Arra keltem ma reggel hajnali hatkor, hogy felvirradt a napja a szezon első motorostúrájának; 
, ma megkerüljük a Balatont! Szélsebesen, alig másfél óra alatt bújtam bele nadrágomba, dzsekimbe és más hasonló felszerelésekbe, meg a lajhár mamájának is segítettem szendvicset csomagolni, majd azon kaptam magam, hogy egy hátsó ülésen vigyorgok, és hallom fülemben az országutak hívó szavát. Igaz, a kezdeti nehézségek már ekkor megmutatkoztak; a hagyományos motoroscsapat nem lett túl barátságos mostra sem, meg a városban is fázott picit a nyakam, ahogy fújt a szél. Ez sem érdekelt; menjünkmármenjünkmármenjünkmár! A sorba beállt elénk valami speed Kawasaki, amiről a hangja alapján végig úgy tűnt, hogy százhatvannal repeszt, teljesen elnyomta a Deauville barátságos dorombolását, továbbra is maradok a dörmögő chopperek örök híve.
Ahogy kiértünk a városból, kiderült, hogy a barátságos szellő, ami bent cirógatta a nyakam, az bizony gonosz orkán a nyílt színen, aki ha törik, ha szakad, le akar lökni a motorról. Szóval a paráim közé felveszek még egyet: oldalszél. Végig meg volt döntve a moci, úgy mentünk egyenesen, ráadásul a csapat szokás szerint vadállat módjára előzött, és egy-egy visszasorolásnál féltem, hogy visszaenged-e a szél. Így bandukoltunk lassacskán (végülis.. a kilóméteróra nem ment egyszer sem 200 fölé, szóval lassúnak tekinthető...) Keszthelyig, ahol megígértem ott tanuló barátosnémnak, hogy ha nem állunk meg, akkor is megcsörgetem, hogy álljon ki a koli ablakába, és majd jól integetek. Fel is készültem erre, már vettem is volna elő a telefonomat, de mire lehúztam a cipzárt a dzseki zsebén, a lajhár már megütögette a térdem, hogy nééézd, itt a koli, amit mutattál fényképen! - szóval én integettem, csak a delikvens ezt nem tudta. Azazhogy dehogynem, mert egy óra múlva, amikor megálltunk legközelebb, felhívtam és elmeséltem neki
Szóval mentünk tovább, meg leváltunk a csapatról, mert a lajhárnak rokonai élnek arrafelé, és gyors családlátogatást tartottunk. Majd jöttünk haza, a továbbra is kegyetlen orkánban. Annyira bántott már (párosítva a 140-160 körüli utazósebességgel), hogy életemben tán először igazán féltem a motoron: megkértem a lajhárt, hogy lassítson, amire persze csak módjával volt lehetőség, mert a lajhár apukája sokkal jobban vezet, és sokkal bátrabban, és a motorja is gyorsabban megy, szóval ha nem akarunk lemaradni, mindig siettetni kell a lovacskákat, nem lehet rinyálni, hogy félek.
Amúgy is ki kéne már találni valamit a kapaszkodásra, nem csak azért, mert a mai nap felért egy komplett fitnesszedzéssel, hanem azért is, mert nem egészséges a dobozon megtámasztani az alkaromat. Ugyanis a doboz kemény. Az alkarom meg nem annyira. Szóval feldagadt szegény, és tiszta piros.
Meg le is égtem. Egyetlen csíkon, a nyakam bal oldalán, ahol a szél miatt nem takarta a dzseki, mert ő lobogott éppen. Most jó hülyén fogok kinézni megint hetekig.
Szolárium? Fujjfujj.
, ma megkerüljük a Balatont! Szélsebesen, alig másfél óra alatt bújtam bele nadrágomba, dzsekimbe és más hasonló felszerelésekbe, meg a lajhár mamájának is segítettem szendvicset csomagolni, majd azon kaptam magam, hogy egy hátsó ülésen vigyorgok, és hallom fülemben az országutak hívó szavát. Igaz, a kezdeti nehézségek már ekkor megmutatkoztak; a hagyományos motoroscsapat nem lett túl barátságos mostra sem, meg a városban is fázott picit a nyakam, ahogy fújt a szél. Ez sem érdekelt; menjünkmármenjünkmármenjünkmár! A sorba beállt elénk valami speed Kawasaki, amiről a hangja alapján végig úgy tűnt, hogy százhatvannal repeszt, teljesen elnyomta a Deauville barátságos dorombolását, továbbra is maradok a dörmögő chopperek örök híve. Ahogy kiértünk a városból, kiderült, hogy a barátságos szellő, ami bent cirógatta a nyakam, az bizony gonosz orkán a nyílt színen, aki ha törik, ha szakad, le akar lökni a motorról. Szóval a paráim közé felveszek még egyet: oldalszél. Végig meg volt döntve a moci, úgy mentünk egyenesen, ráadásul a csapat szokás szerint vadállat módjára előzött, és egy-egy visszasorolásnál féltem, hogy visszaenged-e a szél. Így bandukoltunk lassacskán (végülis.. a kilóméteróra nem ment egyszer sem 200 fölé, szóval lassúnak tekinthető...) Keszthelyig, ahol megígértem ott tanuló barátosnémnak, hogy ha nem állunk meg, akkor is megcsörgetem, hogy álljon ki a koli ablakába, és majd jól integetek. Fel is készültem erre, már vettem is volna elő a telefonomat, de mire lehúztam a cipzárt a dzseki zsebén, a lajhár már megütögette a térdem, hogy nééézd, itt a koli, amit mutattál fényképen! - szóval én integettem, csak a delikvens ezt nem tudta. Azazhogy dehogynem, mert egy óra múlva, amikor megálltunk legközelebb, felhívtam és elmeséltem neki
Szóval mentünk tovább, meg leváltunk a csapatról, mert a lajhárnak rokonai élnek arrafelé, és gyors családlátogatást tartottunk. Majd jöttünk haza, a továbbra is kegyetlen orkánban. Annyira bántott már (párosítva a 140-160 körüli utazósebességgel), hogy életemben tán először igazán féltem a motoron: megkértem a lajhárt, hogy lassítson, amire persze csak módjával volt lehetőség, mert a lajhár apukája sokkal jobban vezet, és sokkal bátrabban, és a motorja is gyorsabban megy, szóval ha nem akarunk lemaradni, mindig siettetni kell a lovacskákat, nem lehet rinyálni, hogy félek.
Amúgy is ki kéne már találni valamit a kapaszkodásra, nem csak azért, mert a mai nap felért egy komplett fitnesszedzéssel, hanem azért is, mert nem egészséges a dobozon megtámasztani az alkaromat. Ugyanis a doboz kemény. Az alkarom meg nem annyira. Szóval feldagadt szegény, és tiszta piros.
Meg le is égtem. Egyetlen csíkon, a nyakam bal oldalán, ahol a szél miatt nem takarta a dzseki, mert ő lobogott éppen. Most jó hülyén fogok kinézni megint hetekig.
Szolárium? Fujjfujj.
