Odavetett gyeplő

Időnként túlságosan komolyan veszünk dolgokat. Mintha túlságosan is ragaszkodnánk valamihez amihez egyébként annyira nem is kell, vagy túlságosan azt hisszük, ez a dolog csak általunk működhet jól.

Pedig nem. Hagyni kell. Vagy megmarad magától is a dolog, vagy létezik nélkülünk is, nem kell mindenhez görcsösen ragaszkodni és jobbá tenni általunk. Önjáró lehet bármi/bárki a maga módján, még ha botladozva is. Abból tanul, vagy sem. És ha nem tanul azt is el kell fogadjuk,ez az ő léte, sorsa, magának kovácsolja. Majd kér segítséget, amikor akar. Mi magunk is lehetünk nélkülözhetők, sőt akár ki is maradhatunk a rendszerből. Meg voltak idők, amikor léteztek dolgok nélkülünk is... Nehéz ezt elfogadni, de ez van. Pláne a precizistáknak, akik vérből törekednek mindent a legjobban csinálni, és genetikusan törekednek arra, hogy a környezetükben minden a lehető legjobban menjen (a saját értékrendjük szerint). A saját vérük árán is, a saját kényelmük és jól megérdemelt szabadságuk árán is. Egyszer csak azt veszik észre, hiába adnak bele mindent, valójában az nem is kell, és különben is, ő csak egy sárkány aki mindenbe beleüti az orrát... Miközben csinálhatna sokkal kellemesebb dolgokat a saját maga számára, élvezhetné az életet a többiek megoldandó görcsei nélkül. Oldják csak azt meg maguk, az ő görcsük, az dolguk...! Pedig mennyire jobb hátradőlve mosolyogni inkább...

Hagyni kell időnként a dolgokat a saját újukon menni... Odavetni a gyeplőt.