Megvan az előnye annak, ha az ember évek óta, szinte minden hétvégén dolgozik. Senki más nem tud ennyire örülni egy pici szabadságnak.
(a post szombati része nem a motorozásról szól, ráadásul túllépi a 10000 karaktert, ezért a rendes blogom olvasható, akit érdekel. NaNa kedvéért nem linkelem
)
Vasárnap hajnalban kelés volt, nemtáviratot a rutinpálya várta, engem meg egy Új Hobbi, Amiről Nem Írhatok, mert A Családom, Aki Olvassa A Blogomat, Kitérne A Hitéből, De Ha Érdekel Valakit, Privátban Szívesen Elmesélem, (jó hosszú neve lett) lényeg az, hogy nagyon messze a világ végén találkoznom kellett volna emberekkel, és hát úgy döntöttünk, hogy a Szomszéd Motoros Srác kíséretében odagurulunk, én találkozom és hobbizom az emberekkel, ő meg kirándul a festői környéken a barátnőjével. Az elgondolást tett követte, csak azt nem vette senki számításba, hogy akkor is el tudunk tévedni, ha nem én kezelem a GPSt, szóval alig háromnegyed órát késtünk, az emberek már nem voltak ott, a telefonszámukat meg ügyes módon csak egy fecnire írtam fel, nem a telefonomba. Nem, természetesen a fecni nem volt nálam. Így hát mit lehet hát mit tenni, motoroztunk. Volt kanyargás utakon, ahol birge még csak gyökkettővel tud közlekedni (mindig eszembe jut Babulu es(e)te a kanyarral, és olyankor gyorsan lelassítok), érintettünk környékbeli pilisi településeket (vagyis elhagytuk Budapestet!), ebédeltünk az Andrettiben, és az így fölössé váló szendvicseket kivittük a rutinpályára nemtáviratnak, aki úgy beleszeretett a motorozásba, hogy csak feszítővassal tudtuk leoperálni a járgányról: azt viszont muszáj volt, mert a tűző napon reggel óta tolta, és nem evett-ivott semmit egész nap. Megállapítottam továbbá (enyhe sóhaj) hogy az ő esetében képtelenség kismotorral kezdeni a létet, mert úgy néz ki rajta, mint valami esetlen kamasz a műanyag nyuszimotoron, a térdei körülbelül a fülét verdesik. De a nap végére már adtak alá nagymotort is, amit mi már nem láttunk, mert birgét várta egy ötvenfős olasz csoport a Sziklakórházban. Felmotoroztunk odáig, levezettem az izgága csoportomat, és amikor előkerültünk a föld alól, a tegnapról már ismerős fekete felhő kacsintgatott és morgott ránk a Gellérthegy felől, szóval usgyi, fel a motorokra és húzás haza. A benzincsapot nem felejtettem el kinyitni, ellenben a hátizsákomat a kórházban hagytam, szóval az elindulás még nem mindig megy simán.
Mivel kétségbeesetten menekültünk az eső elől, természetesen utolért minket: az Alagút egyik oldalán már igen lelkesen esett, a túloldalon viszont százágra sütött a nap, meg is nyugodtam, de korai volt az öröm, mert a pesti oldalon hamarosan utolért minket a zuhé, örültem, ha kiláttam a plexin. Eddig sem voltam az a nagy kanyarvadász fajta, az esőtől viszont kifejezetten hímestojás-modorra váltottam, főleg az Ecseritől, ahonnan már egyedül kellett hazatalálnom (SZMS hazavitte a barátnőjét). A magam hímestojás modorában nagyon ügyesen közlekedtem, az egyenesekben tartottam a tempót a forgalomban, a kanyarokban meg óvatoskodtam, nem volt kedvem az első elázásnál tesztelni, milyen csúszós tud lenni az aszfalt nedves időben. Ez főleg a gyorsforgalmin kezdte zavarni a mögöttem haladó Audist, aki rátenyerelt a dudára: megelőzni nem volt képes, de lelkesen tudtomra adta, hogy kevesli a tempómat. Nem értem, mi baja volt, előttem pont ugyanolyan sebességgel ment egy Suzuki, tisztességes követési távolságot tartva normál tempóban mentem, a kanyarokban alig lassabban, mint az egyenesekben, szóval lehet, hogy nem a sebességem miatt tütült, hanem tetszett neki a hátizsákom. Vagy ilyesmi. Mndenesetre amikor lehajtottunk a gyorsforgalmiról és a kétsávossá vált Gyömrői úton mentünk, akkor sem előzött meg (a lehetőség megvolt) egészen addig, amíg le nem húzódtam a belső sáv bal szélére, szinte teljesen a bokrokba. A pirosnál beértem, akkor gondolkodtam, hogy vajon kiszáll és megver-e, de úgy néz ki, nem volt kedve a vízhez.
Szóval ennyi volt a nagy kaland.
Vasárnap este pedig csodával határos módon még mindig volt idő vacsorát főzni, megenni, megnézni egy filmet, és hajat festeni. Tényleg olyan volt ez a hétvége, mintha valami csodás időkibővítő szerkezettel lettem volna megáldva. (lehet egyébként, hogy a koránkelés a titok.)
A vasárnapi motorozás volt vagy 100 km (ha jól emlékszem, SZMS ennyit mondott, a kmszámláló észben tartása még nem szerepel a begyűjtött motoros skillek közt), volt benne előzés, kanyargás (néha azért ment emberi tempóban is), és egy-két alkalommal még az álló sorok között is előresoroltam (nem sokat, kb. 2-3 autónyit), szóval igen-igen büszke vagyok magamra.
(a post szombati része nem a motorozásról szól, ráadásul túllépi a 10000 karaktert, ezért a rendes blogom olvasható, akit érdekel. NaNa kedvéért nem linkelem
)
Vasárnap hajnalban kelés volt, nemtáviratot a rutinpálya várta, engem meg egy Új Hobbi, Amiről Nem Írhatok, mert A Családom, Aki Olvassa A Blogomat, Kitérne A Hitéből, De Ha Érdekel Valakit, Privátban Szívesen Elmesélem, (jó hosszú neve lett) lényeg az, hogy nagyon messze a világ végén találkoznom kellett volna emberekkel, és hát úgy döntöttünk, hogy a Szomszéd Motoros Srác kíséretében odagurulunk, én találkozom és hobbizom az emberekkel, ő meg kirándul a festői környéken a barátnőjével. Az elgondolást tett követte, csak azt nem vette senki számításba, hogy akkor is el tudunk tévedni, ha nem én kezelem a GPSt, szóval alig háromnegyed órát késtünk, az emberek már nem voltak ott, a telefonszámukat meg ügyes módon csak egy fecnire írtam fel, nem a telefonomba. Nem, természetesen a fecni nem volt nálam. Így hát mit lehet hát mit tenni, motoroztunk. Volt kanyargás utakon, ahol birge még csak gyökkettővel tud közlekedni (mindig eszembe jut Babulu es(e)te a kanyarral, és olyankor gyorsan lelassítok), érintettünk környékbeli pilisi településeket (vagyis elhagytuk Budapestet!), ebédeltünk az Andrettiben, és az így fölössé váló szendvicseket kivittük a rutinpályára nemtáviratnak, aki úgy beleszeretett a motorozásba, hogy csak feszítővassal tudtuk leoperálni a járgányról: azt viszont muszáj volt, mert a tűző napon reggel óta tolta, és nem evett-ivott semmit egész nap. Megállapítottam továbbá (enyhe sóhaj) hogy az ő esetében képtelenség kismotorral kezdeni a létet, mert úgy néz ki rajta, mint valami esetlen kamasz a műanyag nyuszimotoron, a térdei körülbelül a fülét verdesik. De a nap végére már adtak alá nagymotort is, amit mi már nem láttunk, mert birgét várta egy ötvenfős olasz csoport a Sziklakórházban. Felmotoroztunk odáig, levezettem az izgága csoportomat, és amikor előkerültünk a föld alól, a tegnapról már ismerős fekete felhő kacsintgatott és morgott ránk a Gellérthegy felől, szóval usgyi, fel a motorokra és húzás haza. A benzincsapot nem felejtettem el kinyitni, ellenben a hátizsákomat a kórházban hagytam, szóval az elindulás még nem mindig megy simán.
Mivel kétségbeesetten menekültünk az eső elől, természetesen utolért minket: az Alagút egyik oldalán már igen lelkesen esett, a túloldalon viszont százágra sütött a nap, meg is nyugodtam, de korai volt az öröm, mert a pesti oldalon hamarosan utolért minket a zuhé, örültem, ha kiláttam a plexin. Eddig sem voltam az a nagy kanyarvadász fajta, az esőtől viszont kifejezetten hímestojás-modorra váltottam, főleg az Ecseritől, ahonnan már egyedül kellett hazatalálnom (SZMS hazavitte a barátnőjét). A magam hímestojás modorában nagyon ügyesen közlekedtem, az egyenesekben tartottam a tempót a forgalomban, a kanyarokban meg óvatoskodtam, nem volt kedvem az első elázásnál tesztelni, milyen csúszós tud lenni az aszfalt nedves időben. Ez főleg a gyorsforgalmin kezdte zavarni a mögöttem haladó Audist, aki rátenyerelt a dudára: megelőzni nem volt képes, de lelkesen tudtomra adta, hogy kevesli a tempómat. Nem értem, mi baja volt, előttem pont ugyanolyan sebességgel ment egy Suzuki, tisztességes követési távolságot tartva normál tempóban mentem, a kanyarokban alig lassabban, mint az egyenesekben, szóval lehet, hogy nem a sebességem miatt tütült, hanem tetszett neki a hátizsákom. Vagy ilyesmi. Mndenesetre amikor lehajtottunk a gyorsforgalmiról és a kétsávossá vált Gyömrői úton mentünk, akkor sem előzött meg (a lehetőség megvolt) egészen addig, amíg le nem húzódtam a belső sáv bal szélére, szinte teljesen a bokrokba. A pirosnál beértem, akkor gondolkodtam, hogy vajon kiszáll és megver-e, de úgy néz ki, nem volt kedve a vízhez.
Szóval ennyi volt a nagy kaland.
Vasárnap este pedig csodával határos módon még mindig volt idő vacsorát főzni, megenni, megnézni egy filmet, és hajat festeni. Tényleg olyan volt ez a hétvége, mintha valami csodás időkibővítő szerkezettel lettem volna megáldva. (lehet egyébként, hogy a koránkelés a titok.)
A vasárnapi motorozás volt vagy 100 km (ha jól emlékszem, SZMS ennyit mondott, a kmszámláló észben tartása még nem szerepel a begyűjtött motoros skillek közt), volt benne előzés, kanyargás (néha azért ment emberi tempóban is), és egy-két alkalommal még az álló sorok között is előresoroltam (nem sokat, kb. 2-3 autónyit), szóval igen-igen büszke vagyok magamra.
