no itt a folytatás, ismét néhányszáz oldalban. 
7.nap. Irány a rafting! Újabb élvezetes kanyarvadászat a fogalmam sincs milyen nevű helyre, a Tara folyóhoz. Már meg se próbálom leírni az érzéseket, amik útközben elfogtak. Sose gondoltam, hogy egyszer élvezni fogom a több órán át tartó kanyargást, sőt azon fogok próbálkozni, hogy minél mélyebbre döntsem Tücsököt, akivel úgy éreztem, mintha össze lennék nőve!
Szerkesztői megjegyzés: nálam a „minél mélyebbre” az a merőlegestől kb. 5 fokos eltérést jelenthette, de én majdnem az aszfalttal vízszintesnek éreztem, és marha büszke voltam magamra. Aztán mikor visszanéztem a képeket és videókat, láttam, hogy az a vízszintes igencsak merőleges De nem baj, mert issszonyúan élveztem!
Megérkezés, csomagtartó tartalmának csökkentése céljából néhány kétliteres Jelen, és kisebb de erősebb rokonainak elfogyasztása. Ennek hatására rögtön megértettük a helyi lagzilajcsi és emszíhaver nóták mélyenszántó filozófiai mondandóját, és ebbéli lelki megrendülésünket táncban fejeztük ki.
Éjjel, hegyi folyó partján faházas tábor, a természet lágy ölén. Szép. A pók is szép volt, amit az ágyamból raktam ki. Annyira megtetszett, hogy egész éjjel csak ő járt az eszemben, ezért alig tudtam aludni. Pedig a Zuram ártalmatlanította egy papuccsal. Szegényke, akkor már sajnáltam. Biztos van családja, aki szintén ott lakik, és várja haza. És mi van, ha nem megy haza? És mi van, ha a családja a keresésére indul, és bosszútól szomjazva elözönli az ágyamat? Begubózva, kapucniban, elemlámpával a kezemben azért sikerült átvészelnem az éjszakát.
<O
></O>
Szombat: bőséges reggeli után megkaptuk a raftinghoz szükséges ruházatot, kb. az alábbi párbeszédek kíséretében:
Mentőmellény: „jóóóó az az xxxl-es, hölgyem”
Cipő: „hányas a lába?”
„37-es”
„ez a 41-es pontjó lesz!”
Sisak: „nem nagy ez egy kicsit?” (szólal meg tompa hangon egy sisak a nyakamról, a fejem helyéről)
„nem baj, ha körbefordul a fejeden, jó lesz az! a fiúknak meg úgyse kell, ha igazi férfiak”. Szegények, ha eddig nem, most aztán kénytelenek voltak „igazi férfivá” válni…
Kábé egy órás dzsipezés után – magam sem tudom, hogy úsztuk meg szakadékba borulás nélkül – megérkeztünk a kiindulóponthoz. Útközben rájöttem, hogy miért dudálnak folyamatosan egymásnak a szembejövők:
1. Mert integetni nem tudnak, mert 3 kézzel markolják a kormányt, hogy az útnak nevezett ösvényen tartsák az autót,
2. mert így a mögöttük jövő is tudja, hogy jönnek szemben, és le kell húzódnia, beépülve a sziklafalba (szerencsétlenebb esetben a szakadék szélétől 0,01 mm-re, korhadt farönkökön lavírozva),
3. és hogy a frászt hozzák szegény, hamuszürke utasaikra (a hülye turisták!), és utána jót röhöghessenek rajtuk.
De azért túléltük, igaz, csak némi magunkkal hozott házipálesz igénybe vételével.
Megkaptuk az evezőket (összesen 5 db-ot, de indulás után sikerült szereznünk egy másik csónakból még 1-et, így legalább mindkét oldalra ugyanannyi jutott).
Meghallgattuk a tanácsokat és az utasításokat – bosnyákul. Aztán olaszul is. Abból kicsit többet értettünk. Mármint Bredi. Aztán ő elmondta nekünk az instrukciókat – már amire emlékezett belőle a sokadik pálinka után.
A vezetőnk viszont egy kukkot sem tudott angolul (sem), ezért nekünk kellett megtanulni bosnyákul. Két szó már profin megy. A „veszláj” és a „stop”. Ebből tudtuk mikor kell evezni, és mikor nem. A többi a Jóistenre, és/vagy Allahra volt bízva. Jól végezték a dolgukat, mert a vízbe nem borultunk be. Csak ki. Én, amikor hullaéhesen rájöttem, hogy az ebéd: birka. Én meg marha, hogy nem hoztam magammal tartalék kaját. Így éhen maradtam. Nem baj, majd vacsorázom. Nem vacsoráztam. Nem eszem halat. Legalább jobban hatott az alkohol. J
<O></O>
Lassan a végénél járunk, vasárnap összepakolás, indulás hazafelé. Majdnem 700 km, úgyhogy félútra beterveztünk egy szállást valahol. Majd meglátjuk. Meresztgettük a szemünket, de nem igazán láttuk meg. Tuzla környékén keresgéltünk, helyi erők igénybevételével. Végül találtunk is egy szép házikót egy nemtúlszép tó partján. (Itt nem nagyon készült kép, valahogy már senki nem fotózott. Vagy lehet, hogy betelt az összes kártya)
Este megettük a maradék nasikat-chips,keksz,stb-, és megpróbáltuk meginni a maradék sört. Nem sikerült, mert Jelen sok volt, mi meg kevesen, és másnap menet.
Utolsó nap: a maradék néhányszáz km lezavarása kockuló hátsóval. Ennek is volt ám előnye, mert már bármilyen pózban tudok a motoron ülni menet közben!
<O></O>
Az egész túra összegzése: ez alatt a több, mint 2000 km alatt rengeteget tanultam a motorozásról, szerintem sokat fejlődtem is. És olyan élményekkel gazdagodtam, amiket az én szerény képességeimmel nem lehet hűen visszaadni. Nem tudok mást mondani, ezt tényleg látni kell, és személyesen megélni!
<O></O>
http://picasaweb.google.hu/111050565837881773205/BIH2010?authkey=Gv1sRgCN28gaT9h6fnpgE&feat=directlink
7.nap. Irány a rafting! Újabb élvezetes kanyarvadászat a fogalmam sincs milyen nevű helyre, a Tara folyóhoz. Már meg se próbálom leírni az érzéseket, amik útközben elfogtak. Sose gondoltam, hogy egyszer élvezni fogom a több órán át tartó kanyargást, sőt azon fogok próbálkozni, hogy minél mélyebbre döntsem Tücsököt, akivel úgy éreztem, mintha össze lennék nőve!
Szerkesztői megjegyzés: nálam a „minél mélyebbre” az a merőlegestől kb. 5 fokos eltérést jelenthette, de én majdnem az aszfalttal vízszintesnek éreztem, és marha büszke voltam magamra. Aztán mikor visszanéztem a képeket és videókat, láttam, hogy az a vízszintes igencsak merőleges
De nem baj, mert issszonyúan élveztem! Megérkezés, csomagtartó tartalmának csökkentése céljából néhány kétliteres Jelen, és kisebb de erősebb rokonainak elfogyasztása. Ennek hatására rögtön megértettük a helyi lagzilajcsi és emszíhaver nóták mélyenszántó filozófiai mondandóját, és ebbéli lelki megrendülésünket táncban fejeztük ki.
Éjjel, hegyi folyó partján faházas tábor, a természet lágy ölén. Szép. A pók is szép volt, amit az ágyamból raktam ki. Annyira megtetszett, hogy egész éjjel csak ő járt az eszemben, ezért alig tudtam aludni. Pedig a Zuram ártalmatlanította egy papuccsal. Szegényke, akkor már sajnáltam. Biztos van családja, aki szintén ott lakik, és várja haza. És mi van, ha nem megy haza? És mi van, ha a családja a keresésére indul, és bosszútól szomjazva elözönli az ágyamat? Begubózva, kapucniban, elemlámpával a kezemben azért sikerült átvészelnem az éjszakát.
<O
></O>Szombat: bőséges reggeli után megkaptuk a raftinghoz szükséges ruházatot, kb. az alábbi párbeszédek kíséretében:
Mentőmellény: „jóóóó az az xxxl-es, hölgyem”
Cipő: „hányas a lába?”
„37-es”
„ez a 41-es pontjó lesz!”
Sisak: „nem nagy ez egy kicsit?” (szólal meg tompa hangon egy sisak a nyakamról, a fejem helyéről)
„nem baj, ha körbefordul a fejeden, jó lesz az! a fiúknak meg úgyse kell, ha igazi férfiak”. Szegények, ha eddig nem, most aztán kénytelenek voltak „igazi férfivá” válni…
Kábé egy órás dzsipezés után – magam sem tudom, hogy úsztuk meg szakadékba borulás nélkül – megérkeztünk a kiindulóponthoz. Útközben rájöttem, hogy miért dudálnak folyamatosan egymásnak a szembejövők:
1. Mert integetni nem tudnak, mert 3 kézzel markolják a kormányt, hogy az útnak nevezett ösvényen tartsák az autót,
2. mert így a mögöttük jövő is tudja, hogy jönnek szemben, és le kell húzódnia, beépülve a sziklafalba (szerencsétlenebb esetben a szakadék szélétől 0,01 mm-re, korhadt farönkökön lavírozva),
3. és hogy a frászt hozzák szegény, hamuszürke utasaikra (a hülye turisták!), és utána jót röhöghessenek rajtuk.
De azért túléltük, igaz, csak némi magunkkal hozott házipálesz igénybe vételével.
Megkaptuk az evezőket (összesen 5 db-ot, de indulás után sikerült szereznünk egy másik csónakból még 1-et, így legalább mindkét oldalra ugyanannyi jutott).
Meghallgattuk a tanácsokat és az utasításokat – bosnyákul. Aztán olaszul is. Abból kicsit többet értettünk. Mármint Bredi. Aztán ő elmondta nekünk az instrukciókat – már amire emlékezett belőle a sokadik pálinka után.
A vezetőnk viszont egy kukkot sem tudott angolul (sem), ezért nekünk kellett megtanulni bosnyákul. Két szó már profin megy. A „veszláj” és a „stop”. Ebből tudtuk mikor kell evezni, és mikor nem. A többi a Jóistenre, és/vagy Allahra volt bízva. Jól végezték a dolgukat, mert a vízbe nem borultunk be. Csak ki. Én, amikor hullaéhesen rájöttem, hogy az ebéd: birka. Én meg marha, hogy nem hoztam magammal tartalék kaját. Így éhen maradtam. Nem baj, majd vacsorázom. Nem vacsoráztam. Nem eszem halat. Legalább jobban hatott az alkohol. J
<O
></O>Lassan a végénél járunk, vasárnap összepakolás, indulás hazafelé. Majdnem 700 km, úgyhogy félútra beterveztünk egy szállást valahol. Majd meglátjuk. Meresztgettük a szemünket, de nem igazán láttuk meg. Tuzla környékén keresgéltünk, helyi erők igénybevételével. Végül találtunk is egy szép házikót egy nemtúlszép tó partján. (Itt nem nagyon készült kép, valahogy már senki nem fotózott. Vagy lehet, hogy betelt az összes kártya)
Este megettük a maradék nasikat-chips,keksz,stb-, és megpróbáltuk meginni a maradék sört. Nem sikerült, mert Jelen sok volt, mi meg kevesen, és másnap menet.
Utolsó nap: a maradék néhányszáz km lezavarása kockuló hátsóval. Ennek is volt ám előnye, mert már bármilyen pózban tudok a motoron ülni menet közben!
<O
></O>Az egész túra összegzése: ez alatt a több, mint 2000 km alatt rengeteget tanultam a motorozásról, szerintem sokat fejlődtem is. És olyan élményekkel gazdagodtam, amiket az én szerény képességeimmel nem lehet hűen visszaadni. Nem tudok mást mondani, ezt tényleg látni kell, és személyesen megélni!
<O
></O>http://picasaweb.google.hu/111050565837881773205/BIH2010?authkey=Gv1sRgCN28gaT9h6fnpgE&feat=directlink
