Úgy terveztem, ma folytatom a balatoni sztori második epizódját, de most inkább megéneklem, hogy átestem a tűzkeresztségen, ma is közelebb kerültem egy picit ahhoz, hogy motorosnak érezzem magam.
Megvolt az első.
Koccanás.
Belémjöttek hátulról.
Annyira fura, hogy nem is emlékszem, pontosan hogy történt: éppen fékeztem, vagy már álltam? Talán az utóbbi. Azt vettem észre, hogy nagyot rántott a motor, ezzel egyidejűleg volt egy nagy csattanás, és az első gondolatom igazából az volt, hogy biztos sebességben hagytam a motort, eldobtam a kuplungot, és most valami baja lett a dögnek. Aztán a második gondolatom már az volt, hogy vajh' mi történt mögöttem, és akkor láttam, hogy egy rendszámtábla hever a földön. Rögtön dühös is lettem, pattantam le a motorról, nyitottam fel a sisakot, de mire odaértem, már eszembe villant, hogy az egy autós rendszámtábla
Szóval iszonyatosan dühös voltam, aztán kiszállt a kocsiból egy (meglehetősen szép szemű) fiatal srác, aki jobban meg volt ijedve, és legalább háromszor elismételte, hogy kifizeti a káromat. Mondtam, hogy álljunk félre, alaposabban megnéztem a wolfiet, de csak benyomódott középen a rendszámtáblám, szóval az ijedtség nagyobb volt, mint a gebasz. Eközben a gyerek mentegetőzve mesélte, hogy hát ilyen nincs, a múlt héten pont itt ment bele egy opelbe.. Szóval könyörögve kértem, hogy legyen olyan tündibündi, és mostantól tartson követési távolságot.
Bár átfutott a fejemen, hogy kifizettetem vele az esti szerelőt, de végül győzött a jó neveltetésem és futni hagytam.
A dolognak megvolt a maga előnye: utána sokkal bátrabban motoroztam be a munkahelyre, mert ma is tanultam valamit magamról: nem esem pánikba.
És életemben olyan gyorsan még nem sikerült sávot váltanom, mint amikor megláttam a srác kocsiját a tükörben – közvetlenül mögöttem.
Óvakodjatok a kék autóktól!
Megvolt az első.
Koccanás.
Belémjöttek hátulról.
Annyira fura, hogy nem is emlékszem, pontosan hogy történt: éppen fékeztem, vagy már álltam? Talán az utóbbi. Azt vettem észre, hogy nagyot rántott a motor, ezzel egyidejűleg volt egy nagy csattanás, és az első gondolatom igazából az volt, hogy biztos sebességben hagytam a motort, eldobtam a kuplungot, és most valami baja lett a dögnek. Aztán a második gondolatom már az volt, hogy vajh' mi történt mögöttem, és akkor láttam, hogy egy rendszámtábla hever a földön. Rögtön dühös is lettem, pattantam le a motorról, nyitottam fel a sisakot, de mire odaértem, már eszembe villant, hogy az egy autós rendszámtábla
Szóval iszonyatosan dühös voltam, aztán kiszállt a kocsiból egy (meglehetősen szép szemű) fiatal srác, aki jobban meg volt ijedve, és legalább háromszor elismételte, hogy kifizeti a káromat. Mondtam, hogy álljunk félre, alaposabban megnéztem a wolfiet, de csak benyomódott középen a rendszámtáblám, szóval az ijedtség nagyobb volt, mint a gebasz. Eközben a gyerek mentegetőzve mesélte, hogy hát ilyen nincs, a múlt héten pont itt ment bele egy opelbe.. Szóval könyörögve kértem, hogy legyen olyan tündibündi, és mostantól tartson követési távolságot.
Bár átfutott a fejemen, hogy kifizettetem vele az esti szerelőt, de végül győzött a jó neveltetésem és futni hagytam.
A dolognak megvolt a maga előnye: utána sokkal bátrabban motoroztam be a munkahelyre, mert ma is tanultam valamit magamról: nem esem pánikba.
És életemben olyan gyorsan még nem sikerült sávot váltanom, mint amikor megláttam a srác kocsiját a tükörben – közvetlenül mögöttem.
Óvakodjatok a kék autóktól!
