Tegnap este 1/2 és 3/4 10 között elvesztek a kutyák. Megszöktek. Lyukat csináltak a kerítésben, és egyszerűen elmentek világot látni.
Okés, nem kell pánikba esni, nem lehetnek messze. Kabát, cipő, aztán uzsgyi... Kb. negyedóra keresgélés után Bodzát meg is találom, de egyedül van! Cikáznak a gondolataim, hogy vajon miért váltak szét, és kezdek kétségbe esni. Reméltem, hogy segít megtalálni Jojót, de csak "sétálni" vitt az erdőbe. Inkább hazaviszem, és egyedül folytatom a keresést, majd a párom is csatlakozik. Közben ő kocsival végigjárta már a fél várost. Éjjel kettőkor hullafáradtan és teljesen elcsigázva hazatérünk, miután már keresztbe-kasba bejártuk a mögöttünk lévő erdőt, a környező mezőket, és a szomszéd falut is. Nagy reményekkel ágyba ájulok, rettenetesen bízom benne, hogy reggelre hazajön!
Reggel nyolckor kezdődik minden előlről, közben pedig a telefonálgatás. Fél óra múlva már a helyi rádióban is bemondják, riadóztatom az állatorvosokat, a gyepmestert, a kutyasulisokat, a családot, a vadászokat, mindenkit, aki eszembe jut.
Eközben a húgom nekiesik az internetnek, képet, videót tölt fel, oszt meg, különböző közösségi oldalakon kampányol.
Dél után otthon találkozunk, semmivel sem jutottunk előbbre. Próbáljuk kitalálni, hogy mi legyen a következő lépés. Én már teljesen kész vagyok, égnek a szemeim a sok sírástól, sajnos már elszakadt a cérna. Már végigzongoráztam a lehetőségeket:
gyönyörű, erős, fajtatiszta bullterrier, aki nem félt megfogni, az két perc alatt rájött, hogy milyen barátságos, és nem fogja visszaadni.
Ha elütötték? Sosem találjuk meg...
Ha betették egy autóba, és már nincsenek a környéken...?
Ha az erdőben belelépett egy csapdába, és már meg is halt???
Közben a húgom telefonjára befut néhány hívás, nem ismeri a számot, de a biztonság kedvéért visszahívja. Hallgatom a párbeszédet, majd lassan felfogom, hogy mit is jelentenek a szavak, amik egymást követik! Megtalálták! A szívem majd kiugrik a helyéből!
Negyed óra múlva pedig már Jojót ölelgetem, szorongatom, ahol érem, kivételesen puszit is kap.
No persze a lány és a fiú is, a becsületes, és állatbarát megtalálók, megmentők, befogadók!
Közben elmondják, hogy a tőlünk kb. 300-400 méterre lévő vasúti átjáróban szedték össze a kutyákat, majdnem többen is elgázolták őket, mert az úttesten futkostak! A Jojó nagyon készségesen bemászott az autójukba (szeret autózni), a Bodza viszont nem volt hajlandó elmenni velük, és el is szaladt. Becsengettek a környező házakba kérdezősködni, hogy hátha onnan szöktek meg. Újra elengedni nem akarták, attól tarva, nehogy elüssék, így elviharzottak hamar a Tescoba, hogy zárás előtt 5 perccel még tudjanak venni egy pórázt! Hazavitték a kutyát (panel lakásba!), bár kicsit féltek tőle. Megetették, megitatták, reggel levitték még sétálni is! Aztán bekapcsolták az internetet, hogy a közösségi oldalakon közzétegyék, hogy találtak egy kutyát! Viszont addigra már hozzájuk is elért a húgom hirdetése, így rögvest hívták is a megadott számot!
Álmomban sem gondoltam volna, hogy Jojó nyomára akadunk (főleg nem az internet segítségével), nemhogy valaki önszántából visszaadja! Még a jutalmat sem fogadták el tőlem, kértem, hogy legalább a pórázt hadd fizessem ki, de meg sem hallották.
Szívből örülök, hogy vannak még ennyire önzetlen, jóakaró, és becsületes emberek! Hálám máris üldözőbe vette őket, és már agyalok az ajándékon, amivel meglepem őket, mert azért ennyire "olcsón" nem fogják megúszni
Okés, nem kell pánikba esni, nem lehetnek messze. Kabát, cipő, aztán uzsgyi... Kb. negyedóra keresgélés után Bodzát meg is találom, de egyedül van! Cikáznak a gondolataim, hogy vajon miért váltak szét, és kezdek kétségbe esni. Reméltem, hogy segít megtalálni Jojót, de csak "sétálni" vitt az erdőbe. Inkább hazaviszem, és egyedül folytatom a keresést, majd a párom is csatlakozik. Közben ő kocsival végigjárta már a fél várost. Éjjel kettőkor hullafáradtan és teljesen elcsigázva hazatérünk, miután már keresztbe-kasba bejártuk a mögöttünk lévő erdőt, a környező mezőket, és a szomszéd falut is. Nagy reményekkel ágyba ájulok, rettenetesen bízom benne, hogy reggelre hazajön!
Reggel nyolckor kezdődik minden előlről, közben pedig a telefonálgatás. Fél óra múlva már a helyi rádióban is bemondják, riadóztatom az állatorvosokat, a gyepmestert, a kutyasulisokat, a családot, a vadászokat, mindenkit, aki eszembe jut.
Eközben a húgom nekiesik az internetnek, képet, videót tölt fel, oszt meg, különböző közösségi oldalakon kampányol.
Dél után otthon találkozunk, semmivel sem jutottunk előbbre. Próbáljuk kitalálni, hogy mi legyen a következő lépés. Én már teljesen kész vagyok, égnek a szemeim a sok sírástól, sajnos már elszakadt a cérna. Már végigzongoráztam a lehetőségeket:
gyönyörű, erős, fajtatiszta bullterrier, aki nem félt megfogni, az két perc alatt rájött, hogy milyen barátságos, és nem fogja visszaadni.
Ha elütötték? Sosem találjuk meg...
Ha betették egy autóba, és már nincsenek a környéken...?
Ha az erdőben belelépett egy csapdába, és már meg is halt???
Közben a húgom telefonjára befut néhány hívás, nem ismeri a számot, de a biztonság kedvéért visszahívja. Hallgatom a párbeszédet, majd lassan felfogom, hogy mit is jelentenek a szavak, amik egymást követik! Megtalálták! A szívem majd kiugrik a helyéből!
Negyed óra múlva pedig már Jojót ölelgetem, szorongatom, ahol érem, kivételesen puszit is kap.
No persze a lány és a fiú is, a becsületes, és állatbarát megtalálók, megmentők, befogadók!
Közben elmondják, hogy a tőlünk kb. 300-400 méterre lévő vasúti átjáróban szedték össze a kutyákat, majdnem többen is elgázolták őket, mert az úttesten futkostak! A Jojó nagyon készségesen bemászott az autójukba (szeret autózni), a Bodza viszont nem volt hajlandó elmenni velük, és el is szaladt. Becsengettek a környező házakba kérdezősködni, hogy hátha onnan szöktek meg. Újra elengedni nem akarták, attól tarva, nehogy elüssék, így elviharzottak hamar a Tescoba, hogy zárás előtt 5 perccel még tudjanak venni egy pórázt! Hazavitték a kutyát (panel lakásba!), bár kicsit féltek tőle. Megetették, megitatták, reggel levitték még sétálni is! Aztán bekapcsolták az internetet, hogy a közösségi oldalakon közzétegyék, hogy találtak egy kutyát! Viszont addigra már hozzájuk is elért a húgom hirdetése, így rögvest hívták is a megadott számot!
Álmomban sem gondoltam volna, hogy Jojó nyomára akadunk (főleg nem az internet segítségével), nemhogy valaki önszántából visszaadja! Még a jutalmat sem fogadták el tőlem, kértem, hogy legalább a pórázt hadd fizessem ki, de meg sem hallották.
Szívből örülök, hogy vannak még ennyire önzetlen, jóakaró, és becsületes emberek! Hálám máris üldözőbe vette őket, és már agyalok az ajándékon, amivel meglepem őket, mert azért ennyire "olcsón" nem fogják megúszni
