Érczi Lacit amikor megismertem, hát, nem voltam különösebben elájulva. Egy esküvői pár hozott minket össze, Lindáék, akik kitalálták, hogy ketten fotózzuk (férfi és női szemszögből) az esküvőjüket. Mondtam okés, legyen, majd némi fenntartással vártam a találkozó napját, hogy megismerjük egymást, ki tudja miféle művészlelket kell majd tolerálnom végig az esküvőn, de az is lehet valami könyöklős marhát kerítettek, akivel meg majd szakmai versenyfutást kell vívni, mert lehet azt képzeli majd, hogy most kell bizonyítani a másik kárára... Komolyan attól tartottam, hogy valami elfajzott jószágot a nyakamba akasztanak. Lindáék megszervezték a négyes találkozót, átbeszéltük a részleteket, majd kettesben hagytak minket, hogy mi meg a szakmai részleteket beszéljük meg. A fickó enyhén mufurcnak tűnt, mert közölte, majd akkor beszéljük meg a részleteket, amikor már a pár a kezébe nyomták a foglalót, addig minek pörögni, még semmi se tuti. Kicsit elképedtem, ezek nem azért hoztak minket össze, és szántak rá időt mert baromira ráérnek, hanem valszeg tényleg komolyan gondolják, de nem tudtam meggyőzni. Majd ha a számláján lesz az összeg, majd beszélünk megint, úgysincs sok mindenről. Háááát, nem tudtam eldönteni, hogy ez most tényleg ennyire praktikus fickó, vagy szimplán csak a zsére hajt... Később kiderült, hogy a praktikus típus, a nyersebb típusból. Nincs cukormáz, csak a pucér tények, de azok legalább igazak!
Aztán az esküvő napján kifejezetten normális volt, sőt! Maximálisan segítőkész és úgy összehaverkodtunk, hogy később megcsináltuk a pár ötlete alapján a www.fotoexkluziv.hu -t, ahol ezt az esküvői fotózást a két fotós felállásban csináljuk.. A pár nagyon is jól választotta meg a két fotóst a maga szája íze szerint, azóta is örülök annak a napnak hogy így összehoztak a Lacival. Praktikusan gondolkozik és bírom a kritikus alapos természetét, még ha néha a hajam égnek is állt tőle. Most már látom miért olyan. Aztán később megismertem a feleségét, Lillácskát aki törzsi hastáncol tizenéve és egy tünemény aranyos csajszi, majd a fiukat Ádit, aki egy búgócsiga lelkesedésével pörög mindig, de ennek ellenére látszik, hogy örökölte ősei jó természetét.
Szóval lassan megismertem és megszerettem őket, Lacinak a praktikus gondolkodásából sokat tanultam, az ő szava járása a "Gecinek lenni nehéz, de megéri!". Ez konkrétan arról szól, hogy nem kell minden elmeroggyant marha kérdést megpróbálni teljesíteni, hanem csak következetesen és szigorúan menni a saját magunk által kitalált csapásirányon, és amelyik próbál ingyenmunkát leakasztani magának, azt meg el kell küldeni a melegebb éghajlatra rabszolgát keresni (ezt a kulcsmondatot a magánéletében is előszeretettel alkalmazza, és hát sikerrel tartja kordában a vérszívósabb rokonokat). Lillácska meg a számtalan táncos próbák egyikén világított rá az élet másik nagy igazságára, miszerint az emberek nem úgy gondolkoznak mint én, és az átlagember mocskosul szétszórt és fegyelmezetlen, kvázi igénylik a csapásirányt... Szóval két értékes ember, és ráadásul szerethetők is. Nem a nyalifalis seggbebújós módon amit rühellek, csak amolyan nyugisan, egyszerűen, távolról, tisztelve a másik határait. Nagyon klasszak.
Aztán amikor a macerás magánéleti korszakomat éltem, valahogy mindig ők voltak az utolsó reménysugár, hogyha van a környezetemben még ilyen jól működő kapcsolat, akkor tuti előbb-utóbb az én másik felem is előkerül... Laci mindig buzdított a hülyék elhajtására, de mindig olyan trükkösen nyomta az igét, hogy magamtól döntsek, és az jó döntés legyen. Láthatóan örült amikor Söndörrel az első palacsintapartin látott. Azt mondta seggberugja, ha valamit elcsesz. Szóval valszeg ők is csípnek engem.
Aztán Lillácska veséje lassan, szép csöndesen egyre kevesebbet teljesített. Nekiálltak a donorkeresésnek, Laci lett az egyik lehetőség, Lillácska egy barátnője a másik, és még volt a donorlista vész esetére. A család nyomására Lillácska barátnője végül kiszállt a buliból, maradt Laci és a donorlista. Már lassan egy éve készülnek az átültetésre, Laci a maga módszeres alaposságával folyamatosan felkészült, (már akkor is nyomta, amikor még úgy volt, Lillácska barátnője adja a vesét - a jó emberismerete sejtette vele, hogy a család nem fogja hagyni ezt az "adományt"). Megváltoztatta étkezési szokásait, hogy a szervezete és a veséje top állapotban legyen, kifejezetten felkészítette a rendszert. Úgy volt hétvégén akkor apa átadja anyának a veséjét, aztán hívom pénteken, hogy mi merre, mondja másként lett, belecsaptak a lecsóba és már Lillácskánál a vese. Huh,nem semmi. Más dolog beszélni róla, és más megcsinálni.
Odaadni a vesédet.
Aztán az esküvő napján kifejezetten normális volt, sőt! Maximálisan segítőkész és úgy összehaverkodtunk, hogy később megcsináltuk a pár ötlete alapján a www.fotoexkluziv.hu -t, ahol ezt az esküvői fotózást a két fotós felállásban csináljuk.. A pár nagyon is jól választotta meg a két fotóst a maga szája íze szerint, azóta is örülök annak a napnak hogy így összehoztak a Lacival. Praktikusan gondolkozik és bírom a kritikus alapos természetét, még ha néha a hajam égnek is állt tőle. Most már látom miért olyan. Aztán később megismertem a feleségét, Lillácskát aki törzsi hastáncol tizenéve és egy tünemény aranyos csajszi, majd a fiukat Ádit, aki egy búgócsiga lelkesedésével pörög mindig, de ennek ellenére látszik, hogy örökölte ősei jó természetét.
Szóval lassan megismertem és megszerettem őket, Lacinak a praktikus gondolkodásából sokat tanultam, az ő szava járása a "Gecinek lenni nehéz, de megéri!". Ez konkrétan arról szól, hogy nem kell minden elmeroggyant marha kérdést megpróbálni teljesíteni, hanem csak következetesen és szigorúan menni a saját magunk által kitalált csapásirányon, és amelyik próbál ingyenmunkát leakasztani magának, azt meg el kell küldeni a melegebb éghajlatra rabszolgát keresni (ezt a kulcsmondatot a magánéletében is előszeretettel alkalmazza, és hát sikerrel tartja kordában a vérszívósabb rokonokat). Lillácska meg a számtalan táncos próbák egyikén világított rá az élet másik nagy igazságára, miszerint az emberek nem úgy gondolkoznak mint én, és az átlagember mocskosul szétszórt és fegyelmezetlen, kvázi igénylik a csapásirányt... Szóval két értékes ember, és ráadásul szerethetők is. Nem a nyalifalis seggbebújós módon amit rühellek, csak amolyan nyugisan, egyszerűen, távolról, tisztelve a másik határait. Nagyon klasszak.
Aztán amikor a macerás magánéleti korszakomat éltem, valahogy mindig ők voltak az utolsó reménysugár, hogyha van a környezetemben még ilyen jól működő kapcsolat, akkor tuti előbb-utóbb az én másik felem is előkerül... Laci mindig buzdított a hülyék elhajtására, de mindig olyan trükkösen nyomta az igét, hogy magamtól döntsek, és az jó döntés legyen. Láthatóan örült amikor Söndörrel az első palacsintapartin látott. Azt mondta seggberugja, ha valamit elcsesz. Szóval valszeg ők is csípnek engem.
Aztán Lillácska veséje lassan, szép csöndesen egyre kevesebbet teljesített. Nekiálltak a donorkeresésnek, Laci lett az egyik lehetőség, Lillácska egy barátnője a másik, és még volt a donorlista vész esetére. A család nyomására Lillácska barátnője végül kiszállt a buliból, maradt Laci és a donorlista. Már lassan egy éve készülnek az átültetésre, Laci a maga módszeres alaposságával folyamatosan felkészült, (már akkor is nyomta, amikor még úgy volt, Lillácska barátnője adja a vesét - a jó emberismerete sejtette vele, hogy a család nem fogja hagyni ezt az "adományt"). Megváltoztatta étkezési szokásait, hogy a szervezete és a veséje top állapotban legyen, kifejezetten felkészítette a rendszert. Úgy volt hétvégén akkor apa átadja anyának a veséjét, aztán hívom pénteken, hogy mi merre, mondja másként lett, belecsaptak a lecsóba és már Lillácskánál a vese. Huh,nem semmi. Más dolog beszélni róla, és más megcsinálni.
Odaadni a vesédet.
