Miért is?
Naív vagyok, és túlságosan megbízom az emberekben. Boldogan élek birge kicsi világában, és nem akarok róla tudni, hogy a valódi élet milyen is. Tudom, mondták már sokan - leginkább a lajhár, akinek épp aktuális sérelmeimet sírtam el rendszerint. Nem tehetek róla; nekem kell birge kicsi világa, mert bár időnként pofára esek, ha azt kellene hinnem hogy az emberek eredendően rosszak, és mindig a legrosszabbra kellene készülnöm, alighanem Dunának mennék inkább záros határidőn belül.
Elsírtam már e fórumon: egykorvolt szobatársam csúnyán keresztbetett nekem, amikor nyáron el akartam költözni otthonról. Vártam, csak vártam rá, hiszen megbeszéltük: együtt fogunk lakni. Igaz, nem mondta biztosra, de én szalasztgattam el a lehetőségeket egymás után, hiszen rá vártam: ha én találok lakást, ő meg nem, nagyon-nagyon szemétnek éreztem volna magam, és nem vette volna be a gyomrom. Majd egyszer jött a hír: nélkülem költözik. Azóta nem beszélünk, bár miután lenyugodtam, próbáltam újra felvenni vele a kapcsolatot; ő szemmel láthatólag nem akarta.
Nem volt igazi barát - mondhatjuk. Valószínűleg tényleg, hiába is éreztem annak.
Összeköltöztem utána "férjemmel", mert korrekt ajánlatot tett: három hónapig egy minimális összeget, majd utána megbeszéljük. S én a barátság és a kedvesség jegyében állva hozzá a dologhoz, nem vertem ki a hisztit olyanok miatt, hogy hiányos a bútorzat, vagy hogy a nem tökéletes szigetelés miatt hideg van a szobában. Hiszen haverok vagyunk.
Kezdtem egyenesbe jönni az életemmel. Volt egy zugom, ami csak az enyém, három munkám amibe kezdtem beleszokni, az iskolai félév is lassan a végéhez közeledett, újpasi pedig egyre többet aludt nálam, kezdtünk összecsiszolódni. Minden szépnek tűnt.
Ekkor lakótásr bejelentette az ígért emelést, meg is nevezte a konkrét összeget: drágállottam kissé. Egy szoba a világ végén, amiben hideg van és nincs szekrény, barátok között nem kerülhet ennyibe. Pláne, hogy az utóbbi időben csak én mosogatok, takarítok; csak én csinosítgatom a lakást, és sokszor rendet is én rakok utána. "Nem baj" mondta "megvan az utódod." Ennyi. Délutánig átgondolva a dolgot szemlesütve közöltem vele, hogy tán mégis próbáljuk meg; akkorra már megígérte a másiknak. Régi ismeretségünk nem ér annyit, hogy egy új valakinek azt mondja: bocs, mégsem.
Hát ennyit ért az egykorvolt nagy barátság.
Bízni akarok az emberekben.
Kell a túléléshez.
Tud valaki egy szobát valahol?
Naív vagyok, és túlságosan megbízom az emberekben. Boldogan élek birge kicsi világában, és nem akarok róla tudni, hogy a valódi élet milyen is. Tudom, mondták már sokan - leginkább a lajhár, akinek épp aktuális sérelmeimet sírtam el rendszerint. Nem tehetek róla; nekem kell birge kicsi világa, mert bár időnként pofára esek, ha azt kellene hinnem hogy az emberek eredendően rosszak, és mindig a legrosszabbra kellene készülnöm, alighanem Dunának mennék inkább záros határidőn belül.
Elsírtam már e fórumon: egykorvolt szobatársam csúnyán keresztbetett nekem, amikor nyáron el akartam költözni otthonról. Vártam, csak vártam rá, hiszen megbeszéltük: együtt fogunk lakni. Igaz, nem mondta biztosra, de én szalasztgattam el a lehetőségeket egymás után, hiszen rá vártam: ha én találok lakást, ő meg nem, nagyon-nagyon szemétnek éreztem volna magam, és nem vette volna be a gyomrom. Majd egyszer jött a hír: nélkülem költözik. Azóta nem beszélünk, bár miután lenyugodtam, próbáltam újra felvenni vele a kapcsolatot; ő szemmel láthatólag nem akarta.
Nem volt igazi barát - mondhatjuk. Valószínűleg tényleg, hiába is éreztem annak.
Összeköltöztem utána "férjemmel", mert korrekt ajánlatot tett: három hónapig egy minimális összeget, majd utána megbeszéljük. S én a barátság és a kedvesség jegyében állva hozzá a dologhoz, nem vertem ki a hisztit olyanok miatt, hogy hiányos a bútorzat, vagy hogy a nem tökéletes szigetelés miatt hideg van a szobában. Hiszen haverok vagyunk.
Kezdtem egyenesbe jönni az életemmel. Volt egy zugom, ami csak az enyém, három munkám amibe kezdtem beleszokni, az iskolai félév is lassan a végéhez közeledett, újpasi pedig egyre többet aludt nálam, kezdtünk összecsiszolódni. Minden szépnek tűnt.
Ekkor lakótásr bejelentette az ígért emelést, meg is nevezte a konkrét összeget: drágállottam kissé. Egy szoba a világ végén, amiben hideg van és nincs szekrény, barátok között nem kerülhet ennyibe. Pláne, hogy az utóbbi időben csak én mosogatok, takarítok; csak én csinosítgatom a lakást, és sokszor rendet is én rakok utána. "Nem baj" mondta "megvan az utódod." Ennyi. Délutánig átgondolva a dolgot szemlesütve közöltem vele, hogy tán mégis próbáljuk meg; akkorra már megígérte a másiknak. Régi ismeretségünk nem ér annyit, hogy egy új valakinek azt mondja: bocs, mégsem.
Hát ennyit ért az egykorvolt nagy barátság.
Bízni akarok az emberekben.
Kell a túléléshez.
Tud valaki egy szobát valahol?