Szacsának...és mindenkinek...
"Elmélyedve ballagott előre az úton, batyut nem vitt magával, és nem volt többé vele asszonyt igéző mosolya sem. Messze városokban hagyta mindenét: a jókedvét, szíve sok rózsaszínű vágyát, illúziói tarka köpenyét, mindent, amije csak volt.
Örökzöld fenyves erdők mellől indult útnak, kincsekkel megrakodva, hódító mosolyokkal az ajkán, hogy megkeressen valakit.
Mert egyszer furcsát álmodott. Nehéz illatú borókák alatt nyomta el az álom, és csodálatos városról álmodott, ahol csupa drágakővel voltak kirakva az utcák, és a fákon bíborszínű madarak daloltak… káprázó csillagok ragyogtak, és két kézzel szórta ezüstjét a hold…és az úton szembejött egy lány, szíve fehérebb volt a csúcsra hullott hónál, a szeme mély volt, tengerszemek kék mélységénél mélyebb…és ajkainál szebbet művész keze nem alkotott soha.
Mikor felébredt, nem volt nyugta többet. A nagy erdők minden illúzióját összeszedte, batyuba rakta, és elindult velük.
A legelső város kapuján belépett, behintette az utat színes fátylaival, amiket a zuzmószakállú vén fenyőkről gyűjtött, és az utcák ormótlan köveit drágaköveknek látta, a fák szürke madarait bíbormadaraknak…és a legelső lánynak, aki szembejött vele, odaadta legszebb fátylait, és a szívét fehérebbnek látta a csúcsra hullott hónál. Letérdelt eléje, és imádkozott hozzá, a lány pedig kacagott, megcsókolta, aztán továbbment, és elvitte magával legszebb fátylait.
Ő csak nézett utána, nem értette, hogy mindez hogyan történhetett, hiszen ő másképpen álmodta meg. Körülnézett és látta, hogy az utca nincs drágakövekkel kövezve, hogy nincsenek bíborszínű madarak a fákon, és hogy az embereknek nincs fehér szívük, csak szürke, mint a novemberi sár.
Leverte ruhájáról a port, nem sírt, nem szólt egy szót sem, csak ment tovább. Városról városra járt, és valahányszor belépett egy város kapuján, reményei színes fátylakat teregettek mindig, és ő azt hitte, megérkezett. A legelső lánynak, aki szembejött, odaadta megmaradt fátylai közül a legszebbeket, aztán a lány megcsókolta, és kacagva ment tovább…és minden lány elvitt magával néhány gyönyörű fátylat.
Városról városra járt, és a fátylak mind rongyosabbak és szürkébbek lettek, és a végén nem maradt belőlük egy sem.
Nem kereste többet az álmok városát. Elmélyedve ballagott az úton, maga sem tudta, hova, maga sem tudta, miért. Nem volt egyebe, csak a szíve, és a szíve nehéz volt, mert tele-tele volt könnyel.
Így érkezett meg egy város kapujához.
Bement. Nem is nézett körül. Nem voltak drágakővel voltak kirakva az utak, egyszerű verebek ugráltak csak a fákon, és az égen nem volt egyetlenegy csillag, csak egyhangú, szürke köd.
Egy lány jött szembe az úton, tarka fátylak nem voltak rajta, és nem volt az ajkán sem bűvölő mosolya. Az ő szívét is nehéz ködök takarták, és csak maga elé nézve bandukolt.
A vándor megállt előtte. Eszébe jutott a régi álom, és keresett egy fátylat, amit a lánynak adjon. De nem talált. Üres volt nagyon a szíve. Ekkor kivette a szívéből mind a könnyeket, amik ott évek óta gyűltek, és odaadta őket a lánynak.
A lány csodálkozva nézett rá, aztán színes fátylakat vet elő a szívéből, és cserébe nyújtotta a könnyekért.
Ott álltak egymással szemben, a kezük összeért, és egyszerre bámulva látták, hogy az utcákon drágakővé változnak a kövek, a fákon bíborszínű madarak dalolnak az égen, és két kézzel szórja ezüstjét a hold…
Lehajolt fejjel imádkozni kezdtek, a lány feje a vándoréhoz ért, és a szíve fehérebb volt a csúcsra hullott hónál, a szeme mély volt, tengerszemek mélységeinél mélyebb, és ajkainál szebbet művész keze nem alkotott soha." (W.A)
"Elmélyedve ballagott előre az úton, batyut nem vitt magával, és nem volt többé vele asszonyt igéző mosolya sem. Messze városokban hagyta mindenét: a jókedvét, szíve sok rózsaszínű vágyát, illúziói tarka köpenyét, mindent, amije csak volt.
Örökzöld fenyves erdők mellől indult útnak, kincsekkel megrakodva, hódító mosolyokkal az ajkán, hogy megkeressen valakit.
Mert egyszer furcsát álmodott. Nehéz illatú borókák alatt nyomta el az álom, és csodálatos városról álmodott, ahol csupa drágakővel voltak kirakva az utcák, és a fákon bíborszínű madarak daloltak… káprázó csillagok ragyogtak, és két kézzel szórta ezüstjét a hold…és az úton szembejött egy lány, szíve fehérebb volt a csúcsra hullott hónál, a szeme mély volt, tengerszemek kék mélységénél mélyebb…és ajkainál szebbet művész keze nem alkotott soha.
Mikor felébredt, nem volt nyugta többet. A nagy erdők minden illúzióját összeszedte, batyuba rakta, és elindult velük.
A legelső város kapuján belépett, behintette az utat színes fátylaival, amiket a zuzmószakállú vén fenyőkről gyűjtött, és az utcák ormótlan köveit drágaköveknek látta, a fák szürke madarait bíbormadaraknak…és a legelső lánynak, aki szembejött vele, odaadta legszebb fátylait, és a szívét fehérebbnek látta a csúcsra hullott hónál. Letérdelt eléje, és imádkozott hozzá, a lány pedig kacagott, megcsókolta, aztán továbbment, és elvitte magával legszebb fátylait.
Ő csak nézett utána, nem értette, hogy mindez hogyan történhetett, hiszen ő másképpen álmodta meg. Körülnézett és látta, hogy az utca nincs drágakövekkel kövezve, hogy nincsenek bíborszínű madarak a fákon, és hogy az embereknek nincs fehér szívük, csak szürke, mint a novemberi sár.
Leverte ruhájáról a port, nem sírt, nem szólt egy szót sem, csak ment tovább. Városról városra járt, és valahányszor belépett egy város kapuján, reményei színes fátylakat teregettek mindig, és ő azt hitte, megérkezett. A legelső lánynak, aki szembejött, odaadta megmaradt fátylai közül a legszebbeket, aztán a lány megcsókolta, és kacagva ment tovább…és minden lány elvitt magával néhány gyönyörű fátylat.
Városról városra járt, és a fátylak mind rongyosabbak és szürkébbek lettek, és a végén nem maradt belőlük egy sem.
Nem kereste többet az álmok városát. Elmélyedve ballagott az úton, maga sem tudta, hova, maga sem tudta, miért. Nem volt egyebe, csak a szíve, és a szíve nehéz volt, mert tele-tele volt könnyel.
Így érkezett meg egy város kapujához.
Bement. Nem is nézett körül. Nem voltak drágakővel voltak kirakva az utak, egyszerű verebek ugráltak csak a fákon, és az égen nem volt egyetlenegy csillag, csak egyhangú, szürke köd.
Egy lány jött szembe az úton, tarka fátylak nem voltak rajta, és nem volt az ajkán sem bűvölő mosolya. Az ő szívét is nehéz ködök takarták, és csak maga elé nézve bandukolt.
A vándor megállt előtte. Eszébe jutott a régi álom, és keresett egy fátylat, amit a lánynak adjon. De nem talált. Üres volt nagyon a szíve. Ekkor kivette a szívéből mind a könnyeket, amik ott évek óta gyűltek, és odaadta őket a lánynak.
A lány csodálkozva nézett rá, aztán színes fátylakat vet elő a szívéből, és cserébe nyújtotta a könnyekért.
Ott álltak egymással szemben, a kezük összeért, és egyszerre bámulva látták, hogy az utcákon drágakővé változnak a kövek, a fákon bíborszínű madarak dalolnak az égen, és két kézzel szórja ezüstjét a hold…
Lehajolt fejjel imádkozni kezdtek, a lány feje a vándoréhoz ért, és a szíve fehérebb volt a csúcsra hullott hónál, a szeme mély volt, tengerszemek mélységeinél mélyebb, és ajkainál szebbet művész keze nem alkotott soha." (W.A)
