Ma egy népes, hangra 30-40 fős motoros csapat húzott el a ház előtt. Tudom, hogy jobb a békesség és nem néztem meg őket. Azért az utolsó kettőt meg tudtam lesni. Nagy, komoly, drága vasak voltak, túrára fölpakolva. Sajnos az én drágajó apám is észrevette. „Mi? Motorok voltak?” Azok, mondom, fülre úgy harminc, az utolsó kettőt láttam. (Úgy tettem, mintha nem is foglalkoznék velük, mintha nem lennék legszívesebben közöttük.) „Hepi”, mondta, és ujjával (ami most már általa is bevallottan egyre bénább) a halántéka körül mutogatott. Annyira rossz állapotban van már, hogy még azt se tudja kimondani, amit mindig szokott, kifejezhetetlen gyűlölettel, hogy „hepp”. De a gyűlölködést az utolsó leheletéig nem fogja föladni, még akkor se, ha egy értelmes szó nem sok, annyi se jön ki a száján, és más cseréli majd alatta a pelenkát. Maradék lelke mélyéből gyűlöl mindent és mindenkit, főleg azokat, akik merészelik néha egy kicsit jól érezni magukat. Vagy akiknek van pénzük. Mert az utolsó vérszopó ingyenélő patkány mind.
Emlékszem, öreganyám is az utolsó leheletével is gyűlölködött.
Már itt voltak délután a gyerekeim, és a rádióból ismerős dallam csendült fel, már amennyit hallottam az üvöltözésen keresztül. Amikor meghozom a gyerekeket, meg vannak veszve fél napig, agyatlan nemnormális módon tombolnak, üvöltenek, mert habár mindkét szülőm eléggé nagyothall, azért ez még nekik is sok (meg is kérdezte Pannát édesanyám, hogy öt napig nem hagyták beszélni, hogy mindent most, mindenkit túlharsogva akar bepótolni?). Szóval először nem ismertem meg, és kérdeztem anyut (ő is szereti a rockot, ugyan a könnyedebb verziót), mi ez. Aztán beugrott. Dire Straits: Brothers in arms. Kicsit értek angolul, nem sokat, meg Pannától alig lehetett hallani valamit. Aki ismeri, tudja, miről szól, meg a dallamot is ismeri. Öreg is vagyok, szóval na: elbőgtem magam… Panna mindenáron el akart onnan rángatni, nem akart sírni látni. Pedig ha tudná, mire is gondoltam közben…
A háborúban nincsenek nyertesek. Ezt mindenki tudja, és mégis belemennek az emberek a háborúskodásba. Tönkreteszik mások életét, a sajátjukkal együtt, abban a tévhitben ringatva magukat, hogy lehet és mindenképpen kell nyerni. Csak fájdalmat és szenvedést nyernek, hazug illúziókat, és ezt ők is tudják, mégis pokollá teszik a másik életét. Azért a hazug illúzióért, hogy ők nyertek. Akkor is, ha arra a másikra rá lennének szorulva. Képtelenek elviselni, hogy valakinek jó. Az irigység az egyik főbűn. Hogy fognak az ilyenek elszámolni a Nagyfőnök előtt? És hiába mondasz, csinálsz akármit. Háború van. Fölösleges, értelmetlen, céltalan és végtelen, te pedig tudod, hogy nincs nyertes, csak pusztulás. Mark Knopfler énekel. Várja a végét, hogy többé a testvérei ne legyenek katonák. Hogy legyen vége. De jó lenne hinni abban, hogy egyszer vége lehet, és vár valaki minket odahaza. A mi völgyünkben. Ahol vége van. A farmon végre építhetünk, gondoskodhatunk, szerethetünk, és talán majd minket is szeretnek. A fegyverek ropognak. Robbannak a gránátok, és az ember csak húzza be a nyakát. Valahol elveszett a sisak, nem véd semmi. Még van valaki, akit saját testünkkel védhetünk a repeszek ellen, és ha úgy csapódik be a következő repeszgránát, akkor az ő vérző, összetört, elnyűtt teste véd minket. Vérzünk. Mi az értelme ennek az egésznek? Létezik-e még a völgyünk, vár-e még valaki? Üvöltenek a bombák. Váratlanul csapnak le, nem tudjuk, honnan, mikor, csak azt tudjuk, hogy jönnek. Vonszoljuk magunk, teljesen elcsigázva, egy ködös álomképet kergetve. Az ellenség pedig egy pillanatra sem lankad. Vérzünk. Talán el sem tudjuk már képzelni enélkül. Csak ténfergünk a háborúban, cél és értelem nélkül, és már el se tudjuk képzelni a völgyet, az otthonunkat, milyen lehet az élet gránáttűz és repeszek, reménytelenség és céltalan ténfergés nélkül. Nem tudjuk, merre a békés otthoni völgy, elfelejtettük már. Csak vonszoljuk magunk a sötétben, robbanások között, magunk se tudjuk, merre. Emlékszel a völgyre? Nem. Én se. Testvérek a háborúban. Panna cibál. Gyere, menjünk be, apa, nem akarom, hogy sírj. Még ezt se? Hiszen veletek folytatódik ez a vég nélküli háború. A Sátán röhög. Kis ösvény a becsapódások között, igen, arra a völgy, bumm. Fölállunk. Vérzünk. Lassan elfogy a talaj a lábunk alól. Vagy a lábunk fogy el? Ténfergünk a háborúban. Mark Knopfler gitározik. Ránézek valamikori motorom kopasz, poros vázára, azért szedtem szét, hogy megjavítsam, igen, hogy jó legyen vele menni. Nem akarok hozzányúlni a blokkjához a csatatéren, aknamező védi, persze azért is ágyúznak, hogy nincs kész, meg azért is bombázni fognak, ha használni akarom majd. Rövid időre felszállni a csatamező fölé, és kevesebb találatot kapni. Persze utána jól szétlőnek, hogy nem voltam ott, amikor célpont kellett. Ez a háború törvénye. Lehet, hogy nem is kell az a repülőgép. Pedig reméltem, hogy onnét megláthatom a völgyet, ami csak a mesében létezik. Testvérek a seregben. Jó lenne remélni, hogy van túloldal, ahol vár valaki. Szívszaggatóan sír a gitár. Hangját elnyomja a csatazaj.
Emlékszem, öreganyám is az utolsó leheletével is gyűlölködött.
Már itt voltak délután a gyerekeim, és a rádióból ismerős dallam csendült fel, már amennyit hallottam az üvöltözésen keresztül. Amikor meghozom a gyerekeket, meg vannak veszve fél napig, agyatlan nemnormális módon tombolnak, üvöltenek, mert habár mindkét szülőm eléggé nagyothall, azért ez még nekik is sok (meg is kérdezte Pannát édesanyám, hogy öt napig nem hagyták beszélni, hogy mindent most, mindenkit túlharsogva akar bepótolni?). Szóval először nem ismertem meg, és kérdeztem anyut (ő is szereti a rockot, ugyan a könnyedebb verziót), mi ez. Aztán beugrott. Dire Straits: Brothers in arms. Kicsit értek angolul, nem sokat, meg Pannától alig lehetett hallani valamit. Aki ismeri, tudja, miről szól, meg a dallamot is ismeri. Öreg is vagyok, szóval na: elbőgtem magam… Panna mindenáron el akart onnan rángatni, nem akart sírni látni. Pedig ha tudná, mire is gondoltam közben…
A háborúban nincsenek nyertesek. Ezt mindenki tudja, és mégis belemennek az emberek a háborúskodásba. Tönkreteszik mások életét, a sajátjukkal együtt, abban a tévhitben ringatva magukat, hogy lehet és mindenképpen kell nyerni. Csak fájdalmat és szenvedést nyernek, hazug illúziókat, és ezt ők is tudják, mégis pokollá teszik a másik életét. Azért a hazug illúzióért, hogy ők nyertek. Akkor is, ha arra a másikra rá lennének szorulva. Képtelenek elviselni, hogy valakinek jó. Az irigység az egyik főbűn. Hogy fognak az ilyenek elszámolni a Nagyfőnök előtt? És hiába mondasz, csinálsz akármit. Háború van. Fölösleges, értelmetlen, céltalan és végtelen, te pedig tudod, hogy nincs nyertes, csak pusztulás. Mark Knopfler énekel. Várja a végét, hogy többé a testvérei ne legyenek katonák. Hogy legyen vége. De jó lenne hinni abban, hogy egyszer vége lehet, és vár valaki minket odahaza. A mi völgyünkben. Ahol vége van. A farmon végre építhetünk, gondoskodhatunk, szerethetünk, és talán majd minket is szeretnek. A fegyverek ropognak. Robbannak a gránátok, és az ember csak húzza be a nyakát. Valahol elveszett a sisak, nem véd semmi. Még van valaki, akit saját testünkkel védhetünk a repeszek ellen, és ha úgy csapódik be a következő repeszgránát, akkor az ő vérző, összetört, elnyűtt teste véd minket. Vérzünk. Mi az értelme ennek az egésznek? Létezik-e még a völgyünk, vár-e még valaki? Üvöltenek a bombák. Váratlanul csapnak le, nem tudjuk, honnan, mikor, csak azt tudjuk, hogy jönnek. Vonszoljuk magunk, teljesen elcsigázva, egy ködös álomképet kergetve. Az ellenség pedig egy pillanatra sem lankad. Vérzünk. Talán el sem tudjuk már képzelni enélkül. Csak ténfergünk a háborúban, cél és értelem nélkül, és már el se tudjuk képzelni a völgyet, az otthonunkat, milyen lehet az élet gránáttűz és repeszek, reménytelenség és céltalan ténfergés nélkül. Nem tudjuk, merre a békés otthoni völgy, elfelejtettük már. Csak vonszoljuk magunk a sötétben, robbanások között, magunk se tudjuk, merre. Emlékszel a völgyre? Nem. Én se. Testvérek a háborúban. Panna cibál. Gyere, menjünk be, apa, nem akarom, hogy sírj. Még ezt se? Hiszen veletek folytatódik ez a vég nélküli háború. A Sátán röhög. Kis ösvény a becsapódások között, igen, arra a völgy, bumm. Fölállunk. Vérzünk. Lassan elfogy a talaj a lábunk alól. Vagy a lábunk fogy el? Ténfergünk a háborúban. Mark Knopfler gitározik. Ránézek valamikori motorom kopasz, poros vázára, azért szedtem szét, hogy megjavítsam, igen, hogy jó legyen vele menni. Nem akarok hozzányúlni a blokkjához a csatatéren, aknamező védi, persze azért is ágyúznak, hogy nincs kész, meg azért is bombázni fognak, ha használni akarom majd. Rövid időre felszállni a csatamező fölé, és kevesebb találatot kapni. Persze utána jól szétlőnek, hogy nem voltam ott, amikor célpont kellett. Ez a háború törvénye. Lehet, hogy nem is kell az a repülőgép. Pedig reméltem, hogy onnét megláthatom a völgyet, ami csak a mesében létezik. Testvérek a seregben. Jó lenne remélni, hogy van túloldal, ahol vár valaki. Szívszaggatóan sír a gitár. Hangját elnyomja a csatazaj.
