December közepére rendszerint megőrülök a csingilingitől, a túldekorált kereskedelmi központoktól, a november óta tartó karácsonyzenedömpingtől és egyéb csinadrattától, ami ami ezzel jár.
Megőőőőőrülök a karácsonyi sorbaállástól, a hitelből karácsonyozó birkáktól és egyéb ünnepi fogyatékosságtól...
Aztán elfilózom amikor a Bae évértékelőt kér...
Idén se sikerült meglőni a nyelvvizsgát, de 3 hónapig intenzíven tanultam és kárba nem veszik ami már a fejemben van... Tudtam magam továbbképezni, volt rá idő és energia is (még ha szűken is)...
Végtelennek tűnő dugóban araszolok hazafelé, de nem békávézok és még fűtés is van az öreg járgányban...
Hivatalos engedélyeztetéssel hetekig csövezek a Teve aljában az 5-ös ablaknál, miközben csöndesen hullik a parókám... de van melóm, még ha évről évre is többet is kell küzdeni érte...
Van amikor 12-14-16 órákat dolgozom otthon.... és aztán mégis elégedetten borulok az ágyba, mert azt csinálhatom amit szeretek, nem őröl fel és nem éget ki a melóm...
Lemaradok a legtöbb baráti buliról... de van hová menni, ahol örömmel várnak ha végre feltűnök, és olyankor olyan jókat beszélgetünk...
A vér szerintiek csutkazoknik, de mégis van otthonom....
Annyi felé szaladgálok, hogy rendszerint összevissza eszem.. és van mit, ráadásul van nasi is (úszóháj)...
Satöbbi...van bosszantó és van jó része is a dolgoknak, csak meg kell találni mindig a megfelelő nézőpontot. Biztos hogy a távolság sokat javít az emlékeken (lásd szivatós vidám katonasztorik), de az még biztosabb, hogy magunkon múlik, mit hogyan élünk meg. Hogy bánatunkban befordulunk a sarokba és világfájdalmasan nyöszörgünk azon, amin 4-5 év múlva már csak röhögünk, mert épp most valami más bajunk van...
Mindenki a csodálatos boldogság kék madarát keresi a holnapban meg a tegnapban. Hogy régen mennyivel jobb volt, meg a nekifutok majd miután ezt meg azt lerendeztem, meg majd beszélek vele, meg majd nekifogok, meg majd elintézem, meg majd-majd-majd valamikor szakítok magamra időt, és mindig-mindig valami mástól, valaki mástól, valami külső tényezőtől várjuk, hogy majd jobb lesz.
Nem lesz jobb. Se mástól, se máskor és ráadásul máshol sem! A fejekben dől el minden és MOST. Vagy a szívekben, vagy a lélekben, vagy a csakrákban, mindegy hogyan nevezzük. Hogy mennyire éljük bele magunkat a problémákba vagy a megoldandó feladatokba, a mindennapi rutinokba. Ezt nem mondják el egyik bölcs könyvben sem, hogy a saját gondolatainkat a legnehezebb uralni és normális kerékvágásba terelni. Hogy mennyire vegyük komolyan a létezés mesterségesen generált civilizációs kínjait. Sehol se mondják/mutatják meg, hogy kell örülni a napsütésnek, de három hét téli havaseső borúja után már megtanuljuk értékelni és örülni neki. Nyáron meg fordítva, annak a kicsi esőnek 2 hónap aszály után...
A belső derűt, hogy örülni tudjunk valami kicsinek, azt senki nem tudja megtanítani. Megtapasztalnunk kell, és odafigyelni az apró napi örömökre. Nem elfelejteni észrevenni a jót, a kicsike kis kellemest, amivel helyrebillen a lélek mérlege amikor nehéz az út. A gyerekek se lesznek rögtön felnőttek, az egy szép hosszú folyamat, mi se leszük valamitől egycsapásra "boldogok". Az is egy folyamat, hosszú és nem is olyan könnyű mint amilyennek látszik. Fenntartani a legnehezebb az állapotot. Belecsöppenni könnyű, de megőrizni, na azt hiszem az a titok.
Azt mondják azért kellenek az ünnepek, hogy kicsit meg tudjunk állni és átértékelni a dolgokat, egy kicsit feltöltődni. Szerintem a hétköznapoknak is kellenek kis ötperces ünnepek...de ezt csak mi magunk adhatjuk meg magunknak. Mi magunk alakítjuk az életünket, 5 percre megállni és rácsodálkozni, örülni valaminek nem luxus. Nem kerül semmibe. A gyerekeknek minden nap ünnep, minden nap felfedezés, rácsodálkozás valami újra. Ahogy "fölnövünk", elveszítjük a napi rutinban a rácsodálkozás, az apró pici dolgokra való ráörülés képességét. Azt, amelyikkel a hajtogatott papírrepülőnek úgy örültünk...
Pedig annyi papírrepülő van még körülöttünk, csak észre kell vegyük...
Megőőőőőrülök a karácsonyi sorbaállástól, a hitelből karácsonyozó birkáktól és egyéb ünnepi fogyatékosságtól...
Aztán elfilózom amikor a Bae évértékelőt kér...
Idén se sikerült meglőni a nyelvvizsgát, de 3 hónapig intenzíven tanultam és kárba nem veszik ami már a fejemben van... Tudtam magam továbbképezni, volt rá idő és energia is (még ha szűken is)...
Végtelennek tűnő dugóban araszolok hazafelé, de nem békávézok és még fűtés is van az öreg járgányban...
Hivatalos engedélyeztetéssel hetekig csövezek a Teve aljában az 5-ös ablaknál, miközben csöndesen hullik a parókám... de van melóm, még ha évről évre is többet is kell küzdeni érte...
Van amikor 12-14-16 órákat dolgozom otthon.... és aztán mégis elégedetten borulok az ágyba, mert azt csinálhatom amit szeretek, nem őröl fel és nem éget ki a melóm...
Lemaradok a legtöbb baráti buliról... de van hová menni, ahol örömmel várnak ha végre feltűnök, és olyankor olyan jókat beszélgetünk...
A vér szerintiek csutkazoknik, de mégis van otthonom....
Annyi felé szaladgálok, hogy rendszerint összevissza eszem.. és van mit, ráadásul van nasi is (úszóháj)...
Satöbbi...van bosszantó és van jó része is a dolgoknak, csak meg kell találni mindig a megfelelő nézőpontot. Biztos hogy a távolság sokat javít az emlékeken (lásd szivatós vidám katonasztorik), de az még biztosabb, hogy magunkon múlik, mit hogyan élünk meg. Hogy bánatunkban befordulunk a sarokba és világfájdalmasan nyöszörgünk azon, amin 4-5 év múlva már csak röhögünk, mert épp most valami más bajunk van...
Mindenki a csodálatos boldogság kék madarát keresi a holnapban meg a tegnapban. Hogy régen mennyivel jobb volt, meg a nekifutok majd miután ezt meg azt lerendeztem, meg majd beszélek vele, meg majd nekifogok, meg majd elintézem, meg majd-majd-majd valamikor szakítok magamra időt, és mindig-mindig valami mástól, valaki mástól, valami külső tényezőtől várjuk, hogy majd jobb lesz.
Nem lesz jobb. Se mástól, se máskor és ráadásul máshol sem! A fejekben dől el minden és MOST. Vagy a szívekben, vagy a lélekben, vagy a csakrákban, mindegy hogyan nevezzük. Hogy mennyire éljük bele magunkat a problémákba vagy a megoldandó feladatokba, a mindennapi rutinokba. Ezt nem mondják el egyik bölcs könyvben sem, hogy a saját gondolatainkat a legnehezebb uralni és normális kerékvágásba terelni. Hogy mennyire vegyük komolyan a létezés mesterségesen generált civilizációs kínjait. Sehol se mondják/mutatják meg, hogy kell örülni a napsütésnek, de három hét téli havaseső borúja után már megtanuljuk értékelni és örülni neki. Nyáron meg fordítva, annak a kicsi esőnek 2 hónap aszály után...
A belső derűt, hogy örülni tudjunk valami kicsinek, azt senki nem tudja megtanítani. Megtapasztalnunk kell, és odafigyelni az apró napi örömökre. Nem elfelejteni észrevenni a jót, a kicsike kis kellemest, amivel helyrebillen a lélek mérlege amikor nehéz az út. A gyerekek se lesznek rögtön felnőttek, az egy szép hosszú folyamat, mi se leszük valamitől egycsapásra "boldogok". Az is egy folyamat, hosszú és nem is olyan könnyű mint amilyennek látszik. Fenntartani a legnehezebb az állapotot. Belecsöppenni könnyű, de megőrizni, na azt hiszem az a titok.
Azt mondják azért kellenek az ünnepek, hogy kicsit meg tudjunk állni és átértékelni a dolgokat, egy kicsit feltöltődni. Szerintem a hétköznapoknak is kellenek kis ötperces ünnepek...de ezt csak mi magunk adhatjuk meg magunknak. Mi magunk alakítjuk az életünket, 5 percre megállni és rácsodálkozni, örülni valaminek nem luxus. Nem kerül semmibe. A gyerekeknek minden nap ünnep, minden nap felfedezés, rácsodálkozás valami újra. Ahogy "fölnövünk", elveszítjük a napi rutinban a rácsodálkozás, az apró pici dolgokra való ráörülés képességét. Azt, amelyikkel a hajtogatott papírrepülőnek úgy örültünk...
Pedig annyi papírrepülő van még körülöttünk, csak észre kell vegyük...
