Eddig a facebook felületet használtam jobban, a telefon világában kiesnek a honlap használatok a látókörömből, megpróbálkozom aktivizálni magam itt is.
Gyorsan pár bejegyzésen keresztül felzárkóztatom magam a jelenhez, úgyhogy kezdem is az elejéről.
A fórumon tettem egy rövid bemutatkozást, de aki nem találkozott vele, annak gyors elmesélek pár szót magamról, kicsit bővebben.
Livi vagyok, Veszprém megyében- Pétfürdőn élünk a férjemmel Szilárddal (Sziszi) és a lányommal (Anna).
Egy Kawasaki ER6n motorom van, amit nagyon megszerettem az első pillanattól kezdve. Előtte Szilárdéval próbálkoztam, egy Honda CBR, de nem jöttünk ki túl jól. Ezt a kifejezést szoktam használni, de egy kicsit jobban kifejtve: 0km motoros előélettel egy csutkakormányos motorral, amiről nem ér le a lábam- az én kis nyugis, nem túl szívbajos természetemmel- háááát nem is tudom mit vártam. Nem volt rossz, de nem az igazi.
Eredetileg vegyészként dolgoztam, aztán kénytelen voltam pályát váltani, elkezdtem egy pénzügyi sulit, elhelyezkedtem egy irodába. Semmi titok nincs benne, Veszprémben dolgozom az Euronics központi irodaházában a pénzügy osztályon. Szeretem a munkámat, jó arc a főnököm, van egy 4fős kis kávézós baráti körünk, akikkel nagyon szeretek lenni. Magánéletben pedig nincs különösebb társaságom, van egy barátnőm, aki a volt szomszédom, nagyjából ennyibe ki is merült a szociális életem.
Szokatlan érzés volt, ahogy a környezetem fogadta, hogy motorozni akarok. Akkor még a kórházban dolgoztam a vérvételes laborban, gyakorlatilag az összes munkatárs temetett. Ide már fél jogsival kerültem, vegyes érzelmekkel fogadták, volt aki gratulált, volt aki temetett, volt ellenséges hang, volt aki érdektelenséget mutatott, plusz a szokásos horrorsztorik. De én marha büszke voltam magara, mint ahogy itt a fórumon mindenki.
A jogsim megszerzése is felérne egy blogbejegyzéssel, de nem érzem úgy, hogy szükség lenne rá: klasszikus, bunkó oktató sztori, csupa dráma.
Minden nap néztem a motorokat, válogattam, méltattam, irigykedtem, aztán megláttam az enyémet. Sziszinek naponta küldtem (a mai napig küldöm) szép motorokat, mindegy, hogy eladó vagy sem, na ez is így kezdődött, de én már tudtam, hogy MOST! Pár nap alatt le is beszéltük, egy kis segítséggel feltettem a kérdéseket, megkaptam a válaszokat és már indultunk is az utánfutóért….
De addig szerepeljen itt néhány kép az említett Hondáról
Gyorsan pár bejegyzésen keresztül felzárkóztatom magam a jelenhez, úgyhogy kezdem is az elejéről.
A fórumon tettem egy rövid bemutatkozást, de aki nem találkozott vele, annak gyors elmesélek pár szót magamról, kicsit bővebben.
Livi vagyok, Veszprém megyében- Pétfürdőn élünk a férjemmel Szilárddal (Sziszi) és a lányommal (Anna).
Egy Kawasaki ER6n motorom van, amit nagyon megszerettem az első pillanattól kezdve. Előtte Szilárdéval próbálkoztam, egy Honda CBR, de nem jöttünk ki túl jól. Ezt a kifejezést szoktam használni, de egy kicsit jobban kifejtve: 0km motoros előélettel egy csutkakormányos motorral, amiről nem ér le a lábam- az én kis nyugis, nem túl szívbajos természetemmel- háááát nem is tudom mit vártam. Nem volt rossz, de nem az igazi.
Eredetileg vegyészként dolgoztam, aztán kénytelen voltam pályát váltani, elkezdtem egy pénzügyi sulit, elhelyezkedtem egy irodába. Semmi titok nincs benne, Veszprémben dolgozom az Euronics központi irodaházában a pénzügy osztályon. Szeretem a munkámat, jó arc a főnököm, van egy 4fős kis kávézós baráti körünk, akikkel nagyon szeretek lenni. Magánéletben pedig nincs különösebb társaságom, van egy barátnőm, aki a volt szomszédom, nagyjából ennyibe ki is merült a szociális életem.
Szokatlan érzés volt, ahogy a környezetem fogadta, hogy motorozni akarok. Akkor még a kórházban dolgoztam a vérvételes laborban, gyakorlatilag az összes munkatárs temetett. Ide már fél jogsival kerültem, vegyes érzelmekkel fogadták, volt aki gratulált, volt aki temetett, volt ellenséges hang, volt aki érdektelenséget mutatott, plusz a szokásos horrorsztorik. De én marha büszke voltam magara, mint ahogy itt a fórumon mindenki.
A jogsim megszerzése is felérne egy blogbejegyzéssel, de nem érzem úgy, hogy szükség lenne rá: klasszikus, bunkó oktató sztori, csupa dráma.
Minden nap néztem a motorokat, válogattam, méltattam, irigykedtem, aztán megláttam az enyémet. Sziszinek naponta küldtem (a mai napig küldöm) szép motorokat, mindegy, hogy eladó vagy sem, na ez is így kezdődött, de én már tudtam, hogy MOST! Pár nap alatt le is beszéltük, egy kis segítséggel feltettem a kérdéseket, megkaptam a válaszokat és már indultunk is az utánfutóért….
De addig szerepeljen itt néhány kép az említett Hondáról
