban sor kerül a műtétre. Ha nem lesz műtét, vagy a veséje mégsem lesz megfelelő, akkor meg lettek volna kímélve az egésztől. De sajnos még a vizsgálatok kezdetekor hirtelen felindulásból elmondta nekik, aztán azonnal meg is bánta.
A szülei sajnos nem hiszik el, hogy önszántából ajánlotta fel a veséjét, és senki sem kényszerítette rá.
Titkon én is abban bízom, hogy idejében lesz egy megfelelő donor-vese, mert nagyon sajnálom, hogy az enyém nem megfelelő...
