Egy igen nehéz nap mögött álltam, hiszen a kolléganőm tanulmányi szabin volt, este jött a másik munkám a népszámlálás ideje alatt felülvizsgáló vagyok. Tehát 5 számlálóbiztos hívogat ügyes-bajos dolgaikkal.
8 óra is elmúlt, amikor elment az egyik számlálóbiztosom, és készültem bevetni magam a monitoring rendszerbe, hogy felvigyem a legfrissebb adatokat. Közben gondoltam felmegyek face-re, hogy ne legyen nagyon monoton a meló. Teljesen megörültem, hogy fent van a párom, és ráírtam, hogy milyen volt a napja. Amire válaszként annyit írt: „ma elütöttek”.
A szívemben megállt az ütő és nem jutottam levegőhöz. Rögtön kérdezgettem, hogy hogy van, mint van, de alig tudtam kicsikarni belőle valamit. Hívtam és nem vette fel. A szívem majd kiugrott a helyéről úgy kalapált. Csak annyit írt, hosszas kérdezgetés után, hogy a Kawával volt és hogy nem szeretne beszélni senkivel. Azt is sikerült megtudnom, hogy orvosnál sem járt a lelkem még. Közben hívogattam, mert hallani akartam a hangját. Gondolkodás nélkül átviharzottam a másik szobába és átöltöztem. A munka sem érdekelt, aminek kész kellett lennie még aznap, mert másnap 10 órára vártak a területfelelősök ellenőrzésre. Írtam, hogy megyek. Ő persze tiltakozott ellene, hogy ne, de abban a percben semmi sem érdekelt, csak látni akartam, hogy jól van. Közöltem vele, ha nem enged be, akkor kint éjszakázom az utcán NEM ÉRDEKEL. Indulás előtt a lakótársam javaslatára bevettem egy nyugtatót, mert remegtem az idegtől és azt sem tudtam hova kapjak a nagy sietségemben.
Elindultam. Minden lépésnél úgy érzetem, mintha lassított felvételben mennének az események, és a lábam sem tud gyorsabban vinni, mint amennyire szeretném, hogy most elvigyenek hozzá. Közben barátnőmnél kerestem telefonon vigaszt, hogy terelje el a gondolataimat. Az az 1 óra és 10 perc maga volt a pokol, amíg átértem a városon. Már a Határ útnál komolyan gondolkodtam, hogy taxit hívok, hátha hamarébb ott leszek. Ilyenkor persze minden később indul, még telefonál egyet a vezető, még egy utolsó cigi…stb. Bennem meg ordított minden idegszál, hogy gyorsabban, gyorsabban!!! Közben azt mondogattam, hogy „Erős leszek!”, megnézem jól van-e, a motorról is kifaggatom, aztán MEGÖLÖM, mert a baleset után 7 órával tudtam meg, hogy mi történt vele. (Kicsit úgy éreztem magam, mint pár hete a barátnőm, aki tőlem tudta meg, hogy a párját bevitte a mentő tüdőembóliával a kórházba, és neki szólt utoljára a pasija. Szerintem lassan már mindenkivel tudtatta a srác, hogy mi történt vele, csak a szerelmével nem – hivatalosan, mert nem hivatalosan én felhívtam, hogy mikor megy be hozzá. Ő meg értetlenül fogadta a hírt és utána tiszta idegben várta az ura hívását, mikor kívánja őt is értesíteni –mivel engem sem akart kellemetlen helyzetbe hozni, hogy tőlem értesült erről. Rá kb. 7-8 órával később fel is hívta a pasi, hogy kórházba vitték…)
Végre odaért a villamos, hívom, hogy lassan leszállok. Rohanok a kapuhoz, de ő sehol. Várok kicsit. A szívem a torkomban dobog, hogy miért nem jön? Újra hívom, de kinyom és mozgolódást látok. A sírás fojtogat, amikor megláttam, de visszatartottam a könnyeim. Fürkésző szemekkel nézek a kapu résein végig rajta. Nem látok semmit, csak a végtelen szomorúságot az arcán. Nyílik a kapu csók csattan és a nyakába röppenek. Majd észbe kapok és elkezdem nézni, hol sérülhetett meg, nem nyomorgattam-e meg valami fájós testrészt. Látszólag fizikálisan semmi komoly. Beérünk, újra a nyakába borulok és csókokkal halmozom el. Nem bírom közben megállni, hogy pár szóval meg ne dorgáljam, hogy nem hívott, és bár egész úton azt hajtogattam nem fogok sírni, akkor mégiscsak elkezdtem pityeregni a vállán, mert történhetett volna másképp is, és akkor a reggeli csók lett volna az utolsó.
Nagy nehezen, sok noszogatásra elkezd mesélni, mutatja a képet, és úgy érzem, hogy a szívem szakad meg érte. Látszólag még mindig az események hatása alatt volt.
Annyira szerettem volna segíteni rajta abban a percben és még most is... Átvenni a történtek súlyát és fájdalmát tőle.
8 óra is elmúlt, amikor elment az egyik számlálóbiztosom, és készültem bevetni magam a monitoring rendszerbe, hogy felvigyem a legfrissebb adatokat. Közben gondoltam felmegyek face-re, hogy ne legyen nagyon monoton a meló. Teljesen megörültem, hogy fent van a párom, és ráírtam, hogy milyen volt a napja. Amire válaszként annyit írt: „ma elütöttek”.
A szívemben megállt az ütő és nem jutottam levegőhöz. Rögtön kérdezgettem, hogy hogy van, mint van, de alig tudtam kicsikarni belőle valamit. Hívtam és nem vette fel. A szívem majd kiugrott a helyéről úgy kalapált. Csak annyit írt, hosszas kérdezgetés után, hogy a Kawával volt és hogy nem szeretne beszélni senkivel. Azt is sikerült megtudnom, hogy orvosnál sem járt a lelkem még. Közben hívogattam, mert hallani akartam a hangját. Gondolkodás nélkül átviharzottam a másik szobába és átöltöztem. A munka sem érdekelt, aminek kész kellett lennie még aznap, mert másnap 10 órára vártak a területfelelősök ellenőrzésre. Írtam, hogy megyek. Ő persze tiltakozott ellene, hogy ne, de abban a percben semmi sem érdekelt, csak látni akartam, hogy jól van. Közöltem vele, ha nem enged be, akkor kint éjszakázom az utcán NEM ÉRDEKEL. Indulás előtt a lakótársam javaslatára bevettem egy nyugtatót, mert remegtem az idegtől és azt sem tudtam hova kapjak a nagy sietségemben.
Elindultam. Minden lépésnél úgy érzetem, mintha lassított felvételben mennének az események, és a lábam sem tud gyorsabban vinni, mint amennyire szeretném, hogy most elvigyenek hozzá. Közben barátnőmnél kerestem telefonon vigaszt, hogy terelje el a gondolataimat. Az az 1 óra és 10 perc maga volt a pokol, amíg átértem a városon. Már a Határ útnál komolyan gondolkodtam, hogy taxit hívok, hátha hamarébb ott leszek. Ilyenkor persze minden később indul, még telefonál egyet a vezető, még egy utolsó cigi…stb. Bennem meg ordított minden idegszál, hogy gyorsabban, gyorsabban!!! Közben azt mondogattam, hogy „Erős leszek!”, megnézem jól van-e, a motorról is kifaggatom, aztán MEGÖLÖM, mert a baleset után 7 órával tudtam meg, hogy mi történt vele. (Kicsit úgy éreztem magam, mint pár hete a barátnőm, aki tőlem tudta meg, hogy a párját bevitte a mentő tüdőembóliával a kórházba, és neki szólt utoljára a pasija. Szerintem lassan már mindenkivel tudtatta a srác, hogy mi történt vele, csak a szerelmével nem – hivatalosan, mert nem hivatalosan én felhívtam, hogy mikor megy be hozzá. Ő meg értetlenül fogadta a hírt és utána tiszta idegben várta az ura hívását, mikor kívánja őt is értesíteni –mivel engem sem akart kellemetlen helyzetbe hozni, hogy tőlem értesült erről. Rá kb. 7-8 órával később fel is hívta a pasi, hogy kórházba vitték…)
Végre odaért a villamos, hívom, hogy lassan leszállok. Rohanok a kapuhoz, de ő sehol. Várok kicsit. A szívem a torkomban dobog, hogy miért nem jön? Újra hívom, de kinyom és mozgolódást látok. A sírás fojtogat, amikor megláttam, de visszatartottam a könnyeim. Fürkésző szemekkel nézek a kapu résein végig rajta. Nem látok semmit, csak a végtelen szomorúságot az arcán. Nyílik a kapu csók csattan és a nyakába röppenek. Majd észbe kapok és elkezdem nézni, hol sérülhetett meg, nem nyomorgattam-e meg valami fájós testrészt. Látszólag fizikálisan semmi komoly. Beérünk, újra a nyakába borulok és csókokkal halmozom el. Nem bírom közben megállni, hogy pár szóval meg ne dorgáljam, hogy nem hívott, és bár egész úton azt hajtogattam nem fogok sírni, akkor mégiscsak elkezdtem pityeregni a vállán, mert történhetett volna másképp is, és akkor a reggeli csók lett volna az utolsó.
Nagy nehezen, sok noszogatásra elkezd mesélni, mutatja a képet, és úgy érzem, hogy a szívem szakad meg érte. Látszólag még mindig az események hatása alatt volt.
Annyira szerettem volna segíteni rajta abban a percben és még most is... Átvenni a történtek súlyát és fájdalmát tőle.