Időnként meglepik az embert keresztkérdésekkel: Mi az a szegénység szerintem?
Szerintem a szegénység egy lelkiállapot. A fejlődésképtelenség lelkiállapota. Amikor nincs tényleges motiváció hogy önmagáért tegyen az ember, hanem csak a sírás-rívás van, hogy őszegényjaj. A depresszió tipikusan szegénységi fogalom nálam. A lélek szegénysége, hogy képtelen bárminek is örülni, önmagától gazdagodni, elfogadni dolgokat olyannak amilyenek, kesergés nélkül. Igen, aláírom, vannak esetek amikor tényleg jaj, de a jajgatás bőven kevés bármiféle helyzet megváltoztatásához. A szegénység és a kihasználhatóság ördögi köréből ki kell valahogy lépni, és ezen másvalaki nem tud ténylegesen segíteni, még egy zsák pénz sem, mert előbb-utóbb elfogy és ugyanott áll az illetékes. A kitörés lehetőségét keresni kell és tenni érte, a fejlődésre nyitottnak kell lenni. Ha kell, tanulni kell menni (iskola), ha kell, ki kell lépni az egymást lehúzó környezetből (negatív beállítottságú szülők), el kell hagyni az eddigi életteret (putrisor). Újra kell kezdeni valahol, valahogyan, akár a nulláról, negatív környezeti tényezők minusza nélkül. Az emberek nagy része el se tudja képzelni, mennyi pluszt ad neki egy ismeretlen környezet, amiben önkéntelenül is tanulnak, alkalmazkodnak, változik a személyiségük. Az Élet meg mocskos kemény tanítómester, és amikor ő szól bele végül, az a legkeményebb lecke, nem szabad kivárni.
Elkezdeni a legnehezebb mindent. Aztán szép lassan megváltozik a fejlődéssel együtt a nézőpont is, lesz rálátás egy csomó dologra, és szép lassan kinyílnak a lehetőségek. A fejlődőképes pedig utána kap a lehetőségeknek és foggal körömmel ragaszkodik hogy végigcsinálja amit eltervezett. Megküzd a céljáért.
A változtatás valódi vágyát és a küzdeni akarást kívülről nehéz valakibe beleplántálni.
Lenin is ezt mondja meg a Dalai Láma is: Tanulni, tanulni, tanulni.
Azt hiszem ők nemcsak a szónak az iskolai bemagolós értelmére gondoltak, hanem az élet megtapasztalásának tanulságaira is. A fejlődés folyamatára.
Szerintem a szegénység egy lelkiállapot. A fejlődésképtelenség lelkiállapota. Amikor nincs tényleges motiváció hogy önmagáért tegyen az ember, hanem csak a sírás-rívás van, hogy őszegényjaj. A depresszió tipikusan szegénységi fogalom nálam. A lélek szegénysége, hogy képtelen bárminek is örülni, önmagától gazdagodni, elfogadni dolgokat olyannak amilyenek, kesergés nélkül. Igen, aláírom, vannak esetek amikor tényleg jaj, de a jajgatás bőven kevés bármiféle helyzet megváltoztatásához. A szegénység és a kihasználhatóság ördögi köréből ki kell valahogy lépni, és ezen másvalaki nem tud ténylegesen segíteni, még egy zsák pénz sem, mert előbb-utóbb elfogy és ugyanott áll az illetékes. A kitörés lehetőségét keresni kell és tenni érte, a fejlődésre nyitottnak kell lenni. Ha kell, tanulni kell menni (iskola), ha kell, ki kell lépni az egymást lehúzó környezetből (negatív beállítottságú szülők), el kell hagyni az eddigi életteret (putrisor). Újra kell kezdeni valahol, valahogyan, akár a nulláról, negatív környezeti tényezők minusza nélkül. Az emberek nagy része el se tudja képzelni, mennyi pluszt ad neki egy ismeretlen környezet, amiben önkéntelenül is tanulnak, alkalmazkodnak, változik a személyiségük. Az Élet meg mocskos kemény tanítómester, és amikor ő szól bele végül, az a legkeményebb lecke, nem szabad kivárni.
Elkezdeni a legnehezebb mindent. Aztán szép lassan megváltozik a fejlődéssel együtt a nézőpont is, lesz rálátás egy csomó dologra, és szép lassan kinyílnak a lehetőségek. A fejlődőképes pedig utána kap a lehetőségeknek és foggal körömmel ragaszkodik hogy végigcsinálja amit eltervezett. Megküzd a céljáért.
A változtatás valódi vágyát és a küzdeni akarást kívülről nehéz valakibe beleplántálni.
Lenin is ezt mondja meg a Dalai Láma is: Tanulni, tanulni, tanulni.
Azt hiszem ők nemcsak a szónak az iskolai bemagolós értelmére gondoltak, hanem az élet megtapasztalásának tanulságaira is. A fejlődés folyamatára.
