próbálkozom a bepötyögéssel, nem wordből másolással...
1. pihenő, 1. feladat: ereszkedés le egy lankásabb domboldalon. (lentről domboldal, fentről nézve egy kib.tt nagy hegy teteje!)
Itt hangzik el a vezetőnktől először az a mondat, amit utána még sokszor hallottunk, és ami - erre rá kellett jönnöm - nagyon is igaz: "Minden fejben dől el." A motor meg tudja csinálni, te is meg tudod csinálni, az egyedüli akadály itt van. (és itt a fejére mutatott.)
Technikai tanácsok, aztán ereszd meg, de lassan! Azt hittem eltaknyolok...Nem! Leértem, és csak a végén húztam neki egy kövéret, szerencsére már behúzott kuplunggal. Így nem ugrott ki alólam. Ugyanezt gyakoroltuk még néhányszor, aztán a köves úton tovább.
Mentünk úton, út mellett, füvön, köveken, köves-füves részen, felfelé, lefelé, ülve, állva (inkább állva), szóval mindenhol és mindenhogy.
Megnéztünk egy falut a hegytetőn, ahol mintha megállt volna az idő. Az áramot 3 éve vezették be...tisztára mintha egy fantasy díszletei közt lennél. Elgondolkodtam, hogy mi itt sírunk, hogy milyen rossz nekünk, pedig mi ez az ottani élethez képest...az az igazán kemény!Meg az, hogy minden fejfán ugyanaz a név van. meg hogy 10 évig nem tudtak építkezni, mert meghalt a mester, és csak most jött egy új egy másik faluból.
visszafelé már kicsit fáradtam, úgyhogy az egyik útelhagyásnál megmakacsoltam magam. Menjen arra, akinek két anyja van!
jobbnak látták nem vitázni velem, ezért az egyik vezető elment a fiúkkal, én meg a másikkal maradtam az úton. Néha azért letértünk róla, de csak a lájtos füves részeken, mert a kövekből már elegem lett.
túra közben az egyik KTM fogaskerekéről elfogytak a fogak, kényszerpihenő, szerelés, motorcsere. Aztán a másik vezetőnek lett első defektje. No problem, gyorsjavító és go tovább. Ezt még 1x meg kellett ismételni, de szerencsésen visszaértünk. Esések nélkül. Ami nálam nagy szó, mert nem egyszer megcsúsztam és úgy éreztem, hogy most taknoylás lesz. De tényleg tud a kismoci, mert nem lett. És szerencsére eszembe jutott az is, hogy nem szabad rágörcsölni a kormányra, hanem hagyni kell, menjen amerre akar. És bejött! és tudta!
Pedig repültem ám akkorákat,hogy már-már szirti sasnak éreztem magam. 
Hősiesen megküzdöttem tehát a természeti elemekkel - de legfőképpen magammal. Nagy tanulság volt az egészből, hogy valóban mennyi múlik azon, hogyan állsz hozzá a dolgokhoz, mit gondolsz és mire gondolsz épp az adott pillanatban. Ha le tudod győzni a félelmed -vagy legalábbis kontrollálni és kordában tartani-, és tudatosan NEM arra gondolni, hogy jujjjb.meg el fogok esni, hanem arra, hogy mit hogy kell jól csinálni (és nem azt nézed, hová fogsz becsapódni, hanem hogy hová mész tovább), akkor tényleg jól fogod csinálni. ...öööö...többé kevésbé. Eleinte inkább kevésbé, aztán többé.
Egy szónak is száz a vége - esetemben több tízezer - legszívesebben már jövő héten visszamennék. Vagy holnap. De jövőre mindenképp!
A Zuram legnagyobb örömére, aki elkezdhet gyűjtögetni a karácsonyi ajándékomra (amit még most ősszel szeretnék kipróbálni): egy kisenduróra!
1. pihenő, 1. feladat: ereszkedés le egy lankásabb domboldalon. (lentről domboldal, fentről nézve egy kib.tt nagy hegy teteje!)
Itt hangzik el a vezetőnktől először az a mondat, amit utána még sokszor hallottunk, és ami - erre rá kellett jönnöm - nagyon is igaz: "Minden fejben dől el." A motor meg tudja csinálni, te is meg tudod csinálni, az egyedüli akadály itt van. (és itt a fejére mutatott.)
Technikai tanácsok, aztán ereszd meg, de lassan! Azt hittem eltaknyolok...Nem! Leértem, és csak a végén húztam neki egy kövéret, szerencsére már behúzott kuplunggal. Így nem ugrott ki alólam. Ugyanezt gyakoroltuk még néhányszor, aztán a köves úton tovább.
Mentünk úton, út mellett, füvön, köveken, köves-füves részen, felfelé, lefelé, ülve, állva (inkább állva), szóval mindenhol és mindenhogy.
Megnéztünk egy falut a hegytetőn, ahol mintha megállt volna az idő. Az áramot 3 éve vezették be...tisztára mintha egy fantasy díszletei közt lennél. Elgondolkodtam, hogy mi itt sírunk, hogy milyen rossz nekünk, pedig mi ez az ottani élethez képest...az az igazán kemény!Meg az, hogy minden fejfán ugyanaz a név van. meg hogy 10 évig nem tudtak építkezni, mert meghalt a mester, és csak most jött egy új egy másik faluból.
visszafelé már kicsit fáradtam, úgyhogy az egyik útelhagyásnál megmakacsoltam magam. Menjen arra, akinek két anyja van!
jobbnak látták nem vitázni velem, ezért az egyik vezető elment a fiúkkal, én meg a másikkal maradtam az úton. Néha azért letértünk róla, de csak a lájtos füves részeken, mert a kövekből már elegem lett.túra közben az egyik KTM fogaskerekéről elfogytak a fogak, kényszerpihenő, szerelés, motorcsere. Aztán a másik vezetőnek lett első defektje. No problem, gyorsjavító és go tovább. Ezt még 1x meg kellett ismételni, de szerencsésen visszaértünk. Esések nélkül. Ami nálam nagy szó, mert nem egyszer megcsúsztam és úgy éreztem, hogy most taknoylás lesz. De tényleg tud a kismoci, mert nem lett. És szerencsére eszembe jutott az is, hogy nem szabad rágörcsölni a kormányra, hanem hagyni kell, menjen amerre akar. És bejött! és tudta!
Pedig repültem ám akkorákat,hogy már-már szirti sasnak éreztem magam. Hősiesen megküzdöttem tehát a természeti elemekkel - de legfőképpen magammal. Nagy tanulság volt az egészből, hogy valóban mennyi múlik azon, hogyan állsz hozzá a dolgokhoz, mit gondolsz és mire gondolsz épp az adott pillanatban. Ha le tudod győzni a félelmed -vagy legalábbis kontrollálni és kordában tartani-, és tudatosan NEM arra gondolni, hogy jujjjb.meg el fogok esni, hanem arra, hogy mit hogy kell jól csinálni (és nem azt nézed, hová fogsz becsapódni, hanem hogy hová mész tovább), akkor tényleg jól fogod csinálni. ...öööö...többé kevésbé. Eleinte inkább kevésbé, aztán többé.
Egy szónak is száz a vége - esetemben több tízezer - legszívesebben már jövő héten visszamennék. Vagy holnap. De jövőre mindenképp!
A Zuram legnagyobb örömére, aki elkezdhet gyűjtögetni a karácsonyi ajándékomra (amit még most ősszel szeretnék kipróbálni): egy kisenduróra!
