Nemrég 3 hölgyet fotóztam, anyát és két lányát, már nem kislányok, és nem is tinik, hanem fiatal hölgyek. Képek Apának a három gráciától.
Három különböző egyéniség, háromféle dinamika, és háromféle lelkesedés az aznapi fotózás után.
Rendkívül érdekesek voltak együtt, a nagyobbik lány végtelen komoly volt és igen óvatosan reagált a gép előtt ácsorogva a kéréseimre, anyu volt érezhetően a főnök, és a a kisebbik lány a lazavagány, aki kilógott a trióból. Vidám volt, csiripelt és pörgött, kapkodta magára a ruhákat, pillanatok alatt tudta a dolgát amit kértem, és ha nem tetszett, szólt hogy most ezt inkább ne erőltessük. Csináltunk mást, szuper volt fotózni, mert mondta hogy mit szeretne és mit nem. A komolykás lányt kérdezgetve bólogatott, jó lesz, persze jók lesznek a képek. Próbáltam feszegetni, hogy de mégis tuti-e, erre mondta, igen szuper. Hát jó, de nem volt valami meggyőző. Aztán ahogy ki-be terelgettem őket egyik öltözésből a másikba, elkaptam egy csöndes félmondatot. Hát annyira ő nincs elájulva a képektől. Nahát, gondoltam magamba, megint elástunk egy kutyát a némaság erdejében... hogy miért nem mondja nekem? Terelgettem őket tovább, feltűnés nélkül, majd sorra került a csöndes lány is. Mutatom milyen képet csináltunk, radarozom az arcát, rezzenéstelen "jólesz". Kérdem tőle, az előbb úgy hallottam nem annyira tetszenek, elmondanád mi az amit nem találsz jónak a képen? Hát, nem igazán tudja, csak nem tetszik. Nézd meg jó alaposan a képet, mit változtassunk. A fényt, más stílusú beállításokat szeretnél, más ruhát, jó alaposan böngészd át amit eddig csináltunk. Nézi-nézi, majd kiböki a tutit. Igazából neki ma nem is volt kedve jönni, csak egyszerre most ért rá mindenki. És különben is, a huga sokkal jobb. (= Tehát ma Isten se tud elég jó lenni, pláne hogy ma Isten is hugit szereti jobban).
Ránéztem felhúzott szemöldökkel. Hááát, így nehezen fogok tudok variálni veled, mert egy jó képhez a modellnek is hozzá kell tenni valamit, én csak hozott anyagból tudok dolgozni. Ha durcásan nézel rám, durcás képed lesz, ha unottan, akkor olyan, ha eleged van az egészből, akkor pedig le fog sírni a képről, hogy hagyjanak már békén. De ha belülről is vidáman vibráló leszel mint a hugod, akkor fogok tudni csak olyan jó képeket csinálni rólad is. Olyan csitris repkedőseket, akiből messziről világít az életerő. Ezt én beléd nem tudom beléd tölteni, ezt magadnak ki kell magadból csiholni, erre senki más nem lesz képes, csak te. Helyetted nem állhatok a gép elé, csak azt mondhatom el, hogyan lesz jobb.
De a hugi sokkal ügyesebb...
Hugit felejtsd el, ő éli a saját életét, neki másik képek készülnek. Te a saját képeiddel törődjél, és amikor előttem állsz, nincs hugi, nincs anyu, és nincs apu se, csak te töltöd be a képmezőt, és én csak rád figyelek, te meg rám, hogy a legjobbat kihozd magadból. Az a te képed, a te pillanatod, a te életed. Próbálj valami vidámra gondolni, a legutóbbi nagyon vidámra ami veled történt, az ki fog sugározni belőled. Felőlem lehet egy tábla csoki is, vagy egy csippendélfiú a legutóbbi lánybúcsúról, a kutyád otthon, a kedvenc filmed, akármi... Érted? Értem. Jó, megpróbálom. Visszament a végtelenített háttérre. Mondom neki: csoki. Halványan lmosolyodik. Csippendélfiú - kajánul elvigyorodik. Kutya - végre elneveti magát.
És hugi bekukkant, de valami tünemény volt az a lány: levágta mit próbálok, és elkezdett mindenféle egyszerű szavakat mondani, és a nővére megtelt életerővel, és elkezdett végre vidámságot sugározni magából. Valószínűleg a közös vidám emlékekhez köthető szavak voltak, mert a "lila gomb"-tól nekem nem támad vigyoroghatnékom. Megnézte az újabb képeket. Végre látszott a szemén is, hogy tetszik neki, nem csak a szájával mondta.
Hugi életereje megtöltötte a szorongó nővérét is, fellazította a gátlásait és a gép előtt két két pajkos tini viháncolt végre... szó szerint repültek.
Hugiról később kiderült elég súlyos beteg, de már kilábalóban van. A lelke abszolute rendben, az már biztos.
Mitől leszünk életvidámak? Talán van akinek külön oda kell figyelni, hogy a kellemesre koncentráljon az ember, és ne a görcseire. Fenemód rá bírunk pörgeni a kétségeinkre, aztán a legtöbbször kiderül, hogy a legtöbben észre se veszik a "problémát", jelentéktelen hülyeségen rágódunk. Ráadásul szabad segítséget kérni és nyújtani is. De leginkább odabent kell akarni, hiszen más nem lehet helyettünk életvidám, és nem élheti jól helyettünk az életünket... a lelki összkomfortért magunknak kell tenni. Megtanulni a dolgok jó oldalát nézni és azokért tenni is...
Három különböző egyéniség, háromféle dinamika, és háromféle lelkesedés az aznapi fotózás után.
Rendkívül érdekesek voltak együtt, a nagyobbik lány végtelen komoly volt és igen óvatosan reagált a gép előtt ácsorogva a kéréseimre, anyu volt érezhetően a főnök, és a a kisebbik lány a lazavagány, aki kilógott a trióból. Vidám volt, csiripelt és pörgött, kapkodta magára a ruhákat, pillanatok alatt tudta a dolgát amit kértem, és ha nem tetszett, szólt hogy most ezt inkább ne erőltessük. Csináltunk mást, szuper volt fotózni, mert mondta hogy mit szeretne és mit nem. A komolykás lányt kérdezgetve bólogatott, jó lesz, persze jók lesznek a képek. Próbáltam feszegetni, hogy de mégis tuti-e, erre mondta, igen szuper. Hát jó, de nem volt valami meggyőző. Aztán ahogy ki-be terelgettem őket egyik öltözésből a másikba, elkaptam egy csöndes félmondatot. Hát annyira ő nincs elájulva a képektől. Nahát, gondoltam magamba, megint elástunk egy kutyát a némaság erdejében... hogy miért nem mondja nekem? Terelgettem őket tovább, feltűnés nélkül, majd sorra került a csöndes lány is. Mutatom milyen képet csináltunk, radarozom az arcát, rezzenéstelen "jólesz". Kérdem tőle, az előbb úgy hallottam nem annyira tetszenek, elmondanád mi az amit nem találsz jónak a képen? Hát, nem igazán tudja, csak nem tetszik. Nézd meg jó alaposan a képet, mit változtassunk. A fényt, más stílusú beállításokat szeretnél, más ruhát, jó alaposan böngészd át amit eddig csináltunk. Nézi-nézi, majd kiböki a tutit. Igazából neki ma nem is volt kedve jönni, csak egyszerre most ért rá mindenki. És különben is, a huga sokkal jobb. (= Tehát ma Isten se tud elég jó lenni, pláne hogy ma Isten is hugit szereti jobban).
Ránéztem felhúzott szemöldökkel. Hááát, így nehezen fogok tudok variálni veled, mert egy jó képhez a modellnek is hozzá kell tenni valamit, én csak hozott anyagból tudok dolgozni. Ha durcásan nézel rám, durcás képed lesz, ha unottan, akkor olyan, ha eleged van az egészből, akkor pedig le fog sírni a képről, hogy hagyjanak már békén. De ha belülről is vidáman vibráló leszel mint a hugod, akkor fogok tudni csak olyan jó képeket csinálni rólad is. Olyan csitris repkedőseket, akiből messziről világít az életerő. Ezt én beléd nem tudom beléd tölteni, ezt magadnak ki kell magadból csiholni, erre senki más nem lesz képes, csak te. Helyetted nem állhatok a gép elé, csak azt mondhatom el, hogyan lesz jobb.
De a hugi sokkal ügyesebb...
Hugit felejtsd el, ő éli a saját életét, neki másik képek készülnek. Te a saját képeiddel törődjél, és amikor előttem állsz, nincs hugi, nincs anyu, és nincs apu se, csak te töltöd be a képmezőt, és én csak rád figyelek, te meg rám, hogy a legjobbat kihozd magadból. Az a te képed, a te pillanatod, a te életed. Próbálj valami vidámra gondolni, a legutóbbi nagyon vidámra ami veled történt, az ki fog sugározni belőled. Felőlem lehet egy tábla csoki is, vagy egy csippendélfiú a legutóbbi lánybúcsúról, a kutyád otthon, a kedvenc filmed, akármi... Érted? Értem. Jó, megpróbálom. Visszament a végtelenített háttérre. Mondom neki: csoki. Halványan lmosolyodik. Csippendélfiú - kajánul elvigyorodik. Kutya - végre elneveti magát.
És hugi bekukkant, de valami tünemény volt az a lány: levágta mit próbálok, és elkezdett mindenféle egyszerű szavakat mondani, és a nővére megtelt életerővel, és elkezdett végre vidámságot sugározni magából. Valószínűleg a közös vidám emlékekhez köthető szavak voltak, mert a "lila gomb"-tól nekem nem támad vigyoroghatnékom. Megnézte az újabb képeket. Végre látszott a szemén is, hogy tetszik neki, nem csak a szájával mondta.
Hugi életereje megtöltötte a szorongó nővérét is, fellazította a gátlásait és a gép előtt két két pajkos tini viháncolt végre... szó szerint repültek.
Hugiról később kiderült elég súlyos beteg, de már kilábalóban van. A lelke abszolute rendben, az már biztos.
Mitől leszünk életvidámak? Talán van akinek külön oda kell figyelni, hogy a kellemesre koncentráljon az ember, és ne a görcseire. Fenemód rá bírunk pörgeni a kétségeinkre, aztán a legtöbbször kiderül, hogy a legtöbben észre se veszik a "problémát", jelentéktelen hülyeségen rágódunk. Ráadásul szabad segítséget kérni és nyújtani is. De leginkább odabent kell akarni, hiszen más nem lehet helyettünk életvidám, és nem élheti jól helyettünk az életünket... a lelki összkomfortért magunknak kell tenni. Megtanulni a dolgok jó oldalát nézni és azokért tenni is...
