Az egyik tanár vitt körbe minket az épületben. Azt mondta ez egy olyan kutatási központ amit be fognak zárni, de előtte ezt nekünk, mint a feltörekvő nemzedéknek ezt mindenképpen látnunk kell. Hogy ha lesz rá lehetőségünk, azon dolgozzunk, hogy ilyen helyeket hozzunk létre, vagy legalábbis ilyen helyet találjunk, és ilyen helyen dolgozzunk.
Laborról laborra mentünk, egyik hely szigorúbbnak tűnt mint a másik. Fiolák, egy-két kísérleti állat, műszerek garmadája és sok-sok fehérruhás ember, mindegyik láthatóan elfoglalt és belemerült abba amit épp csinált.
Az egyik helyen rákkutatók dolgoztak, azt mesélték, ha bezárják a komplexumot, egy lépéssel a rákvakcina kidolgozása előtt fogják előttük lehúzni a rolót. Már nagyon pozitívak az eredmények, az állatkísérleteken túl vannak, és most kezdenének neki a embereken történő tesztelésnek.
Aztán átmentünk a viselkedéstudományt kutató részlegbe. Fura egy hely volt, az épületnek ezt a szárnyát alig hasznosították, jó sok üresen kongó szoba és terem volt.
Aztán valahogy lemaradtunk, és elszakadtunk a csoporttól néhányan, így a legalsó szinten pislogó fény felé indultunk.
Átvágtunk egy régen használt laboron (csupa csempe és poros kémcsövek), majd a kísérleti patkány neveldén (kell az utánpótlás), megsimogattunk néhány kedvesebb jószágot. Itt mondták, ha érdekeset akarunk látni, menjünk csak tovább, ott az egylábú ló. Egylábú ló? Nem szoktak egylábú lovat megtartani sehol...
A következő ajtó pedig tényleg oda vezetett, egy lónak a boxához. Ahogy kinyílt az ajtaja, hófehér fény vágódott ki rajta, csalogatóan a félhomályos laborok világa után. Friss szénaillattal.
Az egylábú ló tényleg ott állt. Tényleg egy lába volt, és állt! 3 különböző hosszúságú csonkjai és az ép lába mellett heveder feszült, és a plafonon lógott. Az egy épp lába leért a földre, és ahogy beléptünk, azzal fordította át magát az állat, hogy lásson minket. Rettenetesen nézett ki. Össze-vissza volt szabdalva, régi forradások nyoma a testén, még a fején is volt egy fura gödör, ami a klasszikus lópofát elcsúfította.
De a szeme! Az fantasztikusan szép volt, kíváncsi, vidám és csillogó. Odadugta csúnya pofáját hozzánk vidáman, beleprüszkölt a nyakunkba, mintha azt mondta volna: csúnya vagyok, de azért mégis jó élni! Lassan túllépve az első döbbeneten megsimogattam a csúf lópofát. Vidáman vakartatta magát, odatartott azt a fülénél azt a rész ahol különösen jól esett neki a vakarászás. Ő bátrabban barátkozott mint mi, nem érdekelte a döbbenetünk. Elnézegetve a viharvert testét, valaha szép ló lehetett, arányos, izmos felépítésű barna paripa. Előbukkant a gondozója, tett elé friss vizet, közben mosolygott.
- Először vagytok itt? Ti is a nyílt napra jöttetek? - bólogattunk, aztán az egylábúról kezdtük kérdezgetni:
- Hogyhogy itt van ez az egylábú ló?
- Egy háborús övezetből hozták el, valamikor tenyészállat lehetett egy farmon. Azért hozták el, mert még élő szövet volt, és épp akkoriban az egyik kísérlethez friss szöveteket kerestek, így a sérüléseit elkötötték, és repülőre hajították, hogy ide tudják hozni. Aztán ahogy ideértek vele a laborba, láthatóan jobban lett és lenyúlta a viselkedéstudományi csapat, hogy rehabilitációs kísérleteket végezzenek vele. Így úszta meg a háborút és kapott hevedereket, hogy állni tudjon. Akarjátok látni hogy fut? - hülledeztünk, az egylábú ló futni?
- Hogy tudna futni ez a ló?
- Na gyertek, nézzétek meg a futtatóban.
Ezzel megpaskolta a lovat csillapítólag, és egy targoncaszerű géppel átakasztotta az állatot a terem plafonján futó sínbe. Egy kicsit tanácstalanul lengedezett, majd amikor csettintett neki, a ló egy lábával ellökve magát lendült egyre távolabb a boxtól. Az egylábú ló jár. Ez már felért egy pofáncsapással, a fickó vezette a sínen lógó lovat, és az szép komótosan haladt utána. Követtük őket.
A sín egy nagyobb terembe futott, és a ló megelevenedett. A fiú elengedte a gyeplőjét, és ő egy lábával vidáman vágtatott körbe-körbe a térben. Láthatóan élvezte, nyihogva kapkodta a levegőt két-három kör után, megállt mellettünk, és vidáman odakapott a gondozója ruhájához, húzta magával. Együtt futottak a homokkal és szalmával felszórt teremben, a fiú bukdácsolva a homoktól, a ló egy kicsit lengedezve a hevedertől. Besütött a nap, rúgták a port és mintha tavaszillat terjengett volna a levegőben. De legalábbis a vidámság illata...
Aztán hirtelen felébredtem. Felültem az ágyon, és sajnáltam hogy már nem a kifutóban vagyunk. Az egylábú ló pedig még mindig itt motoszkál a fejemben, a napfény illatával az és életörömével...
Laborról laborra mentünk, egyik hely szigorúbbnak tűnt mint a másik. Fiolák, egy-két kísérleti állat, műszerek garmadája és sok-sok fehérruhás ember, mindegyik láthatóan elfoglalt és belemerült abba amit épp csinált.
Az egyik helyen rákkutatók dolgoztak, azt mesélték, ha bezárják a komplexumot, egy lépéssel a rákvakcina kidolgozása előtt fogják előttük lehúzni a rolót. Már nagyon pozitívak az eredmények, az állatkísérleteken túl vannak, és most kezdenének neki a embereken történő tesztelésnek.
Aztán átmentünk a viselkedéstudományt kutató részlegbe. Fura egy hely volt, az épületnek ezt a szárnyát alig hasznosították, jó sok üresen kongó szoba és terem volt.
Aztán valahogy lemaradtunk, és elszakadtunk a csoporttól néhányan, így a legalsó szinten pislogó fény felé indultunk.
Átvágtunk egy régen használt laboron (csupa csempe és poros kémcsövek), majd a kísérleti patkány neveldén (kell az utánpótlás), megsimogattunk néhány kedvesebb jószágot. Itt mondták, ha érdekeset akarunk látni, menjünk csak tovább, ott az egylábú ló. Egylábú ló? Nem szoktak egylábú lovat megtartani sehol...
A következő ajtó pedig tényleg oda vezetett, egy lónak a boxához. Ahogy kinyílt az ajtaja, hófehér fény vágódott ki rajta, csalogatóan a félhomályos laborok világa után. Friss szénaillattal.
Az egylábú ló tényleg ott állt. Tényleg egy lába volt, és állt! 3 különböző hosszúságú csonkjai és az ép lába mellett heveder feszült, és a plafonon lógott. Az egy épp lába leért a földre, és ahogy beléptünk, azzal fordította át magát az állat, hogy lásson minket. Rettenetesen nézett ki. Össze-vissza volt szabdalva, régi forradások nyoma a testén, még a fején is volt egy fura gödör, ami a klasszikus lópofát elcsúfította.
De a szeme! Az fantasztikusan szép volt, kíváncsi, vidám és csillogó. Odadugta csúnya pofáját hozzánk vidáman, beleprüszkölt a nyakunkba, mintha azt mondta volna: csúnya vagyok, de azért mégis jó élni! Lassan túllépve az első döbbeneten megsimogattam a csúf lópofát. Vidáman vakartatta magát, odatartott azt a fülénél azt a rész ahol különösen jól esett neki a vakarászás. Ő bátrabban barátkozott mint mi, nem érdekelte a döbbenetünk. Elnézegetve a viharvert testét, valaha szép ló lehetett, arányos, izmos felépítésű barna paripa. Előbukkant a gondozója, tett elé friss vizet, közben mosolygott.
- Először vagytok itt? Ti is a nyílt napra jöttetek? - bólogattunk, aztán az egylábúról kezdtük kérdezgetni:
- Hogyhogy itt van ez az egylábú ló?
- Egy háborús övezetből hozták el, valamikor tenyészállat lehetett egy farmon. Azért hozták el, mert még élő szövet volt, és épp akkoriban az egyik kísérlethez friss szöveteket kerestek, így a sérüléseit elkötötték, és repülőre hajították, hogy ide tudják hozni. Aztán ahogy ideértek vele a laborba, láthatóan jobban lett és lenyúlta a viselkedéstudományi csapat, hogy rehabilitációs kísérleteket végezzenek vele. Így úszta meg a háborút és kapott hevedereket, hogy állni tudjon. Akarjátok látni hogy fut? - hülledeztünk, az egylábú ló futni?
- Hogy tudna futni ez a ló?
- Na gyertek, nézzétek meg a futtatóban.
Ezzel megpaskolta a lovat csillapítólag, és egy targoncaszerű géppel átakasztotta az állatot a terem plafonján futó sínbe. Egy kicsit tanácstalanul lengedezett, majd amikor csettintett neki, a ló egy lábával ellökve magát lendült egyre távolabb a boxtól. Az egylábú ló jár. Ez már felért egy pofáncsapással, a fickó vezette a sínen lógó lovat, és az szép komótosan haladt utána. Követtük őket.
A sín egy nagyobb terembe futott, és a ló megelevenedett. A fiú elengedte a gyeplőjét, és ő egy lábával vidáman vágtatott körbe-körbe a térben. Láthatóan élvezte, nyihogva kapkodta a levegőt két-három kör után, megállt mellettünk, és vidáman odakapott a gondozója ruhájához, húzta magával. Együtt futottak a homokkal és szalmával felszórt teremben, a fiú bukdácsolva a homoktól, a ló egy kicsit lengedezve a hevedertől. Besütött a nap, rúgták a port és mintha tavaszillat terjengett volna a levegőben. De legalábbis a vidámság illata...
Aztán hirtelen felébredtem. Felültem az ágyon, és sajnáltam hogy már nem a kifutóban vagyunk. Az egylábú ló pedig még mindig itt motoszkál a fejemben, a napfény illatával az és életörömével...
