Nem is tudom, mikor kezdődött a motorok iránti szenvedélyem... Mióta az eszemet tudom, az Öregem nagy motormániás. Régebben az udvarunk gyakran hasonlított inkább egy motorszerelő műhelyhez, mint egy rendes család udvarára. Volt ott minden, kis babetta, simson, mz és társai, persze mindenki oda hordta, hogy „ugyan nézz már rá, hogy mi baja lehet” jelszóval.
Én persze ott guggoltam mellette, nem mintha nagyon érdekelt volna a műszaki része, de éppen nem volt mit csinálnom.
Amikor már nagyobbacska lettem, persze felajánlotta, hogy próbáljam ki őket. Nekem eszemben se volt, mivel nem tetszettek, olyan kis csúnyácskának találtam azokat a kis motorokat. Az idő teltével neki is lett pénze egy nagyobb motorra, így lett meg a jó öreg ETZ 250-ese, amire már én is hajlandó voltam felülni, igaz, még csak utasként. Bejártuk vele Tolnát-Baranyát, később már nagyobb túrákat is tettünk, körbemotoroztuk a Balatont, megnéztünk minden szép helyet Magyarországon.
Útközben persze óhatatlanul is észrevettem a NAGYOKAT. Azt hiszem valahol itt kezdődött a csodálatom a szép, öblös hangú, csillogó motorcsodák iránt. Persze eleinte még engem is a sportmotorok nyűgöztek le és megmozdult bennem a vágy, hogy talán majd egyszer nekem is lehet ilyenem.
Innentől kezdve sok-sok éven át csak addig jutottam, hogy felkaptam a fejem minden egyes motorhangra, megcsodáltam őket, áhítoztam utánuk. Amikor már voltam elég idős ahhoz, hogy egyedül felmenjek Pestre az unokatesómhoz, és elmenjünk a Hungexpo Motorkiállítására, ugrándoztam örömömben, hogy végre tényleg testközelből láthatom őket. Persze mikor felültem a kiállított nagy álmomra, egy Honda Fireblade-re, elszállt a nagy lelkesedésem: „ez ennyire kényelmetlen???”
Jött tehát az újabb álom keresése, olyan motor, ami kinézetre is tetszik, de nem törik le a derekam ha ráülök.
Eközben kikerültem külföldre dolgozni, kezdett realizálódni bennem, hogy talán mégis van esély arra, hogy valaha én is motortulajdonos legyek (a korább anyagi körülményeink között erre halvány esély sem látszott). Persze nem ment a gyűjtés, a hirtelen jött „sok pénz” úgy folyt ki a kezeim között, mintha egész életemben csak a pénzt költöttem volna.
Munkahely- és pasiváltás után (még mindig külföld, de már kevesebb fizetés), végre elkezdtem igazán spórolni és gyűjteni. Egy év után összejött a pénz, hogy most már tényleg keresés céljából látogassam a neten a használtmotor-oldalakat, és ne csak „nyálcsorgatás” céljából. Nem volt kimondott célom típusban, jó néhány fajta tetszett. És végre eljött a nap, hogy ténylegesen nekiinduljunk, és személyesen megnézzük a motorokat. Bejártuk a fél országot, valahol nagyot csalódtunk, valahol már rég elvitték az orrunk elől a motort, végül ott kötöttünk ki, ahol a legelső gépet néztük: egy Suzuki Sv 650-es gyönyörűséget. És megvettem....
El sem hittem, csak néztem... néztem.... néztem.... Ez tényleg az enyém? Tényleg az ÉN MOTOROM??
De jött a hideg zuhany: előtte még soha nem ültem ekkora gépen, „túl nehéz!!” „túl nagy!!” „alig ér le a lábam!!”. Páááánik!!!! Első nap eldöntöttem, mert még nem éreztem. Szerencsére csak álló helyzetben, megálláskor, és a Párom ott volt, azonnal lekapta rólam a motort. Nekem fizikailag semmi bajom nem lett, viszont egy világ dőlt össze bennem, hogy minek nekem ekkora motor, mikor még csak el sem bírom. Párom próbálta oldani bennem a görcsöt, hogy ugyan már, az nem is igazi motoros, aki nem borul egyszer-kétszer, még jobb is, hogy az elején történt, legalább már ezen is túl vagyok.
Persze én nem voltam ilyen derűs. Gyomorgörccsel, de visszaültem a motorra, de még csak nagyobb város közelébe sem mertem menni, elég volt nekem a kis utak forgalma, ott is csak 80-100-zal „téptem”.
Kellett egy kis idő, mire bemerészkedtem Debrecenbe, és eleinte bármennyire is nehéz volt, beláttam, hogy csak úgy győzhetem le a bennem erősödő fóbiát a bukástól, ha megyek-megyek-megyek-megyek és falom a kilométereket. Szerencsére (és Kedvesem állandó biztatására) ma már nem gyomorgörccsel ülök fel rá, hanem élvezem minden percét, amit rajta tölthetek. Már csak az útitársak hiányoznak, de még csak július óta vagyok „motoros csaj”, majd az is jön magától...
Én persze ott guggoltam mellette, nem mintha nagyon érdekelt volna a műszaki része, de éppen nem volt mit csinálnom.
Amikor már nagyobbacska lettem, persze felajánlotta, hogy próbáljam ki őket. Nekem eszemben se volt, mivel nem tetszettek, olyan kis csúnyácskának találtam azokat a kis motorokat. Az idő teltével neki is lett pénze egy nagyobb motorra, így lett meg a jó öreg ETZ 250-ese, amire már én is hajlandó voltam felülni, igaz, még csak utasként. Bejártuk vele Tolnát-Baranyát, később már nagyobb túrákat is tettünk, körbemotoroztuk a Balatont, megnéztünk minden szép helyet Magyarországon.
Útközben persze óhatatlanul is észrevettem a NAGYOKAT. Azt hiszem valahol itt kezdődött a csodálatom a szép, öblös hangú, csillogó motorcsodák iránt. Persze eleinte még engem is a sportmotorok nyűgöztek le és megmozdult bennem a vágy, hogy talán majd egyszer nekem is lehet ilyenem.
Innentől kezdve sok-sok éven át csak addig jutottam, hogy felkaptam a fejem minden egyes motorhangra, megcsodáltam őket, áhítoztam utánuk. Amikor már voltam elég idős ahhoz, hogy egyedül felmenjek Pestre az unokatesómhoz, és elmenjünk a Hungexpo Motorkiállítására, ugrándoztam örömömben, hogy végre tényleg testközelből láthatom őket. Persze mikor felültem a kiállított nagy álmomra, egy Honda Fireblade-re, elszállt a nagy lelkesedésem: „ez ennyire kényelmetlen???”
Jött tehát az újabb álom keresése, olyan motor, ami kinézetre is tetszik, de nem törik le a derekam ha ráülök.
Eközben kikerültem külföldre dolgozni, kezdett realizálódni bennem, hogy talán mégis van esély arra, hogy valaha én is motortulajdonos legyek (a korább anyagi körülményeink között erre halvány esély sem látszott). Persze nem ment a gyűjtés, a hirtelen jött „sok pénz” úgy folyt ki a kezeim között, mintha egész életemben csak a pénzt költöttem volna.
Munkahely- és pasiváltás után (még mindig külföld, de már kevesebb fizetés), végre elkezdtem igazán spórolni és gyűjteni. Egy év után összejött a pénz, hogy most már tényleg keresés céljából látogassam a neten a használtmotor-oldalakat, és ne csak „nyálcsorgatás” céljából. Nem volt kimondott célom típusban, jó néhány fajta tetszett. És végre eljött a nap, hogy ténylegesen nekiinduljunk, és személyesen megnézzük a motorokat. Bejártuk a fél országot, valahol nagyot csalódtunk, valahol már rég elvitték az orrunk elől a motort, végül ott kötöttünk ki, ahol a legelső gépet néztük: egy Suzuki Sv 650-es gyönyörűséget. És megvettem....
El sem hittem, csak néztem... néztem.... néztem.... Ez tényleg az enyém? Tényleg az ÉN MOTOROM??
De jött a hideg zuhany: előtte még soha nem ültem ekkora gépen, „túl nehéz!!” „túl nagy!!” „alig ér le a lábam!!”. Páááánik!!!! Első nap eldöntöttem, mert még nem éreztem. Szerencsére csak álló helyzetben, megálláskor, és a Párom ott volt, azonnal lekapta rólam a motort. Nekem fizikailag semmi bajom nem lett, viszont egy világ dőlt össze bennem, hogy minek nekem ekkora motor, mikor még csak el sem bírom. Párom próbálta oldani bennem a görcsöt, hogy ugyan már, az nem is igazi motoros, aki nem borul egyszer-kétszer, még jobb is, hogy az elején történt, legalább már ezen is túl vagyok.
Persze én nem voltam ilyen derűs. Gyomorgörccsel, de visszaültem a motorra, de még csak nagyobb város közelébe sem mertem menni, elég volt nekem a kis utak forgalma, ott is csak 80-100-zal „téptem”.
Kellett egy kis idő, mire bemerészkedtem Debrecenbe, és eleinte bármennyire is nehéz volt, beláttam, hogy csak úgy győzhetem le a bennem erősödő fóbiát a bukástól, ha megyek-megyek-megyek-megyek és falom a kilométereket. Szerencsére (és Kedvesem állandó biztatására) ma már nem gyomorgörccsel ülök fel rá, hanem élvezem minden percét, amit rajta tölthetek. Már csak az útitársak hiányoznak, de még csak július óta vagyok „motoros csaj”, majd az is jön magától...
