Januárban ismerkedtem meg jelenlegi párommal, akivel egymásnak teremtett az ég is. Ő mutatta meg, mennyi csodás dolog is van a motorozásban, és azóta szinte függő lettem. Ő több ezer km-t vezetett már, bejárta egész Nagy-Magyarországot a kisebbik Guzzin (750-es Breva), sosem volt komolyan balesete, legföljebb egy-két eldőlés, így biztonságban éreztem magam mellette. De az ördög sosem alszik...
Késő tél-kora tavasz lévén nem sok helyre mentünk addig, de amint egy kicsit enyhült az időt, máris nekivágtunk a környéknek.
Első nagyobb tavaszi - merthogy akkor még az volt - kirándulásunkhoz nem választottunk messzi célpontot, mindössze a csodás Északi-Középhegység volt a tervben. (Első jó tanácsként, amit majd a végén magyaráznék: mindig legyen pontos útvonalad és célpontod, ha indulsz valahova!)
Nem indultunk korán, elvégre nem több ezer km-ről volt szó, egy kiadós reggeli után még tankoltunk, matricát vettünk, aztán Guzzira fel és irány az M3-as.
Jó forgalmat fogtunk ki, csak úgy szeltük a km-eket, nem volt nagy forgalom, így hamar elértünk Gyöngyöshöz, ahol letértünk a pályáról és városi utakon mentünk tovább. A térkép a plexi mögé csúsztatva jól jött, mert a telefonon lévő helymeghatározó többször mondta fel a szolgálatot. Ennyit a technikáról. ;-) Közben megálltunk egy útszéli bobpályánál, nem tudtunk ellenállni - én a kíváncsiságnak, párom a nosztalgiázásnak, így elmentünk egy-egy körre. (Ha jól emlékszem, 3000 Ft/ 10 kör volt a díj, felszerelés nélkül, mert természetesen saját bukóval és kesztyűvel vágtunk bele.) Hát, kezdőként nem mentem eszement sebességet, 10 másodpercet vert rám rögtön a 3. körnél, és a végén már csak azt láttam, hogy ő vígan fényképez a pálya szélén, míg én elkörözgetek magamban. Jó móka volt, még ennek ellenére is
Mártafüred, Sástó és Mátraháza után végre rátérhettünk a Kékesre felkapaszkodó kis utacskára. Bevallom, én még nem jártam itt, így élveztem a kis szlalomozást a szintén felfelé tartó autók között.
Némi keresgélés árán találtunk egy félreeső helyet, ahol senki más nem parkolt, csakis motorosok - mégsem két Wartburg közé kellett letennünk a kicsikét. Nem voltunk egészen a tetőn, így a sisakokat felnyalábolva felbaktattunk a TV-toronyhoz, és rövid dilemma után fel is mentünk.
(Kettőnknek olyan 1000 Ft körül volt a belépő, de csak azért, mert én diákkal mehettem.)
A legfelső szinten csodás a kilátás, bár amikor ott jártunk, kissé ködös volt a látóhatár, de sebaj, azért így is sikerült pár jó képet készíteni. Kissé átfagytunk, elég nagy a szél odafent, így inkább egy szinttel lejjebb húzódtunk, ahol még egy kávézót is találtunk. Nem olyan horribilis árakkal, mint vártuk, de azért drágán ittunk egy kávét, addig is legalább fedett, meleg helyen voltunk.
Visszafele sétálva megnéztük a használaton kívüli, kirándulók által elfoglalt sípályát, és még valamit, amit intő jelként kellett volna felfognunk. Mi tudjuk, de akik nem vagy csak felületesen néztek körül, azoknak említem: a Kékesen van Magyarország egyetlen élő motoros emlékműve, azok számára, ,,akiket elragadott a sebesség". Az év minden napján ég itt néhány szál gyertya vagy mécses.
Párom itt mondta először, hogy igenis dühös azokra, akik felelőtlen száguldozás miatt vesztik életüket, merthogy - sajnos - kis hazánkban egyre több ilyen eset van. Nos, így utólag visszagondolva jöttem rá, hogy Istennek bizony van humora, még ha kicsit abszurd is.
Csendesen ültünk fel újra és indultunk tovább, magunkban gondolkodva a látottakon. Innentől volt az, hogy nem tudtuk, hova is szeretnénk menni. Úgy döntöttünk, nem szeretnénk még hazamenni, kerülünk egy nagyot a hegyekbe, majd Eger és Füzesabony felé kitérve újra az M3ason visszajövünk majd.
Elmentünk még északabbra, ahol kis hegyi utakon zötykölődtünk. Bevallom, többször volt bennem a gondolat, hogy jó fele megyünk-e - sehol egy tábla, csak az teljesen fekete erdő mellettünk és a murvás, göröngyös talaj alattunk. Imádkoztunk, hogy a Guzzi bírja, mert bár túrázáshoz kiváló, és mentek már vele rosszabb helyeken is, azért ezt a terepviszonyt nem igazán szereti.
A térképre bízva magunkat Bagolyirtás felé igyekeztünk, ami meglátásom szerint az egyik legbékésebb hely a közelben, majd onnan Gyöngyösoroszi és Gyöngyöspata után ismét Gyöngyösön kötöttünk ki. Itt már késő délután felé jártunk, kezdtünk mindketten éhesen lenni, ezért megkerestük a párom ajánlotta gyorsétkezdét, ahol igazi húsos hamburger volt a menü. Kis affér után a mosdóval (miszerint csak a női volt nyitva Szegénykém már azon volt, hogy kitelefonál, mert nem mert kijönni az ott várakozó lányok miatt 
), Eger felé szerettünk volna menni a megbeszéltek szerint. Nem jutottunk messzire...
Elhagyva Parádot, majd Parádfürdőt épphogy átléptük a történelmileg ismert Recsk határát, amikor kis híján belementünk egy álló kocsiba. Fékeztünk, és ez volt mindkettőnk utolsó tiszta emléke, a következő, hogy a párom az út szélén, én magam pedig az árokban fekszünk. Szerencsékre az arra járó autósok, illetve ott lakók segítőkészek voltak, azonnal odasiettek, mentőt, majd az ügyeletet hívva igyekeztek minket ellátni.
Sok-sok kérdés és válasz után (mindketten magunknál voltunk), bevittek az egri kórház traumatológiájára. Nem részletezném, mi történt pontosan velünk, mindössze annyit, hogy a párom lába és csigolyája tört el, nekem az izmok szakadtak el a lábaimban, illetve súlyosabb seb keletkezett a combom környékén. Húsvét előtti szombaton történt a dolog, hétfőn én már itthon voltam, némi orvosi közbenjárással, őt viszont egész hétre bent fogták. A Guzzit Parádra vitték, nem lett súlyosabb baja, rendbe hozható.
Sok hónap telt el, de még mindketten magunkon viseljük a baleset nyomát. Neki még néhány hónap, nekem körülbelül fél év, mire újra teljesen egészségesek leszünk. (Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy csak protektoros kabát, kesztyű és bukó volt rajtunk. Azóta mindketten beszereztünk egy-egy nadrágot és egy-egy pár cipőt is.)
Tanultunk a hibánkból, de nem tántorít el egyikünket sem a motorozástól, csak egyre több tervet dédelgetünk.
És a kezdeti jó tanács magyarázata, amit ígértem: a párom közel 150 ezer km-t motorozott le, tehát nem egy tapasztalatlan valakiről van szó. Mégis, ezalatt a az idő alatt kétszer volt balesete, egyszer még évekkel ezelőtt, akkor ő nem sérült meg súlyosabban, csak a gép. Másodszor pedig most áprilisban, velem.
Egyik alkalommal sem tudta pontosan, hova és merre megy majd, a kedv és a szerencse hozta. Reméljük, ez elég intő példa ahhoz, hogy mások ne essenek a mi hibánkba.
Ettől függetlenül már többé-kevésbé felépültünk, és nem vette kedvünket az eset, mindössze jobban fogunk mindketten figyelni.
Késő tél-kora tavasz lévén nem sok helyre mentünk addig, de amint egy kicsit enyhült az időt, máris nekivágtunk a környéknek.
Első nagyobb tavaszi - merthogy akkor még az volt - kirándulásunkhoz nem választottunk messzi célpontot, mindössze a csodás Északi-Középhegység volt a tervben. (Első jó tanácsként, amit majd a végén magyaráznék: mindig legyen pontos útvonalad és célpontod, ha indulsz valahova!)
Nem indultunk korán, elvégre nem több ezer km-ről volt szó, egy kiadós reggeli után még tankoltunk, matricát vettünk, aztán Guzzira fel és irány az M3-as.
Jó forgalmat fogtunk ki, csak úgy szeltük a km-eket, nem volt nagy forgalom, így hamar elértünk Gyöngyöshöz, ahol letértünk a pályáról és városi utakon mentünk tovább. A térkép a plexi mögé csúsztatva jól jött, mert a telefonon lévő helymeghatározó többször mondta fel a szolgálatot. Ennyit a technikáról. ;-) Közben megálltunk egy útszéli bobpályánál, nem tudtunk ellenállni - én a kíváncsiságnak, párom a nosztalgiázásnak, így elmentünk egy-egy körre. (Ha jól emlékszem, 3000 Ft/ 10 kör volt a díj, felszerelés nélkül, mert természetesen saját bukóval és kesztyűvel vágtunk bele.) Hát, kezdőként nem mentem eszement sebességet, 10 másodpercet vert rám rögtön a 3. körnél, és a végén már csak azt láttam, hogy ő vígan fényképez a pálya szélén, míg én elkörözgetek magamban. Jó móka volt, még ennek ellenére is
Mártafüred, Sástó és Mátraháza után végre rátérhettünk a Kékesre felkapaszkodó kis utacskára. Bevallom, én még nem jártam itt, így élveztem a kis szlalomozást a szintén felfelé tartó autók között.
Némi keresgélés árán találtunk egy félreeső helyet, ahol senki más nem parkolt, csakis motorosok - mégsem két Wartburg közé kellett letennünk a kicsikét. Nem voltunk egészen a tetőn, így a sisakokat felnyalábolva felbaktattunk a TV-toronyhoz, és rövid dilemma után fel is mentünk.
(Kettőnknek olyan 1000 Ft körül volt a belépő, de csak azért, mert én diákkal mehettem.)
A legfelső szinten csodás a kilátás, bár amikor ott jártunk, kissé ködös volt a látóhatár, de sebaj, azért így is sikerült pár jó képet készíteni. Kissé átfagytunk, elég nagy a szél odafent, így inkább egy szinttel lejjebb húzódtunk, ahol még egy kávézót is találtunk. Nem olyan horribilis árakkal, mint vártuk, de azért drágán ittunk egy kávét, addig is legalább fedett, meleg helyen voltunk.
Visszafele sétálva megnéztük a használaton kívüli, kirándulók által elfoglalt sípályát, és még valamit, amit intő jelként kellett volna felfognunk. Mi tudjuk, de akik nem vagy csak felületesen néztek körül, azoknak említem: a Kékesen van Magyarország egyetlen élő motoros emlékműve, azok számára, ,,akiket elragadott a sebesség". Az év minden napján ég itt néhány szál gyertya vagy mécses.
Párom itt mondta először, hogy igenis dühös azokra, akik felelőtlen száguldozás miatt vesztik életüket, merthogy - sajnos - kis hazánkban egyre több ilyen eset van. Nos, így utólag visszagondolva jöttem rá, hogy Istennek bizony van humora, még ha kicsit abszurd is.
Csendesen ültünk fel újra és indultunk tovább, magunkban gondolkodva a látottakon. Innentől volt az, hogy nem tudtuk, hova is szeretnénk menni. Úgy döntöttünk, nem szeretnénk még hazamenni, kerülünk egy nagyot a hegyekbe, majd Eger és Füzesabony felé kitérve újra az M3ason visszajövünk majd.
Elmentünk még északabbra, ahol kis hegyi utakon zötykölődtünk. Bevallom, többször volt bennem a gondolat, hogy jó fele megyünk-e - sehol egy tábla, csak az teljesen fekete erdő mellettünk és a murvás, göröngyös talaj alattunk. Imádkoztunk, hogy a Guzzi bírja, mert bár túrázáshoz kiváló, és mentek már vele rosszabb helyeken is, azért ezt a terepviszonyt nem igazán szereti.
A térképre bízva magunkat Bagolyirtás felé igyekeztünk, ami meglátásom szerint az egyik legbékésebb hely a közelben, majd onnan Gyöngyösoroszi és Gyöngyöspata után ismét Gyöngyösön kötöttünk ki. Itt már késő délután felé jártunk, kezdtünk mindketten éhesen lenni, ezért megkerestük a párom ajánlotta gyorsétkezdét, ahol igazi húsos hamburger volt a menü. Kis affér után a mosdóval (miszerint csak a női volt nyitva
Szegénykém már azon volt, hogy kitelefonál, mert nem mert kijönni az ott várakozó lányok miatt ), Eger felé szerettünk volna menni a megbeszéltek szerint. Nem jutottunk messzire...Elhagyva Parádot, majd Parádfürdőt épphogy átléptük a történelmileg ismert Recsk határát, amikor kis híján belementünk egy álló kocsiba. Fékeztünk, és ez volt mindkettőnk utolsó tiszta emléke, a következő, hogy a párom az út szélén, én magam pedig az árokban fekszünk. Szerencsékre az arra járó autósok, illetve ott lakók segítőkészek voltak, azonnal odasiettek, mentőt, majd az ügyeletet hívva igyekeztek minket ellátni.
Sok-sok kérdés és válasz után (mindketten magunknál voltunk), bevittek az egri kórház traumatológiájára. Nem részletezném, mi történt pontosan velünk, mindössze annyit, hogy a párom lába és csigolyája tört el, nekem az izmok szakadtak el a lábaimban, illetve súlyosabb seb keletkezett a combom környékén. Húsvét előtti szombaton történt a dolog, hétfőn én már itthon voltam, némi orvosi közbenjárással, őt viszont egész hétre bent fogták. A Guzzit Parádra vitték, nem lett súlyosabb baja, rendbe hozható.
Sok hónap telt el, de még mindketten magunkon viseljük a baleset nyomát. Neki még néhány hónap, nekem körülbelül fél év, mire újra teljesen egészségesek leszünk. (Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy csak protektoros kabát, kesztyű és bukó volt rajtunk. Azóta mindketten beszereztünk egy-egy nadrágot és egy-egy pár cipőt is.)
Tanultunk a hibánkból, de nem tántorít el egyikünket sem a motorozástól, csak egyre több tervet dédelgetünk.
És a kezdeti jó tanács magyarázata, amit ígértem: a párom közel 150 ezer km-t motorozott le, tehát nem egy tapasztalatlan valakiről van szó. Mégis, ezalatt a az idő alatt kétszer volt balesete, egyszer még évekkel ezelőtt, akkor ő nem sérült meg súlyosabban, csak a gép. Másodszor pedig most áprilisban, velem.
Egyik alkalommal sem tudta pontosan, hova és merre megy majd, a kedv és a szerencse hozta. Reméljük, ez elég intő példa ahhoz, hogy mások ne essenek a mi hibánkba.
Ettől függetlenül már többé-kevésbé felépültünk, és nem vette kedvünket az eset, mindössze jobban fogunk mindketten figyelni.
