birge blogja elindította bennem az emlékek lavináját.
<o></o>
Arról a - boldog, de kemény - egy évről, amit pályakezdő napközis tanítóként megéltem.
<o></o>
Előzetes megjegyzés: az idézőjelbe tett mondatok nem így szó szerint hangzottak el, nem emlékszem már rá pontosan, 6-7 éve történt.
<o></o>
Azt is hozzátenném, hogy mindezen történések ellenére szerettem a kis rosszcsontokat (vagy angyalkákat, attól függött, épp milyen kedvük volt), és viszont. Minden délben fürtökben lógtak rajtam, mikor megérkeztem, és nagyon tudtak szeretni. Mindegyik, kivétel nélkül. Viszont szerették feszegetni a határokat, sőt túl is lépni rajta, és tesztelni, meddig bírom. (Volt, hogy nem bírtam…) De az is igaz, hogy nincs annál nagyobb öröm, mint mikor látod a szemükben, hogy boldogok és örülnek valaminek; annak, hogy megsimogattam a fejüket, vagy hogy sikerült megoldaniuk egy feladatot, vagy akár csak annak, hogy megdicsértem őket, mert aznap nem kaptak feketepontot.
1. történet<o></o>
Ebédlő, 29-30 elsősöm meg a többiek. Valmilyen tészta – talán bolognai spagetti, nem lényeges. A kanál-és tányércsörgés zajába hirtelen belesüvít egy villárólindított repülő tésztacsomó hangja. Aztán még egy. Hát persze hogy az én két elsős fiam. “Ejnye micsináltok gyertek ide mindketten.” Nem jönnek, hát én megyek. “Nem szép dolog tésztával dobálózni, olyan szomorú vagyok, hogy rosszalkodtok!” –mert ezt kell – és lehet – mondani, nem ám megfogni a grabancánál és addig súrolni vele a földet, míg fel nem szedte az összes tésztát meg szószt. Hogyne! Még a végén följelent bántalmazásért! Ejnyebejnye megvolt, gyereket nem nagyon hatotta meg. “majd kíváncsi vagyok, mit szólnak a szüleid, ha megtudják!”. Megtudták. Apuka (nálam nem sokkal idősebb, viszonylag jólszituált vállalkozó) jön a gyerekért délután. Szembesítés. Elmesélem, mi történt – persze ott a gyerek is, hallja csak ő is, nem árulkodom a háta mögött. Apuka megkérdezi a kisfiától, hogy miért dobálta tésztával a másikat? Gyerek válasza: “de állandóan verekszik és ő kezdte…” <o></o>
Apuka: “és mér’nem b.sztál be neki egyet?”<o></o>
Ezek után nem volt több beszélnivalóm Apukával.<o></o>
<o></o>
2. történet<o></o>
Szintén a fent említett első osztályos napközis csoport. Tetőtéri tanterem, házi feladat írás. Kissrác nem tudja megcsinálni a leckéjét, vagy nem érti, vagy csak lassabb a többinél, a lényeg, hogy a társaság nagy része 2-3 kivétellel már játszik, ő meg még mindig a füzet fölött ül. Próbálok segíteni neki, de iszonyú dühös a vélt kudarc miatt. (ami persze nem kudarc, mert nem lehet mindig mindent tökéletesen és elsőként megoldani. Nodehát apuka-anyuka értelmiségi, és persze az ő kisfiuk is csudaokos zsenigyerek, aki mindig mindent tud. Ez is megérdemelne egy külön blogot)<o></o>
Következő pillanatban azt veszem észre, hogy füzet-tolttartó-miegymás, ami a padon volt, szánkázik lefelé, gyerek meg a padon ugrálva őrjöng. “Úgyse csinálom meg, te hülye k.rva” (mármint a leckét) Na ez viszont szó szerint így mondta, erre emlékszem. Kezdő pedagógus + hisztiroham = totális káosz. Bármit csináltam, nem használt. Kértem, ígértem, mindenféle szankciókat helyeztem kilátásba. A többi persze mind a jelenetet figyelte. Egyesek dermedten, mások jót röhögve a liluló fejű szerencsétlenen. Tetőablak nyitva, pad az ablak alatt. Gyerek pillanat törtrésze alatt fent az ablakban. Üvöltözik, szitkozódik. Na ilyenkor mi a frászt csináljak? Remegő hangon megkérek egy-két komolyabb kiselsőst, hogy figyeljenek és azonnal szaladjanak, ha a gyerek bármit is csinál, én meg gyomoridegtől és félelemtől reszketve rohanok le a harmadikos terembe, idősebb tapasztalt tanítónénire rátöröm az ajtót, hogy jöjjön segítsen. Ekkor már majdnem sírok. Szerencsére a gyerek még az ablakban, és nem palacsintává lapulva az udvar betonján. Hogy hogy került le a gyerek az ablakból, arra nem emlékszem. Csak arra, hogy utána napokig azon gondolkodtam, hogy miért és hogyan történt mindez? Mit rontottam el, miért nem vagyok jó tanítónéni? És azon, hogy mekkora óriási felelősség ez a szakma, és vajon meg tudok-e birkózni én ezzel?
<o></o>
<o></o>
Érdeklődés esetén folyt köv…
<o></o>
Arról a - boldog, de kemény - egy évről, amit pályakezdő napközis tanítóként megéltem.
<o></o>
Előzetes megjegyzés: az idézőjelbe tett mondatok nem így szó szerint hangzottak el, nem emlékszem már rá pontosan, 6-7 éve történt.
<o></o>
Azt is hozzátenném, hogy mindezen történések ellenére szerettem a kis rosszcsontokat (vagy angyalkákat, attól függött, épp milyen kedvük volt), és viszont. Minden délben fürtökben lógtak rajtam, mikor megérkeztem, és nagyon tudtak szeretni. Mindegyik, kivétel nélkül. Viszont szerették feszegetni a határokat, sőt túl is lépni rajta, és tesztelni, meddig bírom. (Volt, hogy nem bírtam…) De az is igaz, hogy nincs annál nagyobb öröm, mint mikor látod a szemükben, hogy boldogok és örülnek valaminek; annak, hogy megsimogattam a fejüket, vagy hogy sikerült megoldaniuk egy feladatot, vagy akár csak annak, hogy megdicsértem őket, mert aznap nem kaptak feketepontot.
1. történet<o></o>
Ebédlő, 29-30 elsősöm meg a többiek. Valmilyen tészta – talán bolognai spagetti, nem lényeges. A kanál-és tányércsörgés zajába hirtelen belesüvít egy villárólindított repülő tésztacsomó hangja. Aztán még egy. Hát persze hogy az én két elsős fiam. “Ejnye micsináltok gyertek ide mindketten.” Nem jönnek, hát én megyek. “Nem szép dolog tésztával dobálózni, olyan szomorú vagyok, hogy rosszalkodtok!” –mert ezt kell – és lehet – mondani, nem ám megfogni a grabancánál és addig súrolni vele a földet, míg fel nem szedte az összes tésztát meg szószt. Hogyne! Még a végén följelent bántalmazásért! Ejnyebejnye megvolt, gyereket nem nagyon hatotta meg. “majd kíváncsi vagyok, mit szólnak a szüleid, ha megtudják!”. Megtudták. Apuka (nálam nem sokkal idősebb, viszonylag jólszituált vállalkozó) jön a gyerekért délután. Szembesítés. Elmesélem, mi történt – persze ott a gyerek is, hallja csak ő is, nem árulkodom a háta mögött. Apuka megkérdezi a kisfiától, hogy miért dobálta tésztával a másikat? Gyerek válasza: “de állandóan verekszik és ő kezdte…” <o></o>
Apuka: “és mér’nem b.sztál be neki egyet?”<o></o>
Ezek után nem volt több beszélnivalóm Apukával.<o></o>
<o></o>
2. történet<o></o>
Szintén a fent említett első osztályos napközis csoport. Tetőtéri tanterem, házi feladat írás. Kissrác nem tudja megcsinálni a leckéjét, vagy nem érti, vagy csak lassabb a többinél, a lényeg, hogy a társaság nagy része 2-3 kivétellel már játszik, ő meg még mindig a füzet fölött ül. Próbálok segíteni neki, de iszonyú dühös a vélt kudarc miatt. (ami persze nem kudarc, mert nem lehet mindig mindent tökéletesen és elsőként megoldani. Nodehát apuka-anyuka értelmiségi, és persze az ő kisfiuk is csudaokos zsenigyerek, aki mindig mindent tud. Ez is megérdemelne egy külön blogot)<o></o>
Következő pillanatban azt veszem észre, hogy füzet-tolttartó-miegymás, ami a padon volt, szánkázik lefelé, gyerek meg a padon ugrálva őrjöng. “Úgyse csinálom meg, te hülye k.rva” (mármint a leckét) Na ez viszont szó szerint így mondta, erre emlékszem. Kezdő pedagógus + hisztiroham = totális káosz. Bármit csináltam, nem használt. Kértem, ígértem, mindenféle szankciókat helyeztem kilátásba. A többi persze mind a jelenetet figyelte. Egyesek dermedten, mások jót röhögve a liluló fejű szerencsétlenen. Tetőablak nyitva, pad az ablak alatt. Gyerek pillanat törtrésze alatt fent az ablakban. Üvöltözik, szitkozódik. Na ilyenkor mi a frászt csináljak? Remegő hangon megkérek egy-két komolyabb kiselsőst, hogy figyeljenek és azonnal szaladjanak, ha a gyerek bármit is csinál, én meg gyomoridegtől és félelemtől reszketve rohanok le a harmadikos terembe, idősebb tapasztalt tanítónénire rátöröm az ajtót, hogy jöjjön segítsen. Ekkor már majdnem sírok. Szerencsére a gyerek még az ablakban, és nem palacsintává lapulva az udvar betonján. Hogy hogy került le a gyerek az ablakból, arra nem emlékszem. Csak arra, hogy utána napokig azon gondolkodtam, hogy miért és hogyan történt mindez? Mit rontottam el, miért nem vagyok jó tanítónéni? És azon, hogy mekkora óriási felelősség ez a szakma, és vajon meg tudok-e birkózni én ezzel?
<o></o><o></o>
Érdeklődés esetén folyt köv…
