Történt egyszer, egy hideg novemberi reggelen, hogy a birge vér szerinti családjában felpezsdült az élet: mindenki szeme egy pontra fókuszált, egy emberért izgult a Család összes tagja, öklök összeszorít, ujjak keresztbe (nagymamai részről enyhe sírógörcs), még a birge is jobban hegyezte a fülét, mint szokta, de teljesen hiába, mert csak kivárták, amíg beülök Magyar Politika órára. Ott ért utol az sms: megérkezett a trónbitorló, már nem én vagyok az egyetlen lányunoka a szűk családi körben: unokahúgom született.
Alapvetően a birgék és a gyerekek két külön halmazban léteznek, de a hagyomány az hagyomány, ezért ma, miután végre kiszabadultam az iskola falai közül, elindultam a kórház irányába, hogy az újdonsült kismamának gratulációmat átadva kipipálhassam ezt az elemet is a todo listről. Körbekérdeztem először persze az ismerősöket, és mindenki megnyugtatott: az újszülötteket csak messziről lehet nézegetni, nem engednek akárkit a közelébe. Mivel némiképp félek a gyerekektől, ez az információ teljesen megnyugtatott.
“Elindulsz a Népköztársaság útján, ott bekanyarodsz x utcára (x helyén valami más volt, csak nem emlékszem), aztán tovább…” kezdte mondani az utasításokat majdnemvérszerinti nagypapa (mostanra háromszoros) és hiába próbáltam közbevágni, nem hagyta, hogy jelezzem: a., a Népköztársaság utcát durván a születésem óta egészen máshogyan hívják és b., részemről még mindig gyalogbéka vagyok, úgyhogy valami tömegközlekedési támpontot is mondhatna.
“-A Nyugatinál leszállsz a villamosról, elindulsz visszafelé…
-De merre visszafelé?
-Hát visszafelé, ahonnan jöttél!
-De én metróval megyek, akkor most merre van a visszafelé?
-Hát a nagy metróval elmész a villamosig, ott leszállsz és visszasétálsz!
-De melyik nagy metró?
-Jajj, ne viccelj már, ami ott jár az iskolánál!
-De én a másik metróval megyek!
-Hát akkor nem tudom.. várj csak! Elindulsz a villamos vonalán visszafelé…
-Merre visszafelé?
-A Moszkva tér irányába, de mehetsz is egy megállót villamossal, és akkor visszasétálsz, mert a troli megállója a Podmaninczky utcánál van. Ott felszállsz a trolira, ami a Munkácsy utcába visz.
-Melyik trolira?
-Amelyik a Munkácsy utcába visz. Ott leszállsz és ott lesz a kórház.“
Ebből a párbeszédből is látszik, hogy amúgy abszolúte normális és százas nagymamám az örömtől mintha nem lett volna teljesen a helyzet magaslatán, én meg sajnos követtem nagy nehezen kihámozott utasításait, és a Nyugatitól elindultam a Moszkva tér felé keresni a trolit. Alig háromnegyed megálló kellett, hogy gyanakodni kezdjek, majd visszaforduljak, és a lajhárt is csak párszor kellett ráizzítani a Google Mapsre, mire rájöttem, hogy hol is a troli megállója - csak épp a rossz megálló. Hiszen a troli oda-vissza nem egy útvonalon közlekedik, ezért a Munkácsy utcai megálló is csak az egyik irányban lévő táblán volt jelölve - természetesen nem azon, amelyiket néztem. Így lesétáltam egy megállót, hogy megállapíthassam: a troli másik végállomása meg az Arany János utca, nem messze a metró megállójától…
De nagy nehezen felverekedtem magam a trolira is, ügyesen le is szálltam a Munkácsy utcában, ahol emlékeim szerint a kórház “ott lesz”. Volt is ott egy szép nagy épület, nyitva volt a kapuja, kis híján be is mentem, csak az volt a gyanús, hogy focipálya van az udvarban. Gimnázium volt.
Nem is untatnám tovább olvasóimat hogy sétáltam vissza, majd tovább még majd’ háromnegyed órát, és hogyan küldtek a kórház egyik épületéből a másikba a szülészet irányába, majd milyen kétségbeesett fejjel toporogtam a szülészeten, mire végre közölték, hogy a kismamát átköltöztették egy másik szobába - lényeg, hogy nagy nehezen megérkeztem és pár perc további kétségbeesett nézés után a nagybátyám meglátott a szobából és kijött, hogy segítségemre siessen.
Puszi-puszi, estébé, de gyanús volt, hogy a boldog anyuka mellett egy icipici csomag van az ágyon. Kiváncsian nyújtogattam a nyakam, mert bár olyan gyerekformája volt, a filmekből úgy tudom, hogy a piciket külön szobában szokták tartani, akkor mégis mi lehet ez a csomag? Amikor is hirtelen nagybátyám, akit valaha Nagy Elődömnek és Példaképemnek tekintettem, de mostantól csak Ijesztő, felkapta a csomagot, és közölte, hogy fogjam meg. Gyerek volt. De tényleg! Nagyon-nagyon kicsi volt (hogy lajhárt idézzem: “mennyire kicsi? Elférne a laptopod monitorán? -nem. - Na látod, akkor mégsem olyan kicsike!”) hegyes füle van (vagy elf, vagy manó, még nem derült ki) meg csúcsos feje (ha nem lennének ilyen biztosak fogantatásainak körülményei, ufóra tippelnék), úgy általában csukva tartja a szemét, alszik, néha cuppog. Fura egy dolog.
Tanulság? Poén? Nincs. De mégis mit vártok tőlem? Életemben először fogtam újszülöttet. Egy biztos: pici baba akarok lenni. A szülészeten pont az igényeimnek megfelelő finom meleg volt, még a kezem is kiolvadt.
Alapvetően a birgék és a gyerekek két külön halmazban léteznek, de a hagyomány az hagyomány, ezért ma, miután végre kiszabadultam az iskola falai közül, elindultam a kórház irányába, hogy az újdonsült kismamának gratulációmat átadva kipipálhassam ezt az elemet is a todo listről. Körbekérdeztem először persze az ismerősöket, és mindenki megnyugtatott: az újszülötteket csak messziről lehet nézegetni, nem engednek akárkit a közelébe. Mivel némiképp félek a gyerekektől, ez az információ teljesen megnyugtatott.
“Elindulsz a Népköztársaság útján, ott bekanyarodsz x utcára (x helyén valami más volt, csak nem emlékszem), aztán tovább…” kezdte mondani az utasításokat majdnemvérszerinti nagypapa (mostanra háromszoros) és hiába próbáltam közbevágni, nem hagyta, hogy jelezzem: a., a Népköztársaság utcát durván a születésem óta egészen máshogyan hívják és b., részemről még mindig gyalogbéka vagyok, úgyhogy valami tömegközlekedési támpontot is mondhatna.
“-A Nyugatinál leszállsz a villamosról, elindulsz visszafelé…
-De merre visszafelé?
-Hát visszafelé, ahonnan jöttél!
-De én metróval megyek, akkor most merre van a visszafelé?
-Hát a nagy metróval elmész a villamosig, ott leszállsz és visszasétálsz!
-De melyik nagy metró?
-Jajj, ne viccelj már, ami ott jár az iskolánál!
-De én a másik metróval megyek!
-Hát akkor nem tudom.. várj csak! Elindulsz a villamos vonalán visszafelé…
-Merre visszafelé?
-A Moszkva tér irányába, de mehetsz is egy megállót villamossal, és akkor visszasétálsz, mert a troli megállója a Podmaninczky utcánál van. Ott felszállsz a trolira, ami a Munkácsy utcába visz.
-Melyik trolira?
-Amelyik a Munkácsy utcába visz. Ott leszállsz és ott lesz a kórház.“
Ebből a párbeszédből is látszik, hogy amúgy abszolúte normális és százas nagymamám az örömtől mintha nem lett volna teljesen a helyzet magaslatán, én meg sajnos követtem nagy nehezen kihámozott utasításait, és a Nyugatitól elindultam a Moszkva tér felé keresni a trolit. Alig háromnegyed megálló kellett, hogy gyanakodni kezdjek, majd visszaforduljak, és a lajhárt is csak párszor kellett ráizzítani a Google Mapsre, mire rájöttem, hogy hol is a troli megállója - csak épp a rossz megálló. Hiszen a troli oda-vissza nem egy útvonalon közlekedik, ezért a Munkácsy utcai megálló is csak az egyik irányban lévő táblán volt jelölve - természetesen nem azon, amelyiket néztem. Így lesétáltam egy megállót, hogy megállapíthassam: a troli másik végállomása meg az Arany János utca, nem messze a metró megállójától…
De nagy nehezen felverekedtem magam a trolira is, ügyesen le is szálltam a Munkácsy utcában, ahol emlékeim szerint a kórház “ott lesz”. Volt is ott egy szép nagy épület, nyitva volt a kapuja, kis híján be is mentem, csak az volt a gyanús, hogy focipálya van az udvarban. Gimnázium volt.
Nem is untatnám tovább olvasóimat hogy sétáltam vissza, majd tovább még majd’ háromnegyed órát, és hogyan küldtek a kórház egyik épületéből a másikba a szülészet irányába, majd milyen kétségbeesett fejjel toporogtam a szülészeten, mire végre közölték, hogy a kismamát átköltöztették egy másik szobába - lényeg, hogy nagy nehezen megérkeztem és pár perc további kétségbeesett nézés után a nagybátyám meglátott a szobából és kijött, hogy segítségemre siessen.
Puszi-puszi, estébé, de gyanús volt, hogy a boldog anyuka mellett egy icipici csomag van az ágyon. Kiváncsian nyújtogattam a nyakam, mert bár olyan gyerekformája volt, a filmekből úgy tudom, hogy a piciket külön szobában szokták tartani, akkor mégis mi lehet ez a csomag? Amikor is hirtelen nagybátyám, akit valaha Nagy Elődömnek és Példaképemnek tekintettem, de mostantól csak Ijesztő, felkapta a csomagot, és közölte, hogy fogjam meg. Gyerek volt. De tényleg! Nagyon-nagyon kicsi volt (hogy lajhárt idézzem: “mennyire kicsi? Elférne a laptopod monitorán? -nem. - Na látod, akkor mégsem olyan kicsike!”) hegyes füle van (vagy elf, vagy manó, még nem derült ki) meg csúcsos feje (ha nem lennének ilyen biztosak fogantatásainak körülményei, ufóra tippelnék), úgy általában csukva tartja a szemét, alszik, néha cuppog. Fura egy dolog.
Tanulság? Poén? Nincs. De mégis mit vártok tőlem? Életemben először fogtam újszülöttet. Egy biztos: pici baba akarok lenni. A szülészeten pont az igényeimnek megfelelő finom meleg volt, még a kezem is kiolvadt.
